Szül. Ludányban, 1713-ban. II. Józseftől báróságra, Leopoldtól pedig grófi méltóságra emeltetett. – Rádayt az új iskola egyik előképzőjének lehet tekinteni, mert ő volt az első, ki a nyugati irodalmak példáján, a rimes versekbe a mértéket igyekezett nálunk is behozni, - miért is rimelő mértékes verseinket őróla nevezzük „Ráday-verseknek”.
Török ifjú éneke
- Zrinyi III. 28-39. v. után* -
Valál, szerencse! mindég hívem,
Miért tennék panaszt reád?
Te műved az, hogy nem bús szívem
S hogy minden nap vidámb mát ád:
Ha mindég igy lesz, mint igéred,
Hazuggá tészed azt a híred,
A melylyel csúfol e világ,
Hogy kedved állhatatlanság.
Tavaszkor vídítsz z öld erdőkkel,
Holott a víg fülemilék
Változtatott reszkettetővel
Süvítik, hogy társok övék.
A völgyek közt a szép források
Majd halkan csurgók, majd lármások
Zörgő kövecscsel; s ha felkél,
Nem zúg, csak lengedez a szél.
TE tőlem meg nem irigyletted
Az én szerelmes egyemet,
Sőt szivét érzékenybbé tetted,
Mint volt is hozzám: innen lett,
Hogy míg szeretni meg nem szűnik,
A jó kedv tőlem el nem tűnik,
S mindaddig az bővülni fog,
A míg erembe vér mozog.
Cyprusárnyék közt nyugtatsz nyárban,
S olykor szellős helyt felvonom,
Magam megunván bent a várban,
Szép kéztől tőzött sátorom;
Vár már ott készen főtt ebédem,
Szomjúság-oltót nyújt cselédem:
Van serbét1, fris téj, ráspia2,
Van fagylaltan meggykocsonya.
Midőn az ősz borzadt szárnyával
Dér-csípetten hozzánk bejő,
Czitrom, narancs s gránátalmával
Jóvoltodból szép kertem bő;
S ha néha történik vadásznom,
Vagy kedvem töltve madarásznom,
Konyhámra prédát annyit adsz,
Hogy magnak is majd alig hagysz.
De még e legkegyetlenb télbe,
Midőn kiki panaszra kél,
Én víg kedvem nem metszem félbe
S nem rémit fergeteg, se szél;
Most jó barátimmal beszélek
Nyert harczokrúl; most ismét vélek
Szám csak enyelgő tréfát űz,
Azonban süt ránk nyájas tűz.
Sokak felett szeret szultánom,
A nép közt minden rend becsül;
Én senki kincsét nem kivánom,
Mert nagy értékem gyültön gyűl;
A szépek közt – bár irigy lássa –
Nincs szép szerelmesemnek mássa;
Van harczhoz készült jó lovam,
S éles kard őrzi oldalam.
De békóval vagy hozzám zárva,
Szerencse! másként eddig te
Elszöktél volna, szárnyon járva,
S földszínig nyomtál volna le:
De mint madár, mely csügg a lépen,
Nem fejtődhetsz ki semmiképen:
S nem félthetlek hogy elszaladj,
Mert lábamhoz békózva vagy.
Forrás: A magyar irodalmi tanulmány kézikönyve. Pest, 1868.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése