Kempelen Farkas (1734-1804): A magyar nemzet

 
Sohase láttalak, de lelkemmel látlak,
Mostoha bölcsője bús, magyar fajtámnak.

Ezer év tengerét áthidalta álmom:
Lihegő lovamon hadak útját jártam.

Napégette réten, szélszántott homokban,
Kósza sátrad alatt a jövőt álmodtam…

Multverő jövendőd már vajúdva érik,
Félig már valóság, csodaálom félig.

Bogárhátú házak szent titkot rejtettek,
Halhatatlanságát a magyar nemzetnek.

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. III évf. 7. sz. 1941.

Zrinyi Ilona végnapjai

 

Thököly Imre a nagy szabadsághős szerencsétlen küzdelmei után a nyugodtabb légű Törökországba menekült, hova nem sokkal e száműzetés után, hű neje Zrinyi Ilona is követte. Ezóta megoszták egymással a fájdalmat, mely egyszersmind a magyar haza közös fájdalma is volt. Az egykor oly fényes és hatalmas fejedelmi pár a világ zajától visszavonulva egyszerű életet élt. De ez életnek egy perce sem volt nyugodt. A száműzetés nehéz tudata s a haza siralmas állapotja sokkal mélyebb seb volt szíveikben, hogysem a családi élet elegendő balzsamot hinthetett volna reájuk.
    Ha megolvassuk azon naplót, melyet Thököly Imre akkor írt s mely ma már nyomtatásban is megjelent, mindenütt nyomát látjuk az óriás jellem küzdelmeinek, mindenütt kitűnik, mily megfeszített erővel küzdött akkor is a porta előtt, hogy a nyomorgatott hazát megszabadíthassa kegyetlen elleneitől. Hasztalan volt minden. A haza sorsát jobbra fordítani nem lehetett azon örömöt meg nem érhették, hogy visszatérjenek oda, honnan oly szorongó szívvel távoztak, a fejedelmi pár mint mártír Törökországban, idegen földön ment örök nyugalomba.
    Zrinyi Ilona 1703-ban február 18-án szenderült létre 23 napig tartó testi, de oly hosszas lelki szenvedés után.
    Komáromi István, ki a száműzetésben sem hagyta el Thökölyéket, naplójában a többek között említést tesz Zrinyi Ilona végnapjairól is, mely részt mint érdekes kivonatot alább közlöm.
    Megmenekedél Istenfélő, kegyes, tiszta életű, jó erkölcsű, sok boldogtalanságidat férfi szívvel meggyőző s anyagi gyötrelmidet békességesen tűrő lélekkel szenvedő jeles fejedelemasszony, nekem édes jó kegyelmes asszonyom, e rossz világról és bizony amennyit e világon szenvedél, soha több purgatóriumba nem mentél. Leszakasztá a virágok mezejéről ezt a nemesebbik virágot, ki mellett papja helyett én voltam ezen halálos betegségében és bizony semmit el nem mulattam, valamit az én Istenem szent lelkének vezérlésével lelke javára s vigasztalására elkövethettem, éjjel-nappal sokat imádkoztatván, lelkét az mi idvezítő Jézus Christusunkban annyira megbátorítottam, hogy nyilván s nagyon mondotta, hogy semmit immár nem fél, sem ördögtől, sem kárhozattól, már semmit se gondol e világgal is, kért is igen engemet, hogy már se magam ne imádkozzam, se magát ne imádkoztassam azért, hogy meggyógyuljon, mert már az ő hitinek kezével megfogta az ő Idvezítőjét, az Jézus Cristust hadd ne bocsássa el, hogy mennél hamarább mehessen hozzája, arra nézve deákul egy nehányszor reszkető kezeit felemelvén mondotta előttem: Domino in manus tuat, commendo sprititum meum s így végső szava is ez volt: Veni sancte spiritus! Halála előtt ötöd, vagy hatod nappal könnyebbségét látván, mondottam, miért nem tészen vala mi dispositiót, hiszen azzal hamarább meg nem hal, ha életében megmutatta nagy nemes bátorságát, mutassa meg ha meg kell is halni halálában is, ne hagyja el magát, hanem erősítse meg ect. Akkor édes fiát méltóságos Rákóczi Ferenc fejedelmet eszébe juttatván (kinek rabságból való megszabadulásával, nem kevéssé vigasztalódott volt meg, azelőtt fél esztendővel), kérdést tévén arról is, ha meghal, hová kell temetni és micsoda köntösben? Megköszönvén nékem ezen dolgot, nevezetesen legálá némely alkalmatosságait édes fiának méltóságos Rákóczi fejedelemnek ő nagyságának, rólam s némely becsületes szolgáiról, úgy temetésének helyéről s öltözetéről is említést tőn és mint meghagyta szóval is referálok m. Rákóczi fejedelemnek őnagyságának. Azután elnehezedvén csakhamar az, mint urunk őnagysága is azon házban feküdt egy ágyban, én szegénynek az ágya előtt ülvén, szemeit rám vetvén, kezét a nyakamra tévén a fülemet éppen a szájához húzta (nem szólhatván nagyon, mert a flegmát a torkából ki nem köphette annyira, hogy be kellett gyakran az ujjaimat dugnom a szájába, s úgy segítettem az ujjammal felhúzni a torkából) az, mit igen lassan szólhatott, mondá: Követem az édes uramat, ha mit én vétettem ő kegyelmének; én ő Kegyelméhez igaz voltam, másokat is követek kicsinytől fogva nagyokig, nékem megbocsássanak én is mindeneknek megbocsátottam. Azután harmadnappal tőlem is nevezetesen elbúcsúzék, fejemet magához ölelé, megcsókolván mindkét orcámat monda: az én Istenem áldja meg kegyelmedet én hozzám való jóvoltáért, igaz hűségéért s szolgálatjáért, én kegyelmedet ez életben meg nem jutalmazhattam, hanem jutalmazza meg az Isten! et reliqua.
    Ő azért szegény 18. februári vasárnap délben meghalván s 20-kán koporsóban tévén s Nicomediába vitetvén és ott 8-ik martii Galatába érkezvén, ugyanazon napnak estvéjén a galatai jesuiták kisebbik templomában pompás solemnitással eltemettettem; még életében lelkemre kötvén eltemettetését őnagysága, de urunk őnagysága is reám bízván, minthogy maga Nokimediában maradott volt. Fehér márványkőből szép monumentumot erigáltattam, egyiket a sírja felibe, melyen a címere vagyon, s alatta ilyen írás: Donec res urgat, másikat a sírja felett a kőfalban téve, melyen öreg arany betűkkel ilyen írás vagyon:

„Hie requiescit ab heroicis laboribus
Virilis anini mulier, sexus sui a saeculi Gloria
Celsissima Domina Helena Zerinia
Zeriniae Atque Frangepaniae gentis decus ultimum
Thököly Prineipis uxor olim Rákóczii utroque digna conjuge
Maguis apud Croatos, Transylvanos, Hungaros, Siculos inclyta Titutulis
Factis ingentibus toto in orbe clarior.
Varops acqua mente fortunae casus expoerta par prosperis, major adversis
Cumulatis Christiana pietate bellieis laudibus
Fortem Domino reddidit animam
Mortem eluctata in suo Florum campo
Ad Nicodemiensem Bithiniae sinum
Anno salutis 1703. Aetatis 60 die 18 Februarii.
*
Requiesct in Pace.”

Varga L.

Forrás: Kolozsvári Nagy Naptár 1869-dik évre közönséges évre, Kolozsvárt.

Varjas János (1721-1786): Megtért embernek énekje,

 
mellyet nem régen szerzett és egy megkeseredett, de reménységgel teljes lélek képében, tett fel egy nevezetlen ember Debreczenben.

I.
Vétkeztem, jéh! Vétkes fészekben;
Vétkes test a vér lett kezdetem.
Elnézem teljes életem’:
Ezer ’s meg ezer esetekben
Estem vétekben.

IV.
Emlékezem, de keservesen,
Melly feslett életet éltem!
Vesztegettem és henyéltem.
Testemet neveltem kényesen,
Érzem lelkesen.

VI.
Ezekért rettegvén lelkemben,
Fel sem vethettem szememet:
Kezemmel verem mellyemet.
Nem lehet csendesség véremben,
Szgyelletemben.

VIII.
Szent feleségednek kegyelmére
Nem esmerem érdememet:
De helyettem kérésemet
Vedd bé, kérlek, ’s ennek vérére
Nézz érdemére.

XI.
Emelj fel, mert fel nem kelhetek;
Sem ’e veszett természetem’
Éppen le nem vetkezhetem:
Kegyes életet nem élhetek;
El sem kezdhetek.

Forrás: Debrecen a régi magyar irodalomban – D. Dr. Révész Imre püspök előszavával – Szerkesztette és sajtó alá rendezte: Dr. Molnár Pál a debreceni ref. Kollégium gimnáziumának tanára a gimnáziumi „Arany János Önképzőkör” tagjainak közreműködésével. Megjelent a Tiszántúli Ref. Egyházkerület Sajtóalapjának támogatásával. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda 1941. - Magyar irodalmi ritkaságok 58-60. – Szerkeszti Vajthó László - 

Kempelen Farkas báró (1734-1804): Menned kell

 

Menned kell messze, messze innen,

És engem itt hagysz egyedül,

Hogy álmodozzam egymagamban

A vesztett üdvösség felül…

 

Majd hogyha már te nem leszel honn

És én hozzátok elmegyek,

Az asztalnál egy hely üres lesz

Én mellettem a te helyed,

 

Tudom, hogy minden ajtónyilás

Szivembe hajtja majd a vért,

És várlak oktalan reménnyel:

Tán megjött már? tán visszatért?...

 

Aztán kimegyek  majd a kertbe,

Hol együtt jártunk annyiszor,

S az érted titkon hulló könnyet

Fölissza majd az úti port…

 

Menj hát! – és hogyha visszanézve

Egy árnyat látsz magad megett,

Tudd meg, az én bús lelkem az, mely

Mindig, örökre hűn követ.

 

Forrás: Tolnai Világlapja 4. évf. 24. sz. 1904. jún. 12.

Kempelen Farkas (1734-1804): Mindenik rózsának…

 

Mindenik rózsának sorsa – elhervadni

Örökké viruló arczod sem lehet;

De az én szivemben igy marad bevésve

Kis mosolygó ajkad, két nagy éj szemed.

 

Évek sora tüntén, éltünk alkonyán is,

Ébenhajad ha ezüst dér lepi el,

S egymásra borulva visszaálmodozzuk

Az elmult világot tündérkertivel, -

 

Az én ajakamról egy sóhaj se lebben

A multért, amely örökre elveszett;

Hiszen örökifjan őrizem szivemben

Kis mosolygó ajkad, két nagy éj szemed.

 

Forrás: Tolnai Világlapja 4. évf. 23. sz. 1904. jún. 5.

Szentjóbi Szabó László (1767-1795)

Szül. 1767-ben, Ottományon, Bihar-megyében. Előbb nagybányai tanár, utóbb, Biharban hivataloskodott. – „Költeményes munkáiban” (Pest, 1791) kedélyes és gyakran szép rhythmusú dalművei mint az új iskola egyik előhirnökét tüntetik őt fel.

 

A sírhalom

- M. Muzeum. Pest, 1788 –

 

Piros rózsaboltozatok!

Legyen sírom alattatok,

Ha elérem halálom.

Hullott rózsák levelével

Nyugtassa porom békével

Ama jóltevő álom.

 

Úgy is, ha volt víg életem,

Rózsák! néktek köszönhetem,

S homályos árnyéktoknak;

Most is éltem vége felé,

Ha mindenbe únok belé,

Örvendek látástoknak.

 

Rózsák! melyeket szeretek,

Nyugodjon porom köztetek,

Ha eltakaríttatom.

Árnyéktok nyugodalmába

Álljon sírhalmom magába:

E végső akaratom.

 

 

Dóris

 

Ti ligetünk pásztorai,

Myrtill kedves pajtásai!

Majd ha Myrtillt meglátjátok,

Kérlek, néki megmondjátok:

Hogy Dóris már nem fél tőle,

S nem fog elbújni előle,

Hogy jobb indúlattal tele

Nem kötődik többé vele.

 

Mondjátok, hogy gondolatom

Most mind csak rajta forgatom;

Hogy sok ezerszer megbántam,

Miólta véle úgy bántam.

Mondjátok meg, attól fogva,

Hogy őt láttam volt zokogva:

Szívem, bús zokogásánál

Kedvesebb képet nem talál.

 

Forrás: A magyar irodalmi tanulmány kézikönyve. Pest, 1868.

 

Gróf Ráday Gedeon (1713-1792)

Szül. Ludányban, 1713-ban. II. Józseftől báróságra, Leopoldtól pedig grófi méltóságra emeltetett. – Rádayt az új iskola egyik előképzőjének lehet tekinteni, mert ő volt az első, ki a nyugati irodalmak példáján, a rimes versekbe a mértéket igyekezett nálunk is behozni, - miért is rimelő mértékes verseinket őróla nevezzük „Ráday-verseknek”.

 

Török ifjú éneke

- Zrinyi III. 28-39. v. után* -

 

Valál, szerencse! mindég hívem,

Miért tennék panaszt reád?

Te műved az, hogy nem bús szívem

S hogy minden nap vidámb mát ád:

Ha mindég igy lesz, mint igéred,

Hazuggá tészed azt a híred,

A melylyel csúfol e világ,

Hogy kedved állhatatlanság.

 

Tavaszkor vídítsz z öld erdőkkel,

Holott a víg fülemilék

Változtatott reszkettetővel

Süvítik, hogy társok övék.

A völgyek közt a szép források

Majd halkan csurgók, majd lármások

Zörgő kövecscsel; s ha felkél,

Nem zúg, csak lengedez a szél.

 

TE tőlem meg nem irigyletted

Az én szerelmes egyemet,

Sőt szivét érzékenybbé tetted,

Mint volt is hozzám: innen lett,

Hogy míg szeretni meg nem szűnik,

A jó kedv tőlem el nem tűnik,

S mindaddig az bővülni fog,

A míg erembe vér mozog.

 

Cyprusárnyék közt nyugtatsz nyárban,

S olykor szellős helyt felvonom,

Magam megunván bent a várban,

Szép kéztől tőzött sátorom;

Vár már ott készen főtt ebédem,

Szomjúság-oltót nyújt cselédem:

Van serbét¹, fris téj, ráspia²,

Van fagylaltan meggykocsonya.

 

Midőn az ősz borzadt szárnyával

Dér-csípetten hozzánk bejő,

Czitrom, narancs s gránátalmával

Jóvoltodból szép kertem bő;

S ha néha történik vadásznom,

Vagy kedvem töltve madarásznom,

Konyhámra prédát annyit adsz,

Hogy magnak is majd alig hagysz.

 

De még e legkegyetlenb télbe,

Midőn kiki panaszra kél,

Én víg kedvem nem metszem félbe

S nem rémit fergeteg, se szél;

Most jó barátimmal beszélek

Nyert harczokrúl; most ismét vélek

Szám csak enyelgő tréfát űz,

Azonban süt ránk nyájas tűz.

 

Sokak felett szeret szultánom,

A nép közt minden rend becsül;

Én senki kincsét nem kivánom,

Mert nagy értékem gyültön gyűl;

A szépek közt – bár irigy lássa –

Nincs szép szerelmesemnek mássa;

Van harczhoz készült jó lovam,

S éles kard őrzi oldalam.

 

De békóval vagy hozzám zárva,

Szerencse! másként eddig te

Elszöktél volna, szárnyon járva,

S földszínig nyomtál volna le:

 

De mint madár, mely csügg a lépen,

Nem fejtődhetsz ki semmiképen:

S nem félthetlek hogy elszaladj,

Mert lábamhoz békózva vagy.

 

Forrás: A magyar irodalmi tanulmány kézikönyve. Pest, 1868.