Szül. a székely-földön, Baróton, 1739-ben. Előbb, mint jezsuita-rendi, majd mint világi pap, tanárkodott. Legutóbb Kassán tanítván, szőtte Bacsányi- és Kazinczyval ismeretségét, s egyik szerkesztője lőn az általuk (1788) kiadott „Magyar Muzeum” folyóiratnak. Kassai éveibe közrebocsátott munkái: „Új mértékre vett külömb verseknek három könyvei” (1777). 2. „Paraszti majorság”. Vanier után (1779). 3. „Verskoszorú” (1786). 4. „Költeményes munkái (1789), 5. „Kisded szótár” (1784), melyben a ritkább magyar szókat gyűjtötte össze. Magyarra tette, Neumann után, Milton „Elveszett paradicsom” vallásos eposzát is „Első szülőink eleste” czím alatt, VI. Énekben. Végtevékenységének marandandó emléke „Virgil Eclogái – és Aeneisének” mértékes forditása, melyek 1810-13-ban jelentek meg. Elhunyt 1819-ben.
A magyar huszárokhoz, 1789-ben*
- Töredék –
Édes hazánk1 bástyái! miként háláljam ezernyi
Érdemitek, magyar húszárok? Nincs annyi tehetség
Bennem, hogy a csudatételeket, mellyekkel elhirült
Mind az egész földön nevetek, s vele kedves hazátok,
Tollammal kifejezhessem. Megvonta világát
A török hold gyors fegyveritek villámira, s melyek
Rettentnek vala, szarvaitól megfosztva, lerogyant
Mennykövitekre. Mohács mezején majd fogytig elhullott
Ősink véréért megadóztattátok, halomra
Vagdalván fene táborait; s valamerre lesújtott
Mérges halált szóró karotok, patakokra nevelvén
Ozman népe dühös vérét. Bámulva tekintett
Még az irígység is; s hogy Marsnak fajzati vagytok,
S a viadal-piaczon leghatalmasb bajnokok, önként
Megvallotta. Minő bátorság ült ki bajúszos
Képeteken! mi serénységgel verekedtetek által
A nagy tengererőn kevesed magatokkal! hogyan dúlt
Kardjaitok fent élétől az otromba2 pogányság!
Nem vala szükségtek mellvasra, sisakra: magyarnak,
Főkép húszárnak megmarkolt kardja s remegni
Átalló nagy lelke nem hajt ily testi fedélre.
E nélkül is az harczra kiszállt sokaságra rohanván,
Azt úgy öltétek, valamint Libyának határin
Űzi szokott vérengzését a körmös oroszlány
A szaladásnak eredt vadakon. Ti voltatok elsők,
Kik bátra nézvén minden veszedelmet a harsány
Trombita-megriadásra, serény paripákra felülvén,
és egyszerre kivont karddal fejetekbe nyomítván
A csákot, s neki buzdulván a „rajta vitézek!”
Serkentő szózatra: legott bévágtatok a tar
Ellenség közepére, s ezer golyóbissal, halállal
Szembe viaskodván, soha meg nem szüntetek addig,
Míg, leverettetvén az erő nagy része, nyakokkal
Többé nem győzvén az adót, szaladásra vetődött.
Üztétek, kaszaboltátok; mérföldeket omlott
Testekkel megtöltve magyar kéz-fogta s egészen
Részegedéséig vért-ontó kardotok. A sok
Elfogadott rabok és zászlók, a számtalan ágyúk,
S a feldult tábornak egész készületi (mert én
Nem lelek a bámúlás közt szót) szóljanak itten
a pompás diadalmakról, melyeknek örökké,
Minden mások előtt, ti voltatok eszközi; szóljon
A neveket fennen hordó s népünket örömmel
Megtöltött hir; szóljanak itt amaz annyi jutalmak,
Melyekkel jeles érdemitek végetlen időkre
Megtiszteltettek. Legtöbben voltatok oly sok
Százezrekre kitölt császári királyi seregben
Nyertesek; és ritkán volt látni közűletek, a ki
Dolmányán vagy arany, vagy ezüst pénzt függeni meg nem
Érdemlett…
Egy ledőlt diófához
- A m. irod. ismert. –
Mely, magas s égnek szegezett fejeddel,
Mint király állasz vala társaid közt:
Tégedet látlak, gyönyörű diófa,
Földre terítve?
Elszakadt testes derekad tövétől,
Csak kicsiny kéreg maradott kötésül,
Ágaid csüggnek, levelid kivesznek,
Nedvek elhagyván.
*
Sorvadó kebled csecsemős gyümölcsit
Hasztalan szülvén, elereszti: hullnak
Ők, s nem is tudván rövid életekről,
Rendre kihalnak.
Annyi szélvészen diadalt nyerett fa!
Nemtelen porban hever a nemes dísz?
Ezt leendőnek lehetett-é valjon
Vélni felőled?
Senkinek kárán nem örült; sokaknak
Hűvös árnyékkal feles hasznot hajtó,
S kedvök étkeddel kereső kegyes fa!
Monddsza, ki bántott?
Ah, minek kérdem! szemeimbe tünnek
Gyilkosid. Nem volt kül erőszak: ott-benn
Önmagadban volt megölő mirígyed,
s titkos elejtőd.
Im egész bélig gyökered kirágták
A gonosz férgek, s az elett odúba
Hangyabolyt híttak! mi nyüzsögve járnak.
Most is alattad!
Átkozott vendég, viperák szülötti!
Ah szerencsétlen fa! – Hazánk, szelid ég,
Szűz virágjában tehetős karoddal
Tartsd meg örökké!
*) M. Muz. 1788.
1) Mint e hexameter lejtelméből kivehetni, Baróti még, valamit közelebbi követői is, a h-át – a latinok módján – csak szelletnek vették.
2) A néma és folyékony mássalhangzók találkozásánál az előző rövid hangzó hosszúnak véve, - ismét latin szabály szerint.
Forrás: A magyar irodalmi tanulmány kézikönyve. Pest, 1868.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése