Idősb gróf Teleki József, szül. 1738; meghalt 1796. – Mint költő leginkább azon szép elégiájáról nevezetes, mely ezen czím alatt: „Atyafiúi barátságnak oszlopa” stb. (1779) jelent meg. Teleki nyelve már az ujabb szabályokhoz hajlik; rimjei pedig oly tiszták és szépek, hogy ma is tanulmányozást érdemelnek.
Az atyafiúi barátság oszlopából.
- A m. költ. kk. –
Te! kihez köt vala nem csak atyafi vér,
Hanem, a mi annál drágább láncz s tovább ér,
Az igaz barátság állandó hűsége,
Mely siralomba kisér, s ott sem lészen vége!
Te! a kinek hamvát, míg megöl bánatom,
Szivemből kiforró könyekkel áztatom!
Óh kedves Eszterám! magam kedvesb fele,
Kivel volt, van s leszen szivem míg vér, tele
Te meghalál, s hogy-hogy lehet, hogy én élek;
Elszakadhat-e hát két, egygyé vált lélek?
De élek-e? vagy csak hogy élek képzelem,
S valami mély álom hiteti el velem?
Mert élet-e, melyhez képest a halál kincs,
Melyben már csak gyászt látsz akármeddig tekints?
Élet-e, a napot hogy még szemlélhetem,
Vidító erejét ha nem érezhetem?
Élet-e, szivemet hogy még a vér járja.
Ha elfojtva tartja a mély bánat árja?
Élet-e, az éltet tartani teréhnek,
S a természet ellen örülni végének?
A halálra mint főbb orvosra vágyódni;
Hogy késik, sőt hogy nem siet is, aggódni?
Élet-e az ilyen, vagy csak lassu halál,
Melynél kinosabbat Phalaris sem talál.
Bizony az életről hajól gondolkozom,
Ezt az igazságot méltábban kihozom:
Te élsz, én haltam meg; te örvendsz, én sirok,
S mint az igaz megholt,magammal sem birok;
Mert néked a halál élet ajtaja volt,
De bennem azolta az élet is megholt;
S a mely sirba néked csak testedet tettem,
Abba elevenen magamat temettem.
Muzsám! ámbár te is érzed e bánatot,
S szivemnek nagy sebe reád is elhatott;
De mégis ha szólhatsz, mentsd meg fájdalmomat,
S feletébb valónak tetsző siralmomat;
Mondd meg, de ingyen sem czikornyás versekkel
(A hol a sziv sebes, a pipere nem kell)…
Mondd meg, s e példában győzd meg a világot,
Hogy hijában keres itten boldogságot.
Az elmult tavasznak midőn kezdetében
Az egész természet volna örömében,
Fa s fű öltözgetné amaz ártatlan szint,
Melyre a szem vigan s kára nélkül tekint.
Midőn a nap szinte meggyőzvén az éjjelt,
A szép kikeletnek mintegy zászlót emelt;
S azon a sok madár nyájas versengéssel
Örömét hirdetné kedves csevegéssel
Kisétálék egy szép mezőre szellőzni,
S egyéb gondjaimat egy kissé mellőzni.
Nézem ott, csodálom a szép természetet,
S még inkább azt, a ki annak ád életet.
Látom, hogy most minden a mit a tél megölt,
Megéledett frissült, s új erével felkölt.
A feltámadásnak nézem itt csudáját,
S abban az enyimnek vidító példáját. –
Midőn itt kényelemre töltött sétálásban,
Elmerülnék ilyen kedves andalgásban.
Jöve Erdély felől egy napkeleti szél,
De oly komor, mintha rajta ülne a t él;
Nem tél volt, annál is komorabb hír jöve
Rajta, s mellém dördült, mint az ég mennyköve!
Mond: most már teremtés társaid örülnek.
S a nagy teremtőnek vig ünnepet ülnek.
De téged közülök az Úr kiválaszta,
S mély bánattal teljes napokra viraszta.
Gróf Teleki László édes atyád megholt,
Ki maga, hazája s háza oszlopa volt.
Ezt mondván, mondott-e többet, nem tudhatom,
Érzékenységimet elfojtván bánatom.
Mint, a kit az istennyila a földhöz vér,
Elhal, s ereiben megalszik minden vér,
Későn jő magához s szemét úgy emeli,
S csudálja, hogy magát még életben leli;
Igy én is magamhoz későn eszmélkedtem,
Sebem érzésére végre felébredtem;
Ekkor aztán szemem köny forrásává vált,
Melyet a szivemnek kinyilt sebe táplált;
Sőt még ma is táplál s állandóvá tészen,
Vége forrásának csak éltemmel lészen,
Ugyanis siratom nem csak jó atyámot,
Hanem érdemével ha jól vetek számot,
Az ő személyében igazán mondhatom.
A vallást, a királyt, s a hazát siratom…
Aranka Györgyhöz
Te kértél, s kedvedet tölteni fő gondom,
Azért verseidről mit tartok, megmondom:
Látok elmét, tüzet s ékes magyarságot;
De szeretnék látni több ártatlanságot.
Megbocsáss, barátom, az a természetem,
Hogy a roszat azért, hogy szép, nem szeretem.
A legszebb gyümölcsben csömört szerző féreg,
S a méz közt is gyakran lappang gyilkos méreg.
Az igaz kegyesség s tiszta erkölcs nagy kincs,
Annak gyökerére lassú mérget ne hints.
Én nagy tisztelője vagyok a szép nemnek,
S szépségét nevelni tartom nagy érdemnek,
S a mitől az arczát szépítő szemérem
Romolhat, egészen dicsérni nem mérem;
Sőt a mit ártatlan fiam vagy leányom
Nem olvashat bátran, maga is elhányom.
Bezzeg a mely szépen ha olyan jól szólnál,
Akkor nem Aranka, hanem arany volnál.
Forrás: A magyar irodalmi tanulmány kézikönyve. Pest, 1868.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése