- Irodalomtörténeti rajz –
Nem
tudom, vajon mindenki úgy érez-e akkor, midőn egy más köztudomású emberi
találmánynak legelső nyilatkozatát látja, miként én, aki az előttünk ismeretes legelső magyar nyomtatványt a kegyelet
benső érzésével s e holt anyagot – nyugodtan vallhatom be a nyilvánosság előtt
is -, örömtől dobogó szívvel szemléltem, midőn első ízben hozzájuthattam. Nem a
régiségben találta alapját ez érzelem, mert hiszen láttam már korábbi időből is
nyomtatványokat; nem is ritka volta miatt volt előttem becses, mert egyetlen példány (unicum) is akármennyi
volt már kezemben; végre nem is a tartalom újsága vagy a nyelv szépsége
ragadott el, mert e munka akkori
alakjában nem áll mai irodalmunk
színvonalán, hanem azon tudat volt rám hatással, hogy e mű volt a nyomtatásban
létező magyar nemzeti irodalom épületének alapköve, az első zárkő, melyet vajha évezredek múlva kövessen az utolsó!
Az
elsőség ímezen tudata ébresztette föl bennem a kegyelet érzését s ha ennek van
jogosultsága valahol: akkor mindenekfelett megvan az – legalább ránk magyarokra
nézve – e könyv kézbevételénél. Pedig az alább bemutatandó mű csak kis részben
magyar, miután tartalma egyszerű fordítás, nyomdai kiállítása Lengyelországban
idegenek által történt, papírját bizonyosan külföldi gyár szolgáltatta, de itt
e külsőségek nem jöhetnek tekintetbe, hanem legelső sorban csak azon körülmény,
hogy e könyvvel kezünkben a hazai irodalom bölcsőjénél állunk, melynek
létrejövetele óta 338 nehéz év repült el már fölöttünk, tehát pusztán az éveket
számlálva is elég nagy idő arra, hogy mai nyilvános irodalmunk magaslatáról egy
pillantást vessünk az első termékre.
De
mielőtt ez ódonság leírását megkísérteném, meg kell még érintenem történetéből
egy érdekes vonást. Újabb időben a nők társadalmi állásának kérdése élénk
mozgalomban tartja, mondhatni, a föld összes népeinek művelt köreit, tehát
hazánkét is. Mi most egy adattal járulunk a magyar nőknek múltunkban való
működéséhez, midőn felemlítjük, hogy az eddig
ismert legelső magyar munka egy nő ösztönzésére és költségén jelent meg, s
így voltaképpen nyilvános irodalmunk kezdeményezője nő volt, a Frangepánok
nagynevű családjából. Mutat-e erre példát más nemzet irodalomtörténete is? azt
nem tudom, de hogy mi büszkén utalhatunk e műveltségtörténeti tényre: az
kétségbevonhatatlan.
És
most szíves olvasóim türelmét kérem ez avatag, de nagybecsű emlék leírásához,
melynek szárazságát mentse ki a közel negyedfél század távolsága, mely bennünket
e könyvtől elválaszt.
Irodalmunk
történetében föl van jegyezve, hogy 1533-ban megjelent Komjáthy Benedektől
Szent Pál apostol leveleinek magyar fordítása éspedig nyelvünkön első munka
gyanánt*. (* Tudom ugyan, hogy 1484-ben
Nürnbergben jött ki egy kis ének magyar nyelven „Szent István jobb kezéről”, de
miután ennek nem ösmerjük egyetlen példányát sem, az ösmert kiadványok közt e
munkát méltán tehetjük első helyre. E. L.)
Erről szól most cikkünk, melyben igyekezünk mindent adni, amit könyvészetileg
figyelembe vehetünk.
Címe
betűhíven a következő:
„Epistolae Pavli lingva hvngarica donatae. Az
Zenth Paal leuel’ez magyar nyeluen.” 8rétben 236 számozatlan levél, melyre
nézve meg kell jegyeznem, hogy a könyvnyomtatás első századában a lapszámozás
igen ritkán fordul elő, sőt még a XVI-ikban is gyakran el van hagyva, vagy csak
levelenként, és nem úgy, mint mostanság, laponként számozvák a művek, de annál
pontosabb aztán az úgynevezett ívmutató,
melyre korábban rendszerint az alphabet betűit használták, ma pedig a lapok
alján a rendes arab számjegyeket. A betűs számozás szerint tehát röviden azt
mondanók Komjáthy művéről, hogy terjedelme: A-i4, azaz 31 és fél ív, vagy
miután a műben a B, C, F, L és i jegyű ívek csak négy levélből állanak, 29 és
fél ív, ami 236 levelet vagy 472 lapot tesz ki.
A
címlapon a föntebbin kívül semmi szöveg nincs, de van még egy hossz-négyzet
alakú fametszet, mely a magyar nemzet, továbbá a Perényi- és Frangepán családok
címerét tünteti elő, azzal a különbséggel, hogy a korona alakja nem hű, amire
egyébiránt a távol múltban nem is fektettek mindig nagy súlyt.
A
címlevél belső oldalán hasonló négyzetben címerpaizs van egymással szemben álló
hímoroszlánokkal, melyek első lábaik karmai között egy-egy kenyeret tartanak. A
paizs felett, de még a négyzet terében K. F. betűk vannak, Katharina Frangepán
nevének jelzésére.
Ez
után következnek a krakkói nyomdász, Vietor Jeromosnak 1533-ban kelt latin
üdvözlő sorai a magyar keresztyénséghez, melyekben ajánlja e kiadványát szent
tartalma iránti szempontból. S csak ennek bevégzése után olvashatjuk Komjáthi
ajánlólevelét, melynek bevezetése betűről betűre így hangzik:”Az Nagysaagos
Groff Katalyn azzonnak az nehay nagysaagos Pereny Gabriel hazas Taarsaanak az
Comyathy Benedek hywseeges zolgalathyat es ew maga ayanlasath mongya mynth
kegyelmes Azzonyanak”. E bevezető sorok után elmondja Komjáthi, hogy ő a „fene
törökök” elől, kiket az élő isten ostorának és gonosz bűneiért e nemzetre
bocsátott haragjának tart, a felső vidékre „budosott”, de miután Frangepán
Katalin meghallotta, hogy ő Huszt várában volna, hozzá hívatta, hogy „egyetlen
egy édes fiát, az nemes erkölcsű Perényi Jánost tanojtané.” Azonban Komjáthi
csak sok fontolgatás után fogadta el e meghívást, mivel – úgymond –nagy gonddal
jár „ilyetén nemes urfiat tanojtani”, de meg ő arra határozta el magát, hogy
tudományát nem egy ember, hanem „sok jámbor gyermekével” fogja közleni.
Legfontosabb ok volt azonban az, hogy ő „a curiát, kit a magyarok udvarnak
hivnak, sohasem szerette.”
Mily
őszinte szavak ezek! Egy egyszerű nevelő nyilvánosan azt mondja fényes állású
úrnőjének, hogy nem hajlandó elfogadni meghívását, mert az „urfiakkal” sok
vesződség van, mivel továbbá ő nemcsak egy fiút, hanem többet is akar oktatni s
végül, hogy ő a nagyúri köröket sohasem szerette. Nyilatkozik-e ma, a
demokratia századéban, a valódi, önzetlen és őszinte democratia csak
megközelítőleg is úgy, mint a rangkülönbségek és nagyúri gőg ama sokszor
gúnyolt korszakában? Volna-e ma erőnk kimondani azt egy főúrral szemben, hogy
nem vállalkozom fiad tanítására, mert őt csak olybá tekintem, mint a legutósó
földmíves gyermekét?! Bizonyára nem, s ez is egy új,egy érdekes oldalról
tünteti föl könyvünket.
De
folytassuk leírásunkat tovább. Elbeszéli aztán szerző, hogy mégis félretette a
föntebbi okokat, miután az ifjú Perényitől ismerői sokat vártak,s ez úgy látszik, hízelgőleg hatott Komjáthi
egyenes lelkére. Részletesen leírja később, hogy mint „onszolta” úrnője Pál
apostol leveleinek „megfordítására”, mely egyébiránt kéziratban megvolt már
Frangepán Katánál, de – úgymond Komjáthi – „mikoron én láttam volna, én nékem
nem tetövék (tetszék), hogy jól magyarázták (magyarították) volna, kinek
nemcsak az értelme, de még az olvasása is nehéznek tetszikvala”, és ezért
átfordította maga és ímé ajánlja most arra méltó asszonyának. Végszavai ím
ezek: „Ez leuel kewlth (költ) nyalab varaba* kysazzonynapyan Ammy meghvalto
Iesus Christusunk zywletesenek vtanna. Ezer ewthzaas harmynczkeeth
eztendewben.” (* Érdekes adat, hogy
irodalmunknak első,közismeretű terméke a ma már elpusztult kis Nyalábvárban, és
nem valamely nevezetes nagy városban vette eredetét.)
A
szövegről kevés mondanivalóm van. Egy részlet az a bibliából; s hogy ezzel
kezdődött meg irodalmunk, az a kor követelménye volt. Becse immár csak a
nyelvész és egyháztörténész előtt van, de e szempontokból való méltánylása neme
helyre való. A könyvész azonban még talál megjegyzésre méltót, jelesül a
befejezésben, ahol mai helyesírással a következő – korunkban már szokatlan
hangzású, de éppen ezért jellemző – záradékkal él írónk: „az örök mindenható
istennek, és a mi megváltó Jézus Krisztusunknak dicséretére és tisztességére az
szent Pál epistolái magyarságának vége lött szent Gergely pápa estin, nagy mise
harangkor, az Jézus Krisztus születésének utána ezerötszáz harminckét
esztendőben. Laudetur Iesus gloriosus.”
Még
Vietor nyomdász ír egy ajánlólevelet latinul Frangepán Katalinhoz, melyben
magasztalja buzgóságát, kegyességét, udvarát iskolához hasonlítja és inti –
akkori szokás szerit – e kegyes élet folytatására. E levél 1533. február
havában kelt s miután a nyomtatás ideje nincs megjelölve, ebből kell
kikövetkeztetnünk, hogy e munka kiállítása 1532-ben kezdetett el s 1533-ban lett
befejezve.
Ami
külsejét illeti: betűi csinosak és erős papírja ma is fehér és oly pattogó,
mint a közönséges okmányhártya.* (* Az
általam használt példány a bécsi csász. udvari könyvtárban B. E. I. S. 55 jegy
alatt van.)
Néhány
fametszetet is találunk e műben, de ezek már nem fogják a magyar
műtörténelemnek különbeni s szegényadatait gyarapítani. Az általam észrevett
egyetlen signaturát, egy összefont HSK betűkből álló jegyet ugyanis én
Hieronymus Kalcographusnak (Jeromos, vésnök) értelmezem s ez a lengyel
származású Vietorra vihető vissza.
Ezzel
befejezhetjük közleményünket, mellyel tartoztunk múltunk egyik becses
emlékének. Ránk nézve ereklye az, melyet kötelességünk minden oldalról
méltányolni, mert mai irodalmunknak méltó előfutója s én azt hiszem, hogy a
jelenkor az ősök törekvéseinek figyelembe vételével magát tiszteli meg, de
másrészt azt is hiszem, hogy hazáját csak az képes igazán és önzetlenül
szeretni,a ki annak történelmét és irodalmát ösmeri. S erre most van leginkább
szükségünk, midőn a jelen dicsőségének fényénél immár nem sütkérezhetünk, de a
hátrahagyott nemzeti szent örökség tanulmányozásából még mindig gyűjthetünk
erőt és honszeretetet – a jövőre.
Eötvös Lajos
Forrás: Figyelő – Irodalmi és Szépművészeti Lap I. évf. 13.
sz. – Szerkeszti: Szana Tamás – Kiadja Aigner Lajos Pest, 1871. április 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése