2020. máj. 28.

Dugonics András (1740-1818)


Kegyesrendi, majd egyetemi tanár, szül. 1740-ben, Szegeden. Mint iró 1774-ben lépett föl elsőben „Trója veszedelme” czimű, négyes rimekben adott költeményével, melyet 1780-ban „Ulysses történetei” követtek. Utóbb a magyar régiségek terjesztését tűzvén czéljáúl, nemzeti tárgyakra tért által. Igy jöttek regényei: „Etelka” (1788), „Aranypereczek” (1790), „Jolánka” (1803.) és „Cserei” (1808), melyek Dugonicsot kora legolvasottabb irói közé avatták. „Jeles történetek magyar szinre alkalmazva” czim alatt adta utóbb „Toldi Miklós, Etelka Karjelben, Bátori Mária, és Kun László” drámáit, s többnemű apró munkáit. Két idegen tárgyú regénye, a „Gyapjas vitézek” és a „Szerecsenyek” szintén emlitésre méltók. „Magyar példabeszédek és jeles mondások, I. – II. K.” munkája halála után (Szeged, 1820.) jelent meg.

 

Ulysses hazatérése*

- Töredék. –

 

E rendelést tette fia az atyjával,

Hogy ha kürtszót veszi trombita hangjával,

Akkor már jöhetne vendégcsoportjával;

Készen lenne ő is már akkor anyjával.

 

Leült volt Penelop bársonykarszékére,

Telemach könyöklött annak szegletére,

Anyja körül tapsol, azt adván érttére,

Hogy nem soká elér sok búja végére.

 

Ismét a trombiták s kürtök fuvattatnak,

Vendég-leányzóktúl énekek mondatnak,

E gyönyörű hangok atyjához lehatnak,

Jelek feljövésre melyekkel adatnak.

 

Kitekint Telemach a tág folyosóra,

Várván, mikor jön már azon boldog óra,

Melyben veti anyja szemeit a jóra,

A ki miatt annyi ezer könyvet szóra.

 

Csudálták mindnyájan tüzét két szemének,

Innét oda értét sebes menésének;

Ki messzirül nézte hamarját léptének,

Vélhette, kereke megbomlott eszének.

 

Ugyanis az anyja a mint tekintgette,

Gyermekes dolgait épen nem szerette,

Noha ezt magában elsőbben elfedte;

De a mi sok, csak sok, tovább nem tűrhette.

 

Hanem mint bejöttét látta volt fiának,

Kétszer kezdé rendjét megdorgálásának,

S mivel nem is látja szüntét szaladtának,

Veti keménységét ilyetén szavának:

 

Tán bolondnak tartasz, jó fiú, engemet?

Gyermekes dolgoddal mért sérted szivemet?

Gondolod, hogy ezzel vidítod lelkemet?

S megtörlöd könyűtől esőző szememet?

 

Ezt szólván, csöpjeit ereszti szemének:

De, mint a vendégek reá tekintének,

Megálla zápora sebes özönének,

Csak harmatja maradt esőző könyének.

 

Elhala Telemach szomorú szavára,

Könyes szemeivel néz ő is anyjára,

Már csak alig volt, hogy nem adta tudtára,

A mit apja bizott hív hallgatására.

 

Titok ugyan mégis elfödve maradott,

Hanem ellenébe anyjának szaladott,

Szájhoz vitt kezének néhány csókot adott,

Azután ily szókra könyhullva fakadott:

 

Oh! ha belül látnád forróját szivemnek,

S tudnád, édes anyám, örömét lelkemnek,

Szivből megengednéd ujságát tettemnek,

Magad is közöse lennél e hevemnek.

 

Tüstént itt lesz férjed, kit előtt szerettél,

A midőn kézijat kérőkhöz vitettél:

Ha valaha egyet szívből ölelgettél,

Ehez más hasonlót soha nem lelhettél.

 

Telemach e szavát jól sem végezhette,

Atyja jövésének hogy zörgését vette,

Csörögtek a kardok, a dárdák mellette,

A tágas folyósó hangját kettőztette.

 

Összeelegyült szó kardcsattanásokkal,

Házba verik a fényt pajzsforgatásokkal,

Zeng már palota is lábtiporgásokkal,

Nem messze ajtótúl édes hangzásokkal.

 

Ezt hallván Penelop, kérdi, az mi lenne?

A hangos folyosón minő lélek menne?

Inti is a fiát, hogy rendelést tenne,

Netalán e lárma nagyobb erőt venne.

 

Felele Telemach: kelj, édes anyám, már

Itt van, a kit szived régóta haza vár!

Ime, az Istennek oltalma velünk jár,

Fonnyasztó tél után itt van a kedves nyár.

 

Ki se mondhatta jól jól végét e szavának,

Midőn a palotán nagy ajtót nyitának,

Ulyssessel azok be is toppanának,

Penelop hajszáli rendre felállának.

 

Szeretetre nyilnak ura két szemei,

Távul ölelésre terjednek kezei,

Ezzel Penelopnak erednek könyei,

Elhagyják a kegyest hitetlen erei.

 

Nem birhatta testét, leroggyan székére,

Gördíti bús fejét urának mellére,

S a mint fölemeli annak nézésére,

Érne, de nem érhet megölelésére.

 

Ezt látván Ulysses lehajul hozzája,

Megtörli homlokát, pirosúl orczája,

Sőt kegyes szavakra mint nyitódik szája,

Egy öleléskével visszatér párája.

 

*) Uliss. történetei. Pest, 1780.

 

Forrás: A magyar irodalmi tanulmány kézikönyve. Pest, 1868.

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése