Csokonai emléke és Kazinczy

- Kazinczy Ferenc kiadatlan levelei nyomán –

I.

Egyik legszebb vonást ama nagy szellem földi életében, ki hazai nyelvünk, irodalmunk és főleg költészetünk e századbeli fejlődésének legtöbb sikerrel működő úttörője volt, bizonyára a minden kicsinyes féltékenységtől ment önzéstelenség képezte, mellyel kor- és pályatársainak neve, dicsősége iránt viseltetett. Megannyi bizonyságot tesznek erről nyomtatásban megjelent levelei, irodalmunknak e nemben legbecsesebb kincse, s még szebb világításban tüntetik fel Kazinczy jellemének e ragyogó tulajdonát ama kéziratban levő, még eddig kiadatlan levelek, melyeket ő egy erdélyi főúrhoz s legjobb barátainak egyikéhez, Cserei Farkashoz intézett. E leveleknek Csokonaira vonatkozó részét nemcsak irodalomtörténeti szempontból, de azért is méltónak tartjuk olvasóink figyelmére, mert közleményünket időszerűvé teszi azon körülmény, hogy a Csokonai nevével oly szorosan összefűzött Debrecen éppen ez idő szerint készül a Csokonai-emlék felállítása által tartozását leróvni.

Az 1805. év elején Csokonai verseinek kiadását tervelé Kazinczy, s eziránt bocsátott is ki egy előleges értesítést az olvasóközönséghez. Hogy ez minő fogadtatásban részesült, azt legjobban megítélhetjük egyik levelének*  (* Kelt Ér-Semlyén, 1805. márt. 31-én.) következő soraiból:

„Jelentésemet a Csokonai verseinek kiadása felől a távol lakók örömmel fogadták; kolozsvári professor Buczy Emil úr igen szép verseket külde ez iránt hozzám; vettem más levelet is egy Magyarországon lakó úrtól; és most Váradon egy ott lakó barátom szóval köszönte meg, hogy jelentésem által a Csokonai verseinek kiadására mások felett just szerzettem. Akik a mi Csokonainkat ismerik, azt mondják, hogy igazabban eltalált képét festeni nem lehet,mint az vala, amelyet én festettem az Ujság levélben. S midőn ezek így folyna, Jeruzsálem és az ő Írástudóji (Debreczent értem, az intolerantia műhelyét) kárhozatot kiáltanak reám, s meg nem foghatják, hogy miként vetemedhettem légyen annyira, hogy egy sírba szállott barátomat a Nemzet előtt misanthropiával és cynismussal piszkoljam? – A Bölcsek azt sem foghatják meg, hogy én miként tolám oda magamat kiadónak, nem is szólván előre az anyjával és testvérével, ha az nekik tetszene-e? Ezek a Bölcsek tehát abban az egész jelentésben nem a totus habitus orationis-t, hanem csak két szót láttak. – S ha jól van-e ez így? – Osztán a két görög szó alatt nem francia értelmű mysanthropiet és cynismust értettek, hanem Timonhoz illő embergyűlölést és kutyához illő mordacitást. S mi hát az a mysanthropia, amiből emberszeretet sugárol, mi az a cynismus, amiből aestheticai lélek látszik? Ki szerette úgy az embereket, s ki volt mégis inklább mysanthrop, mint Rousseau? Kinek írásain, kinek magaviseletén volt valaha több cultura (nem értem a conventionalist), mint a Rousseau-én, és kiben volt több cynismus? A Csokonai rendetlen, gondatlan, plánum nélkül való, kevéssel megelégedni tudó, hiú fényt kerülő, nemes tettek, szép munkák által kijegyzett élete kinek hasonlított inkább életéhez, mint a Rousseauéhoz?  Én bizonyos vagyok benne, hogy ha megdicsőült barátom az árnyékok országából hozzánk feltekinthetne, kedvesebben fogadná azt az áldozatot, melyet sírján neki benyújtottam, mint azokat a nyavalyás magasztalásokat, melyek által némely barátja nem őtet tisztelte, hanem magát tette nevetségessé. – Ami a másik vádat illeti, arra én csak a competens Bírók előtt tartozom felelni. A megholt író munkái nem az özvegy vagy árvák tulajdona (nem a nyereséget értem, hanem a munkát magát), hanem a nemzeté, s a kiadásra annak van jussa, aki azt legalkalmatosabban teheti, azaz: Der das ganz in dem Geist des Schriftstellers machen kann. Én Csokonainak személyes barátja voltam s úgy tartom, hogy studiumunk megegyezett; azt pedig immodestia nélkül mondhatom, hogy Debrecenben nincs senki, aki az ő munkáit úgy tudja kiadni, mint én. Csokonainak némely munkái oly szépek (ilyen a három ódája a Lepéhez, Reményhez és a Szemrehányás), hogy a magyar Literatura sohasem fog arra a fő grádicsára fellépni, amelyben azokat a csudálás nélkül olvashassák. De Csokonainak, mint Bürgernek a német poéták közt sok darabjain kitetszett, hogy ő nem mindég forgott szép társaságokban. Az efféle darabosságokon segíteni kell. S azok segítsenek-e, akik még durvábban szólanak?- Íme, ki van adva Diaetai Múzsája, Tavasza, Dorottyája, Anacreoni Versei, Lillája és Rhédeiné felett elmondott versezetje. Aki igaz ízlettel bír, látni fogja, hogy abban sok mázolás van. Ha én majd megjelenendek az én Csokonaimmal, ítélje meg a világ, ha praefidentia volt-e hirdetésem, melyről még csak azt jegyzem meg, hogy az anyjának nem vala híre nélkül. Nagy Gábor barátunk azt állítja, hogy az auctorokat változtatás nélkül kell kiadni. Azt tartom én is, de úgy értvén, hogy az „auctorokat” alatt az auctoroknak tökéletesen elkészített munkájokat kell érteni, nem pedig, azokat, amelyek

de domini funere rapta sui.

Aki a megholtnak halála után azt cselekszi, amit a megholt maga fogott volna velek tenni, ellenem vét. A Nagy Gábor kívánsága szerint kiadott munka instructiv lehet az új Íróknak, mert azt, akit tisztelnek, a maga individualitásában látjuk; de az olvasó publicum nem azt a Csokonait óhajtja látni, aki volt, hanem azt, akit mocskain való felakadás nélkül láthasson.”

Valószínűleg e sorok keltették fel a nemes gondolatok iránt fogékony Cserey Farkas lelkében azt az eszmét, hogy Csokonainak emlék állíttassék. Cserey közlé terveit Kazinczyval, kinek Kázmérról, 1805. aug. 15-ről keltezett válaszából kiemeljük a következőket:

„Amennyire ugyan tudom, még egy írónk sem tiszteltetett meg illy tisztelettel; nem csak poétára, nem csak magyarul íróra czélzok itt. Ha tehát ezt dobra verés mellett cselekesszük, félő, hogy egy részről az ujságlevelek Censora, más részről a (Horatius szavaként) genus irritabile vatum et scriptorum tétetik figyelmessé, és elrontjuk a mit akarunk. Fogjunk hát másképpen hozzá. Dobraverés nélkül szedjünk össze mintegy száz forintot e célra, s ne szólljunk senkinek mindaddig, míg a Cippus felálland a sír felett. Száz forinttal azt felállithatjuk. Faragott követ reá csak azért sem kell tenni, mert azt Debreczenbe, a hol becses a kő, bizonyosan sacrilegus kezek fogják illetni. A téglát meghagyják, s könnyebben reparáhatják. Az én ideám az, hogy vagy egy simplex piedestal állíttassék Csokonainak, vagy egy római ízlésű cippus. Themistoclesnek Athenában egy simplex négyszög állittatott. – A genus irritabile scriptorumtól sok akadályt várhatni.”

„Arra - így ír egy hóval később* (* Kázmért, 1805. oct. 7-én) Kazinczy -, hogy Csokonainak emlékezet-követ emeljünk, nem kell sok. Kevésbe fog kerülni, mert azt kell vennünk eszünkbe, hogy az a debreceni temetőben álland, a hol ha márvány vagy Sandstein lesz a monumentum, vagy fa, soha sem fog perennálni. A téglát megkimélik. A fát a debreczeni temetőkből ellopdossák, lehasogatják a kemény tél napjaiban a fa nélkül szükölödők, hiába minden tilalom, minden vigyázás. A kő és márvány pedig Debreczenben olly becses dolgok, hogy azt hiába igyekeznénk ólommal és vas kapcsokkal oda csiptetni; talán még az első esztendőben letördelnék, levájnák róla. De ellenkező itéletben vagyok a Platanus és populus italicak iránt is.* (* Cserey hat ily fával óhajtotta volna az emléket körülvétetni.) Az aestheticai unitas hat fa helyett eggyet kiván. A Platanus hamar kivész a hidegben. Példák bizonyítják. Osztán ez a szép fa bizonyosan zsákmányává lenne a zsiványoknak, ha megmaradna is. Én azt tartom, hogy az egy babyloniai fűz elég lenne a monumentumhoz,s az a gondolat, hogy ennek ágát religiosus tiszteletből is sokfelé fognák elhordani szaporitás végett, még inkább tüzel ennek tanácslására. A populus italica Debrecenben vesztegetve áll mindenfelé, s elvesztette az ujság kecsét (Die Reize der Neuheit). Osztán Csokonai szorosan fekvén mások közt, ezek a populus italicak és a platanus másoknak lennének tiszteletökre. Térek a Medenczére, melynek megcsináltatását igérni méltóztatol. A halotti Medenczéknek szorosan antik rajzolatok szerint kell készülve lenni, különben megbántják a szemet. Ezeknek egész gyüjteményét adta ki Hamilton Nápolyban. Ezek közül kellene választani eggyet, és megfaragtatni minden változtatás nélkül, sőt azon szoros parancsolattal, hogy a modulusok minden részeiben szentül observáltassanak. Csokonai poéta volt, és felcser fija volt. Mint poéta és felcser fija, czímer kevélységére sem nem vágy, sem számot nem tarthat. Annak tehát a Medenczéről egészen el kellene maradni. Ha boglár hagyatik ott, abba a czímer helyett egy lepét (Schmetterling) kellene metszetni, mely jelentené 1) Psychét, azaz a lelket, 2) a Csokonai költeményét a lélek halhatatlansága felől, 3) gyönyörű dalát a Lepéhez (Pillangóhoz). Szeretném, tisztelt barátom, ha ezen criticáim előtted javallást érdemelnének. Én ezt iratnám a táblára

CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY

                                                        a homlokköre

             HAMVAI

                   -

Született…   Megholt…                            az egyik oldalra

ARKADIÁBAN ÉLTEM ÉN IS!     a másik oldalra.

Horatz azt kívánja, hogy a mi tetszeni akar, légyen simplex duntaxat et unum. Jaj azoknak a czifra sírköveknek, melyek hosszasan magyarázzák a megholt érdemeit. Ki volt legyen Csokonai, mindig tudni fogja a maradék. Az a „et in Arcadia ego!” – igen jól illene sírkövére, meg érdekelve fogna az olvasó eltávozni sírjától. Ez aránt hosszasan levelezhetünk. Aprilisban hozzá foghatnánk a kőrakáshoz. Gyüjtök költséget én is.”

Berczik Árpád (1842-1919): Evelina

I.

Sír az éjjeli szélvihar. Mintha gonosz szellemek korbácsolnának tova szellemhadat, úgy vágtat előre – előre! És a levegőben vannak bizonyára rémek és éji manók, különben nem tudna ez a szél oly változatosan nyögni, zokogni, sipítani. Majd egy lyukba fütyöl be, aztán egy nyitva felejtett ablakot kacagva emel ki keretéből, dob le az utcára vagy tombolva kopogtat büszke paloták kapuin, mintha lázadó koldusok dörömbölnének. Hol ijedten rezzensz meg mély búgásán, hol egy gyermek keserves nyöszörgését hallod… Az az ember is, ki késő éjjel az utcán, a házak hosszú során ellappan, most rémülten vonul meg egy kapuban… Vihogó gúnnyal sivított neki a hideg szél és szétlebbentve kabátját, ott keresgélt alatta. A kabátos ember e támadásra megállott – s mint az álomból költött nézett maga körül, aztán kitért a hívatlan vendég elől, ki zűrhangú kíséretével odább rohant.

A kapu felett egy utcai lámpa ég, annak világa esik a kabátos ember arcára. Ez ember alacsony, zömök termetű, arca az éjhez nagyon illik. Ijesztő, sötét arc. Kurtára nyírott vörhenyes szakállában az őszülés nyomai látszanak. Szeme nyugtalan, állhatatlan. Mint két lidérc lóg a lélek mécsese a mély szemüregben, az ősz szemöldök árnyékán.

Kabátját összegombolja, gallérját föltűri, kalapját mélyen lehúzza arcába, mintha kerülni akarná az éj szemét is – ne lássa az sem, ne lásson az sem szívébe.

A szélroham elsüvöltött s ő gyors léptekkel tovasiet. De az utcasarkig érve zavarodottan megáll s hátranéz. Csak most veszi észre, hogy arra ment, ahonnan jött. ez ember belseje is oly hányatott lehet, mint szeme nyugtalan; fejében a gondolat már nem uralkodhatik álló csillagként, hogy tetteit irányozza – zavaros e kebelben minden!

Mire tévedését észrevevé, megfordul,mert nem akar odamenni, honnan jött – azon sötét házba, hol a füstös szobában a kőolajlámpa világa csak szürkületet képes terjeszteni, hol zöld asztalon aranyok csengnek és ezüst fénye csillog…

Nem, oda ő vissza nem tér!

Ott látná azt, ami övé volt s immár másoké.

A hideg szél dacára forró veríték ül homlokán s ő keszkenőjével itatja fel. Egyszer kalapját is lerántja, s a szél belekap ritka hajába. Azt hitte, ez a hideg enyhíteni fogja izzó fejét, izzó fejében hűteni fogja a forró gondolatokat, melyek ott úgy kavarognak, mint a boszorkány-üst szennyes leve.

… Hiába! az elemek nem bírnak hatalommal a lélek fölött.

S nincs-e igaza e léleknek, hogy vádló gondolatokkal ostromolja?

Mi ösztönzé őt, hogy csöndes családi tűzhelyét kerülje – a lakályos, otthonos szobákat, hol a gondos házinő egy porszemet nem tűr a bútorokon s a csillogó ablakon derülten tűz be a napsugár? e szobákban ő a tisztelt családapa, a keresett ügyvéd, a szeretett férj… S ő estenden, hónapok óta kerüli e lakot, s mit egy élet munkájával beszerzett, azt cimborák dőzsölő társaságába viszi, hogy lázas játékban eltékozolja.

A tiszta, rendes ház elveszté vonzerejét. Ő már nem boldog e falak közt. Rosszkedvű, mogorva, ingerlékeny, ha honn van. Hiába gondoskodnak róla, egy jó szava nem jutalmazza a család szeretetét.

S ha reggeli szürkületkor hazatér, nemegyszer találja a hű nőt halványan – tettetett álomban.  Ez a nő a hosszú éjen át virrasztott, sírva virrasztott s csak akkor fordult be hirtelen a falnak, mikor az ő lépteit hallá. Reggel a karikák a szeme körül beszélhetnének, az ébren töltött éjről, hanem ő már nem néz az asszony szeme közé. Ebéd fölött is a tányérra szögezi komor tekintetét s csak akkor emeli föl szemét-szavát, ha korholhat, gáncsolhat, hogy már reá senki sem gondol ebben a házban.

Nem is felel neki senki. Az asszony tán félrefordul s köténye csücskével egy könnyet elmorzsol szemében.

Most a Duna-partra ért, ott járkál fel-alá, míg a rakpart egyik lámpásoszlopa alatt megáll s gondolkozóba esik.

Mindene –mindene odaveszett, nem maradt már semmije s még az eszközökkel sem bír, melyekkel rongált állapotát kitatarozhatná. Dolgoznia kellene s ő egy álló év óta elszokott a dologtól. A felek elmaradoztak a hanyag ügyvéd irodájából, egy öreg írok vitte még néhány megmaradt pörét, mert ő maga nappal bezárkózik szobájába s ott alszik vagy pedig fölkeresi pajtásait, kikkel elmehet inni. A bor mindent lemos, a bor elaltatja a lelket, a bor elnémítja a belső furdalást – folyjon a bor!

De mégsem bukott meg – nem egészen. Érzi ő, hogy egy erélyes elhatározás segíthetne rajta, csak képes volna magát elszánni s a munka alá hajtani fejét, hanem ő azt nem teszi – nem teszi, inkább e sötét folyó hullámaiba temeti magát s aztán sírjon utána özvegy és árva, ő már nem tud arról semmit.

S ezt megtegye-e, csakugyan mindenreménye odaveszett-e? Dehogy veszett. Szeme fölcsillan – valami jutott eszébe -, neki még van pénze, azon ő visszanyerheti mindazt, amit elvesztett s aztán majd felhágy mostani életével, fel ő – vagy nem hagy fel? Ezt el fogja határozni később.

S hazasietett – oly gyorsan, mintha a száraz szél kapná fel szárnyaira s hajtaná tovább lenge katangkóróként.

Szász Károly: Lelked lakása…

(Lord Byron)

Lelked lakása fényes légyen!

- Tisztább szellem mint a tiéd,

Föld lánciból, az üdv egében

Ragyogni, nem szállt sohse’ még.

Csak a halhatatlanság volt híja

Hogy már itt angyal nem valál,

Most e tudat lesz búnknak írja:

Hogy lelked istenhez talál.

Legyen könnyű sirodnak hangja,

És zöldje vidám, mint smaragd.

Sötét keserv nem árnyalhatja

Emlékünkben, alakodat!

Ifjú virágok, örökzöld fa,

Fakadjon s hajtson lombot ott…

De ében s kupresz ne álljon rajta –

Hisz ki siratna boldogot?

  

Forrás: Figyelő – Irodalmi és Szépművészeti Lap I. évf. 13. sz. – Szerkeszti: Szana Tamás – Kiadja Aigner Lajos Pest, 1871. április 1.

Az újgörög anakreon - Chrisztópulosz Athanász

Az új görög nemzet, melynek összes létszáma alig haladja meg a három milliót, nemrég lépett be, mint önálló diplomatiai hatalom az európai államok szövetségébe, s már rövid fönnállása óta is több ízben magára vonta a nagy világ figyelmét.

A görög félsziget, melyben egykor a tudományok és művészetek szíve dobogott, honnan a cultura úgy ágazott a föld minden részére, mint szívből a vérerek: ma nagyon kis szerepet játszik. Hol hajdan a hősök csak úgy születtek, mint Zeusz fejéből Athene, ama földrésznek ma igénytelen politikai szerep jutott osztályrészül, s egy veszélyes szomszéd hatalma ellen más hatalmak védő gyámságát kell igénybe vennie.

Mindennek dacára pezsgő élet uralkodik e kis nemzet közt, melynek ezredéves múltja és dicső elődei vannak.

Az ó-görögök sarja az új görög nemzetben újra kihajtott és virágzásnak indul.

A mai görögöknek az ó-görögöktől való származását sokan kétségbe vonják, s a mai görögöket szláv-román vegyüléknek hiszik, kik nem az ó-görög nyelvet, hanem valami korcs szláv dialectust beszélnek.

Az ilyen állítások rendesen nem a rosszakarat kifolyásai, hanem tudatlanságból erednek; mert valóban megfoghatatlan, hogy a rosszakarat magát ily absurd állításokkal compromittálná.

E nemzet, melynek a római elnyomatás, a népvándorlás, a francia elfoglalás, de leginkább a török iga alatt századokon át annyit kelle szenvednie, majdnem hihetetlennek látszik, hogy ki ne veszett, és mi több: nyelvét megőrizte volna.

Ez okból tartották kiveszettnek és nyelvét a holt nyelvek közé sorozták. Pedig a görög nemzet máig is él. Nyelve, mely minden viszontagságaiban hű kísérője volt, fennmaradt a vallás közös kapcsában, mely az egész népet egymáshoz fűzte és ősi tisztaságában elevenedett föl a nemzetnek újjászületésével. A mai görög nyelv, melyet mívelt görög körökben és színházakban hallottam, közel áll Xenophon nyelvéhez és a szláv jelleget maguk a nyelv ellenei sem fedeznék föl rajta.

E gyanúsítás, különös módon oly táborból jön, mely magát erazmusinak nevezi s ó-görög classicitást papol oly álláspontról, melynek jogérvénye megbukik a mai kornak nyelvészeti vívmányaival szemben, s megfejtését egyedül ama korban találja, melyben született. Ha valaki napjainkban indítvánnyal lépne fel, hogy a francia és angol nyelveket úgy olvassuk, mint ahogy írva vannak, nemde nevetségessé válnék minden gondolkodó előtt? Miért ne tartanók tehát nevetségesnek az erazmisták törekvését, kik nem figyelve az élő görög kiejtésre, egy bukott rendszernek propagandát emelnek?

Törekvésük végtelen károkat okoz a tudománynak. Tekintve, hogy az erazmusi kiejtés minden nemzet nyelvtörvényei szerint szokott módosulni, minek folytán van angol, francia, német, magyar s több másféle erazmusi kiejtés: végtelen chaoszba bonyolítják a tudományt, melynek éppen az adná meg népszerűségét, ha tisztább volna. Ilyen rendszerben adván elő a görög nyelvet iskoláinkban, a tapasztalás azt mutatja, hogy hét évig nyaggatott ifjak alig tudják a görög nyelv elemeit, s ennek folytán mint rendkívüli nehéz nyelvet, rendesen meggyűlik a görög nyelvet. A rossz rendszer miatt akarják a klasszikus görög nyelvet kizárni iskoláinkból.

Az élő görög kiejtés ama gyúpont, mely a világnak görög tudósait egy pontban egyesíti, s amellett, hogy vezérfonalánál megértjük az ó-classikai irodalom műkincseit, kezünkbe ad egy élő nyelvet,melynek tudásából több oldalú hasznot meríthetünk.

E rendszer könnyűségénél fogva még nagyobb sikert is biztosít a tanulóknak.

Belátták ezt Angol-, Francia-, sőt Németország tudósai is, s újabb időben már az élő görög kiejtés szerint adják elő a görög nyelvet.

Magyarországon e vívmány Télfi Iván egyetemi tanárnak köszönhető, kinek példája már hathatós követőkre talált.

Vannak azonban nálunk is olyanok, kik az erazmusi rendszernek csökönös hívei, s jóllehet belátják rendszerük tarthatatlanságát, csak azért harcolnak mellette, mert a megszokás és nem a haladás barátjai. Ám legyenek saját személyükre nézve barátai ama rendszernek, nem akarjuk őket elítélni, de ne nyomorítsanak meg vele egy új nemzedéket, melynek képzése kezükre van bízva. Ennyit követelhetünk.

Hogy a régi rendszernek mily rossz következményei vannak, magamról mondhatom. Három intézetben tanulva, hét év alatt öt görög nyelvtanárom volt, s mindenik másképp ejtette ki a görög szavakat. Midőn a gymnasiumból kiszabadultam, a sors görögök közé vetett. Mennyire örültem, midőn a vendéglők, kávéházak cégeit és falragaszait olvasva megértettem; de nem így volt ez a beszéddel s én jóhiszemű erazmusi kiejtésemmel annyira felsültem, hogy kinevettetésem felett bosszankodva átkoztam minden görög tanulmányt, mellyel 7 – mondd –, hét évig agyonerazmusoztak.

E roppant csalódás kiábrándított és az új, helyes rendszerhez szegődtem, melyben annál nehezebb volt előmenetelt tennem, mivel a régi rendszerben betanult szók és mondatok, mint gyötrő erinnisek folyton megújultak agyamban.

Ezeket tartottam szükségesnek előrebocsátani, mielőtt tulajdonképpeni tárgyamhoz fognék.

Chrisztópulosz Athanász* a 18-dik század utósó felében Makedoniának Kasztoria nevű városában jómódú szüléktől született. Az elemi tanulmányokat ugyanott végezte. (* Az életrajzi adatokat

–nak a görögül megjelent Schiller Orleánsi szüzéhez mellékelt újgörög költők életrajzi vázlatából merítettem. E. B.)

Az Olymposz és Kiszszavosz, melyek csak egypár órányira feküsznek szülővárosától, mély benyomást gyakoroltak keblére; a természet, mely Makedoniát regényes tájakkal és derült éggel áldotta meg, fogékony szívét ihlettel szállta meg; hazájának fényes múltja és jelene, mint ködfátyol lebegett szemei előtt és visszavezette ama dicső költői korszakba, melyben istenek és emberek oly szoros frigyben és viszonyban éltek egymással; midőn az emberek több jót és kevesebb rosszat értek; midőn kibontakoztak az élet rögös útjáról és szellemi lényekkel társalogtak; midőn a szép és nemes karöltve járt az emberek közt, és midőn az ember még a halálban is költői életet látott. Mindez oly élénk színekben tükröződött lelkébe, hogy egészen beleélte magát a classikus ókorba. Chrisztópulosz ezt annál nagyobb jogosultsággal tehette, mivel elődjeinek nyelvét, gondolkozásmódját és szellemét bírta örökségül.

Az ógörög írók és költők beható tanulmányozása által egész új világot teremtett magának, mely elandalogni volt legnagyobb élvezete ez érző fiatal kebelnek.

Nyugtalan természete nem elégelte meg szellemének kalandozását, hanem maga is útra kelt, és kirándult a közelebb eső helyekre, melyek az ókorban nevezetes szerepet játszottak. Szülőföldjét nagyon ifjan hagyta el, s Konstantinápolyba ment, hogy magát tovább művelje. A phanarista családok, kik az idő tájt nevezetes szerepet játszottak, szívesen látták a tehetséges ifjút, ki már akkor is nem kis reményt keltett maga iránt. Vágya itt sem hagyta nyugodni, felkerekedett s Erdélybe Nagy-Szebenbe tette át lakását, s itteni tartózkodása alatt új-görögre fordította Homer Iliászát: „de e vállalata nem hozott babért nyelvészeti és költői hírnevére” mondja Arjiriádisz. Öreg korában 1838-40. Bukurestben találjuk őt, mint posztelnikot (oláhországi követet), ki Ghika fejedelem részéről nagy megtiszteltetésben és becsülésben részesült. – Arjiriadiszszel szerkesztette a „dunai szellő” című görög lapot.

Mint költő méltán sorolható az új görög költők jelesbjei közé, s azon tulajdonánál fogva, hogy Anakreon számos utánzói közül ő fogta fel és egyénítette leginkább a teoszi dalnok szellemét, új-görög Anakreon néven szokták rendesen nevezi. Anakreont vette előképeül, de korántsem utánozta őt szolgailag. Nála minden új, meglepő, vidor és a mi költészetének fő jellemvonása: egyszerű, cicomázatlan, mondhatni gyermekies egyszerűséggel lép szemünk elé. Költeményei mint a fesledező rózsabimbók egyszerű bájjal kellemes illatot lehelnek.

Nála minden kedélyes, vidor; költészete mint az ég, mely alatt született, folyton mosolyog; még a szívfájdalmak említésénél is tréfás, épp úgy, mint Amor, aki mosolyogva, pajzán kedvvel szokta ejteni sebeit. A teoszi dalnok (Anakreon) minden költészeti tulajdona és kelleme egyesítve található Chrisztópulosz dalaiban. Irálya sima, ügyes, rithmusa zengő, dallamos, rímei oly változatosak és tiszták, hogy néhány ezer ríme közt alig találtam egynehány ugyanazon alakú rímre; miből kitetszik, hogy a görög nyelv végtelen gazdag rímekben, dallamosságot illetőleg pedig mit sem enged az olasznak.

Chrisztópulosz költeményeit 1811-ben adta ki Bécsben egy csinos kis kötetben.

Arjiriadisz állítása szerint „Chrisztópuloszt lefordították, helyesebben mondva megkísértették lefordítani kötetlen beszédben több európai nyelvre. Létezik egy fordítás francia nyelven, egy másik németben, úgyszintén angolban és több más nyelven is. De Chrisztópulosz – veti utána – fordíthatlan marad, valamint Schiller több ódáiban.” A fenn nevezett kiadáson kívül bírom még az 1833-ban Párisban két kötetben megjelent kiadását is, melynek első kötetében foglaltatik: „az álom” című elbeszélés, 72 erotikai és 18 bordal, a kötet végén van az általa használt versmérték rövid átnézete. A második kötetben egy csinos rövid versben Jakobaki Rizonnal ajánlja költeményeit; utána következik egy hymnus, továbbá „a megvédett Erosz2, melyet egy eol-dori dialectusban írt öt felvonásos hős dráma követ, tárgyát képezi: Trója bevétele. A kötetet egy értekezés rekeszti be a skeptikus bölcsészetről.

Mindkét kötet csinos fametszetekkel van illusztrálva.

Mutatványul közlök egypár költeményt magyar fordításban:

FORRÓ LÁZ ELLEN

Nagyon mélyen keblembe

Egy kín magát bevette

És folyton üldözött.

A forróságnak láza,

Heves rohammal ráza

Nagy szomjuság között.

De az időtől óta

Hogy egy leányka csókja

Érinté ajkimat:

Enyhült a forróságom,

A láz és szomuságom

Szép lassan elmaradt.

Bölcs orvosok, sebészek,

Figyeljetek hát kérlek

Elmondom gyógyszerem.

Irjátok fel azonban,

S tartsátok mély titokban,

Ne tudja senkisem.

S ha ily eset jő majdan,

Hogy ifju volna bajban

S szomjuság égeti;

Rendeljetek azonnal

Legmélyebb bizalommal

Egypár csókot neki.

Költeményei jobbára e méretben és rímekben vannak írva, de anakreoni rímes sorokban is van egynehány, például a következő.

VÁGY

Szeretnék lenni tükröd

Hogy lásd meg rajtam képed,

Igy szépségedben mindig

Megbámulnálak téged.

Szeretnék fésűd lenni,

Elfésülnélek lassan,

S ugy elkuszálnám fürtid,

Hogy fésülködjél gyakran.

Bárcsak lehetnék szellő,

Mely áthat minden helyre;

Kebledre ráborulnék

S csókolnálak enyelgve.

Végül ha álom volnék

Eljönnék minden éjjel

Befogva szemecskéid

Elaltatnálak kéjjel.

Szándékosan idéztem e költeményt, hogy párhuzamba lehessen állítani Anakreon ismeretes dalával, mely Vajda Péter fordításában így hangzik:

A Tantalidas mint kő

Állott meg Ilionnál,

Mint fecske szálla földre

Ott Pandion leánya.

Oh csak tükör lehetnék

Hogy mindig én reám nézz;

Zubbonyka bár lehetnék

Hogy testeden viselnél;

Oh csak vizár lehetnék

Hogy megfürösztenélek;

Vagy mirha szép hajadra,

Volnék szalag-bokorka

Szép kebleden, leánykám!

Volnék nyakad haván gyöngy!

S hogy engemet tapodnál

Bár talpad én lehetnék.

Van még egy költeménye Chrisztópulosznak, melyet párhuzamba lehet állítani Anakreon hasontárgyú dalával.

AZ USZÓ

Fürdött egykor kis Amor

S hol ő le- s fel bukdácsol’

Volt egy nadály a vizbe’,

Reá tapadt s megcsipte.

Utána kap s meglátván

A vérszivót a lábán:

Remegve és borzadva

Anyjához megy panaszra.

Dul, ful, jajgat, kiáltoz,

S eképen szól anyjához:

Jaj, meghalok anyácskám,

Nézd, mint csip itt e sárkány.

Testét hogy összehuzza,

Szétterped ujra kuszva.

Nézd mint foly lábam vére

El kell pusztulnom végre.

Erosz, szól Aphrodite

Kedves fiam, ne sirj te.

Hisz’ szint ily zsarnoksággal

Jársz el te ujra mással.

Anakreon hasonló dala így hangzik Vajda Péter fordításában.

Nem vette észre a méht,

Alvót a rózsa keblén,

Erosz, - s fulánk hatá meg.

Vergődik erre apró

Kezével és nagyon sir:

„Anyám, jaj énnekem, jaj,

Ekkép kiálta, meg kell

Halnom; kígyó csipett meg,

Apró kigyócska, méhnek

Köszöntik a parasztok.”

Mosolygva szóla anyja:

„Ha fáj a méh fulánkja,

Erosz fiam, hogyan fog

Kesergni, a kit a te

Nyilad verend keresztül!”

A VERSENY

Két leánynak csókja között,

Sajátságos harc fejlődött,

Kettejek közt vita kerül,

Melyik mulja egymást felül.

Halld csak kérlek, szól az egyik,

Csókomban mily zene rejlik,

Ugyan kérlek, a más nógat,

Hallottál ily zengő csókot?

Én meg szóltam: Kedves szépek,

E tréfához én nem értek,

És a csókot hallás után,

Megbirálni dehogy tudnám.

Hozzátok hadd izlelem meg,

Megmondom majd akkor nektek

Kettő közül melyiknek van,

Több édesség a csókjában.

A GRÁTIÁK

Szerettem egy bájos lánykát,

S lestem azért jó időn át.

Vajjon adna csókot nékem

Hogyha majdan szépen kérem.

A kis hamis mosolyára

Bátor lettem valahára.

S a mint ajkát érintettem,

Szóltam: ah még egyszer lelkem

Kérésemre hajolt készen,

S lelkem égett az uj kéjben;

S nem nyugodtam míg nem váltig

Nem jött rája még egy másik.

Jó, szólott hát, legyen három,

de Venus a bizonyságom,

Vakmerőség volna tőled,

hogy kicsikarj ennél többet.

Kincsem kérlek még csak egyet,

Szivem hozzá igy esengett,

Hadd legyen négy s szentül mondom,

Többet nem is tolakodom.

A kis ravasz mosolyogva,

Ráütött az ajakamra:

A grátiák száma három,

S maradj ennél jó barátom.

Álljon itt egy mutatvány bordalaiból is:

A TANULÁS

Mért törődöl hitványságon,

Mért tanulod minden áron,

Hasztalan a tudományt?

Mi az alfa és a bita,

Mi a gama, delta, zita

és még több rosz egyaránt?

Azt kérdem én mit nyersz vele

Ha tudással fejed tele,

S bölcs lész mint egy káptalan?

Talán bizony azt sem érted,

Hogy te is majd ugy érsz véget

Mint a legjobb tudatlan?

Hagyj fel az ily veszett ügygyel,

Jobb a hordót karold igy fel,

Lásd mily vigan int neked.

Megtanit majd a legjobban,

Miként lehet egy huzamban

Egy itcét üritened.

Ezt tartsd szemmel tetteidben,

Ebben munkálj’ mindig hiven,

S ne üzz hitvány dolgokat.

Hagyd el a sok irka-firkát,

A poshadt víz ne hasson rád

S mit a tanár papolgat.

Egy másik bordala:

ÁTOK

Kivánom, hogy ne is éljek,

Ha többé nem vagyok részeg

S ha meghalok, haljak ugy meg,

Hogy kezemben legyen serleg.

Mámortalan életemmel

Elleneim bánjatok el.

Verjen meg egy olyan átok,

Mámor élvét ne tudjátok.

Mert hol Bacchus nem mulat már,

Hol a pohár körbe nem jár,

Ott az élet bizony nem más,

Csak örökös raboskodás.

Chrisztópulosz költeményeit mindaddig olvassák, míg lesz valaki, ki a görög kedély őszinte vánulását képes megérteni.

Erődi Béla

Forrás: Figyelő – Irodalmi és Szépművészeti Lap I. évf. 13. sz. – Szerkeszti: Szana Tamás – Kiadja Aigner Lajos Pest, 1871. április 1.