Tinódi Sebestyén (1515 előtt – 1556): Az udvarbírákról és kulcsárokról (1553.)

Szeretetből ajánlom szolgálatomat,

Kiért én is várom az én hasznomat,

Könyörögvén kéröm uraságodat:

Énneköm megbocsásd megbántásomat.

Oly igen nagy gondban magam foglaltam,

Kiből minden jómat én es takartam,

Isten malasztjának ezt ajánlottam,

Kiért mindenkoron én hálát adtam.

Lefüggesztött fővel leszegik nyakam,

Két szömöm világa vagyon homályban,

Az én író kezem reszket az pennán,

Fejem szédülögve nagy-gondolkodván.

Gondot adok én az oly embereknek,

Kik szegín fejemön nem keserülnek,

Mert versszörzésömben átkomban lesznek,

Jelösben udvarbírák, kulcsárok lesznek.

Azmely úrhoz megyök, sokszor meghagyják,

Magam, lovam abrakát bévön megadják,

De bal fölök felől gyakran bocsátják,

Gyakorta az urat vélem bántatják.

Legyön Isten nékik hogy elhallgatják,

Azért regyistromba ők mind beírják,

Mert azt az úréból magoknak lopják,

Sok szegín legínyök azt meg ohítják.

Ó mely nagy kárt tesznek az udvarbírák,

Mert titkon magoknak sokat takarnak,

Igön hízölködnek, sokat csélcsapnak,

Ki miatt az urak sok kárt vallanak.

Kárát néha az úr eszébe veszi,

Hamar csal-bírádat csiklébe ejti,

Azmint ő akarja, nem úgy vendégli,

Mert szöme szőrében szoktak szaggatni.

Bolondok ezféle csal-udvarbírák,

Tisztösség adassék az jámborának,

Kik szolgát szöröznek az ő uroknak,

Úr híre nélkül es sok jóval vannak.

Oh mely dicséretös oly udvarbíró,

Ki mindönből úrnak hívön takaró,

Az jámbor szolgáknak nem búcsúadó,

Sőt minden javával őket tápláló.

Rest udvarbírákon átok nem használ,

Azki őt átkozja, kopaszt borotvál,

Ők atyafiasok az cigánokval,

Orcájok temérdök nagy álnokságval.

Noha volna néköm csak mast jó borom,

Fejem bátorodnék, hangos lenne szóm,

Köz-bortul megszorul, rozsdás én torkom,

Kiből utálatos én horutásom.

Az úr és az asszony bír ő házával,

Kinek ő akarja, lehet jó borval,

Azkit lát, hogy engödelmes dolgával,

Az ürest nem marad ű poharával.

Kik nem adnak Bohnyán itt jó borokat,

Magas part üssön meg udvarbírákat,

Velök egyetömben az kulcsárokat,

Kik akasztófára méltók, azokat.

Az boros víz nádat terömt orromba,

Egészségöt nem ad neköm dolgomban,

Kössebbödik gégém az Krónikában,

Kiért udvarbírák esnek átkomban.

Szómat jobban rikkantatom jó bortul,

Ha jó hírt hallhatok uraságodtul,

Kevés betegségöm feledöm attul,

Nagy sok jó adassék mennyei úrtul.

Talám gonoszt mondnak az udvarbírák:

Azzal sem gondolok, csak jó bort adjanak,

Ha büdös bort adnak Sebők deáknak,

Azzal ú uroktul elbúcsúztatnak.

Esznek szegín ifjak fagyos étkeket,

Reá innyok adnak büdös lőréket,

Szolgáló leányoknak sován étkeket,

Reá innyok adnak boros vizeket.

Ugyan bosszankodnak leányok, ifjak,

Az udvarbíráknak és kulcsároknak

Lelkökért ők sápi zsoltárt olvasnak,

Dolhai dekrétomot fejökre mondnak.

Le es vonszják néha kulcsárt körméről,

Ifjak megbüntetik ez ily bűnéről,

Az ő abrakjokat elvesztéséről,

Mert azt palást alatt hordják pincéből.

Csuda, mint szélcsapnak az ő uroknak,

Hogy az ő hasznára sáfárkodnának,

Azt elő sem mondják, mennyet kóbornak,

Palást alatt jó bort mennyet hurcolnak.

Nagyidai kulcsár az bohnyaival

Lám atyafias volt álnokságával,

Nem barátkozik vélem az jó borokval,

Ha fiamat küldöm, illet szitokval.

Adjon Isten nékik oly jó malasztot,

Táplálják jó borral Sebők deákot,

Véle egyetömben jó szolgálókat,

Fejökre ne várják az rút átkokat.

Kis-Kököllő mellett Bethlen Farkasnak

Bohnyai házánál megíratának,

Mert versszörzésében Sebők deáknak

Nem úr hírével büdös bort adának.

Forrás: Versekben tündöklő Erdély 1. kötet 82-85. old. – Második, javított és bővített kiadás – Castrum Könyvkiadó Sepsiszentgyörgy 1996.

Batthyány Orbán (? – 1547): ADHORTATIO MULIERUM

Mostan egy ifjú megházasodott,

Újonnan hozta szép házastársát,

Kit úgyan szeret, mint önnönmagát;

Nagy szép beszéddel őtet így oktatja:

Asszony, szép társam és szép virágom,

Ha Isten minket ketten öszvebír,

Tanítlak tégöd, kérlek, hogy ne bánjad.

Ha mikor, asszony! tégöd szólítlak,

Mondj akkor engem édös uradnak,

Mert ha ne mondasz édös uradnak,

Ifjak, kik látják, csak megcsúfolnak,

Tégödet mondnak szólhatatlan társnak.

Mikor vendégök házunkhoz jünnek,

Vigasságot mutass jámbor vendégnek,

Mert ha bánatját látják szívednek,

Ifjak, kik látják, csak megcsúfolnak,

Tégödet mondnak az ebbül készültnek.

Ha mikor ketten vendéggé hínak,

Nyelved és a szád kérdve szóljanak,

Mert ha ők ketten sokat csácsognak,

Ifjak, kik látják, csak megcsúfolnak,

Tégödet mondnak csácsogó szajkónak.

Mikor egy úton csak ketten me4gyünk,

Előttem ne járj akkor, hogy megyünk,

Mert ha előttem járandasz, félök:

Ifjak, kik látják, csak megcsúfolnak,

Tégödet mondnak kabola-vezérnek.

Ha mikor ketten egy úton megyünk,

Te palástodat hátomra ne add,

Mert ha palástod hátamra adod,

Ifjak, kik látják, csak megcsúfolnak,

Engömet mondnak asszony szamarának.

Ha mikor követök házunkhoz jönnek,

Te meg ne felelj az követöknek,

Mert ha megfelelsz az követöknek,

Ifjak, kik látják, csak megcsúfolnak,

Tégödeg mondnak az Simon bírónak.

Ha mikor ruhát néköd vehetök,

Ruha tetűled megtisztöltessék,

Mert ha az ruhák rólad lesírnak,

Ifjak, kik látják, csak megcsúfolnak,

Tégödet mondnak puhán kötött rokkának.

Ha az piacra el-kilépendesz,

Sokat ne késsél és ne terécselj,

Mert ha mulatsz és sokat terécselsz,

Ifjak, kik látják, csak megcsúfolnak,

Tégödet mondnak ítélőmesternek.

Keves búzánkat, keves lisztünket

El ne tékozljad az mi morhánkat,

Ha eltékozlod az mi morhánkat,

Ifjak, kik látják, csak megcsúfolnak,

Tégödet mondnak feneketlen kasnak.

Az bort házunknál ámbátor igyad,

De az korcsomát te ne gyakorljad,

Ha gyakorlándod te az korcsomát,

Ifjak, kik látják, cak megcsúfolnak,

Tégödet mondnak jelös borcsiszárnak.

Asszony, szép társam, ím most megmondom,

Te bűneidet el nem szenvedöm,

Ha bűneidet én elszenvedöm,

Ifjak, kik látják, csak megcsúfolnak,

Engömet mondnak két ageb egyiknek.

Az mi házunkat te tisztán tartsad,

Kicsin cellánkat gyakron megsöpörd,

Mert ha házunkat rusnyául tartod,

Ifjak, kik látják, csak megcsúfolnak,

Tégödet mondnak rusnya cundorának.

Ha megfogadod, magam igérem,

Morhám és pénzem mind tiéd lészen,

Te léssz énnéköm nagy tisztösségöm,

Ifjak, kik látják, meg nem csúfolnak,

Engömet mondnak nagy boldog embörnek.

Ha nem fogadod, Isten ne mentsön,

Bottul, pálcátul az te hátadat,

Piros orcádat szégyönvallástul,

Hátadnak hosszát szép sudár pálcátul.

Ez tanóságot taval kilelék.

Szamos vizének magas az partja.

Akkor fejszével vágták az vizet.

Az énekszörzőt mondják jó embörnek.

(16. század közepe. Szerzője ismeretlen)

Forrás: Versekben tündöklő Erdély 1. kötet 79-81. old. – Második, javított és bővített kiadás – Castrum Könyvkiadó Sepsiszentgyörgy 1996.

Vidor Miklós: Tóth Árpád (1886-1928)

A Nyugat lírai forradalmának meghatározó költői – Ady, Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula – mind vidékről kerültek a fővárosba. Nem kivétel ez alól az ötödikként közéjük számító Tóth Árpád sem: Aradon született, de hároméves korától Debrecenben nőtt fel, ezt a várost érezte szűkebb pátriájának.

Édesapja, a kézművesből magát szobrásszá fölküzdő Tóth András Debrecenből származott, s ide tért vissza családjával. Ez a kemény akaratú, nehéz természetű ember engedelmességre nevelte elsőszülött fiát, s mert a jófejű gyerek ügyesen rajzolt, reáliskolába adta. A kisdiák első nagy élménye az egyhetes párizsi út édesapjával az 1900-as világkiállítás alkalmából. (Majd érettségi után Bécsbe is eljut néhány napra). Csakhogy ekkorra már az ifjú Tóth Árpád érdeklődése döntőmód az irodalom felé fordult, s a latin-görög különbözeti árán a budapesti bölcsészkarra iratkozott be. A Négyesy-féle stílusgyakorlatokon megismerkedik leendő pályatársaival. A fővárosban töltött évek során, 1905 és 1909 között a Hét, majd a Nyugat közli verseit.  A szakvizsgára azonban beteges szorongása miatt képtelen elszánni magát.

Így huszonhárom évesen hazaköltözik Debrecenbe, s a helyi lapok munkatársaként megkezdi újságírói pályáját. Visszakerül a külvárosi otthonba, melynek „nemtőjétől két ajándékot kapott, a szegénységet és a tüdőbajt”  - mint leghívebb költő barátja, Nagy Zoltán írta. A sivár családi körülmények, apja kudarcba fúlt művészi álmai közül csak elvágyódhatott abba a meseszerű, boldog közegbe, ahol megtalálhatná a saját életét.

Költői karaktere az 1910-es évekre már kialakult. Karinthy szerint: „Hangja, tónusa, ritmusa, az a mód, ahogy hasonlatait fölállítja – minden szavára bélyeget nyom.” Alapélményére, az elmúlás örök tragikumára Szabó Lőrinc mutat rá, Tóth Árpád elégikus alkatáról szólva. 1913-ban a Nyugat kiadásában megjelenő első kötete, a Hajnali szerenád már egyéni arcú költőt mutat, mindenki mástól elkülönböző, mégis a nemes hagyományhoz kapcsolódó lírikust, mint Kardos László tüzetes monográfiájában megállapítja. Mesteri formaérzéke, nyelvi ereje, képteremtő fantáziája már ekkor az a modern klasszikust sejteti, akivé alig tizenöt esztendei pályafutása alatt válik.

Ismét a fővárosba kerül, házitanítóként s egy-egy vers- vagy cikkhonoráriumból tartja fönn magát. Az irodalmi élet megbecsült tagja lesz. A kirobbanó világháború, majd betegségének aggasztó tünetei azonban most is útját állják boldogulásának. Hatvany Lajos jóvoltából Újtátrafüreden, majd Tátraházán gyógykezelik több ízben is. 1917-ben jelenik meg második verseskötete, a Lomha gályán. S ugyanez évben megházasodik, a Hajnali szerenád Annuskáját veszi el hosszú jegyesség után. Budapesti lakásba költöznek, s a költő Hatvany Esztendő c. folyóiratának segédszerkesztőjeként állandó jövedelemhez jut.

A vesztes háború, a forradalmak, s az ellenforradalom és Trianon történelmi próbáit megszenvedve, 1921 őszén Az Est-lapok munkatársa lesz. A következő évben adják ki harmadik verseskötetét, Az öröm illan címűt. A szerkesztőségi munka erősen igénybe veszi, betegsége is mindjobban elhatalmasodik rajta. (Tátrai tartózkodásait most már Az Est-lapok tulajdonosa, Miklós Andor fedezi.) E nehéz években vigasza és öröme kislánya, a majdan költőként ismertté vált Tóth Eszter.

Browning

A múlt év egyik utolsó napján, a velencei Rezzonico-palotában egy angol úri ember halt meg, aki hetvenhét éves életének java részét Olaszországba töltötte, s aki ötven év óta csak nagy ritkán, mindössze néhány hétig látta otthonát, a Temze-parti fővárost. Ez az angol abban a korban került Florenzbe, mikor az ember a legfogékonyabb minden varázs iránt. És kire ne volna varázsa az olasz égnek? A ködös ország minden gyermeke alá van vetve igézetének. Ez az igézet végzetessé vált arra az angolra nézve, aki a Rezzonico-palotában halt meg.

Bankár fiának született, gazdag és független volt: élhetett a szenvedélyeinek. S legnagyobb szenvedélyei voltak: a napfény és a versek. Mert szeretett egyenlőtlen sorokat tenni papírosra, s ugyanaz nap is, mikor meghalt, jelent meg tőle egy kötet költemény Londonba, ily címmel: „Asolando. Való és költött.”

Londont csak azért látogatta meg koronkint, hogy verseinek kiadásait rendezze; más okból sohasem, s ilyenkor is csak rövid időre hagyta oda Olaszországot. Olaszországban választott feleséget is; s a választott szintén angol volt ugyan, de osztozkodott az ő ízlésében. Legtovább Florenzben lakott. Úgy volt a művészek városával, mint Musset a Zueccával: „vivre et mourir lá…” Olaszországban otthon volt mindenütt; fogadott fiú sohasem ragaszkodott jobban adoptálóihoz, mint ő lelkének honához; s ezt a rajongását a derült égbolt iránt minduntalan elárulta. „Nyissátok fel a szívemet – írta egyik költeményében – ezt a nevet találjátok ott bevésve: Itália.” De szíve, a legigazabban, Florenz volt. És halálos ágyán csak egy akarata volt: hogy Florenzben temessék el, felesége mellé.

Nem adatott neki, hogy végső óhajtása teljesedjék. Halála után Anglia előállott s visszakövetelte tetemét a Westminsternek. „Testét a Westminster Abbey födje” – mondták róla, mint mondják a Shakespeare hőseiről az utolsó jelenetben. Anglia nem engedheti át egyik legnagyobb dicsőségét Olaszországnak.

Mert Robert Browninggal, aki tehát nem nyugodhatik Florenzben „Aurora Leigh” költője: Barrett Erzsébet mellett, Anglia egyik legnagyobb költőjét vesztette el, talán a legnagyobbat azok közül, akiket a múlt év még életben talált. A hibátlan formájú Tennyson, a nagy szenvedélyű Swinburne, a mélységesen szomorú Mathew Arnold, s a finom idegű William Morris, ha egyben-másban versenyezhetnek is vele, felül nem múlják. A Browning lelkének hatalmas szárnyalását egyikük sem közelíti meg.

Mindamellett a Browning dicsősége nem régi keletű; alig tizenöt-húsz éves, noha több mint ötven év telt el első verseinek megjelenése óta. A dicsőség sokára kopogtatott be nála; akkor, mikor már nem volt öröme az életben. A végzet hosszú életet mért rá; éppen egy negyed századdal kellett túlélnie feleségét, azt a kedves, finom költőnőt, akinek Taine „Angolországi jegyzetei”-ben olyan meleg lapokat szentel. De ha későre jött hozzá a dicsőség, kamataival fizette meg a tartozását, s Browningnak épp oly kivételes ünnepeltetést juttatott osztályrészeül, mint ama másik nagy szellemnek, akinek temetését szintén a Rezzonico palota látta: Wagner Richardot értem.

1881-ig, amikor Londonban „Browning-Society”-t alapítottak műveinek propagálására, jóformán csak a „felsőbb tízezer” köreiben volt ismeretes. Olaszországban, ahol rajongtak érte, s Franciaországban, ahol „Hervé Riel”-je sok szimpátiát és csodálót szerzett munkáinak, majdnem jobban ismerték addig, mint az angol nép maga. Pedig Browning elég korán lépett fel. „Paracelsus”-a, mely a XVI. század híres alkimistáját szerepelteti, 1835-ben jelent meg, s ez a filozófiai tárgyú, drámai költeménye volt az, amivel legelsőben keltett figyelmet. Akkor, mikor „Paracelsus” megjelent, Browning még csak 23 éves volt. Abban az időben tért vissza Londonba első nagy olasz útjából. Tele volt a középkor emlékeivel, s ezek a nagy impressziók megérzenek későbbi munkáin is. További kísérletei drámák voltak, de ezekkel sem aratott valami nagy sikert. „Strafford” című tragédiája csakhogy éppen meg nem bukott. Két másik darabjával: „Cléves hercegnő”-vel, s „Csorba a címeren” című drámájával több hatást tett ugyan, de nagy közönséget még mindig nem hódított. Különben „gentilhomme de lettres” volt minden ízében, aki sohase törődött a tömeg ízlésével. Igazán népszerűvé nem is vált soha, bár e században nem élt költő, még Victor Hugo sem, akinek fanatikus bámulói nagyobb számmal találkoztak volna. De ezek a bámulók legnagyobb részt a „lettré”-k sorából kerültek ki. Hasonlóan Wagner Richardhoz: bálványa volt a vele rokon művészlelkeknek, de munkája a nagy közönségnek mindig kaviár maradt.

Az említett félsikerű darabokról így ír egy nagy tekintélyű francia kritikus, James Darmesteter: „Shakespeare óta nem volt angol költő, akiben több lett volna a drámai erő, mint Browningban, drámai erő alatt azt a tehetséget értve, hogy a költő kivetkőzik önnönmagából s behatol az idegen lélek mélyére”. Majd másutt: „Browning talán az egyetlen lélekidéző ebben a korban, melyben mindenki csak egy lélekkel ismertet meg, a magáéval, melynek csaknem egész költészete vallomásokból áll”. S ugyancsak e helyütt századunk legobjektívebb költőjének mondja Browningot.

Browning 1846-ban vette nőül miss Elisabeth Barrett-et, akinek emlékét ma is jobban őrzik költeményei, mint az emlékezetének szánt kőtábla a florenzi Guidi-palotán. Ugyanez évben költöztek véglegesen Olaszországba.

Ettől fogva mindinkább dominál a Browning munkáiban az élezetten művészi vonás, a quattrocento-ízlés, a praerafaelisztikus velleitás. Ez az ízlés Angliában iskolát csinált, melynek legfrissebb hajtása ma is mind több és több hívet hódít. Ebben a szellemben írt munkái közül a legjelesebbek: a „Karácsonyéj és Húsvétvasárnap”, a „Férfiak és asszonyok” című versgyűjtemény, s „A gyűrű és a könyv”, mely utóbbiban Browning egy régi olasz legendát dolgozott fel. Egy későbbi munkájában, mely ezt a különös címet viseli: „Red Cotton night cap country” (A vörös-gyapjú-hálósapka országa) ugyanannak a kiváló pszycholognak revelálja magát, aminőnek drámáiban mutatkozott. Ezek a legnevezetesebb művei annak a nagy szellemnek, akit e napokban fogadott magába a Westminster, néhány lírai költeményért, melyek azonban a legszebb dolgok közé tartoznak, amit csak a század produkált.

Forrás: A Hét - 1. évf. 4. sz. Bp., 1890. jan.26.