2020. máj. 28.

Id. gr. Teleki József (1738-1796)


Idősb gróf Teleki József, szül. 1738; meghalt 1796. – Mint költő leginkább azon szép elégiájáról nevezetes, mely ezen czím alatt: „Atyafiúi barátságnak oszlopa” stb. (1779) jelent meg. Teleki nyelve már az ujabb szabályokhoz hajlik; rimjei pedig oly tiszták és szépek, hogy ma is tanulmányozást érdemelnek.

 

Az atyafiúi barátság oszlopából.

- A m. költ. kk. –

 

Te! kihez köt vala nem csak atyafi vér,

Hanem, a mi annál drágább láncz s tovább ér,

Az igaz barátság állandó hűsége,

Mely siralomba kisér, s ott sem lészen vége!

Te! a kinek hamvát, míg megöl bánatom,

Szivemből kiforró könyekkel áztatom!

Óh kedves Eszterám! magam kedvesb fele,

Kivel volt, van s leszen szivem míg vér, tele

Te meghalál, s hogy-hogy lehet, hogy én élek;

Elszakadhat-e hát két, egygyé vált lélek?

De élek-e? vagy csak hogy élek képzelem,

S valami mély álom hiteti el velem?

Mert élet-e, melyhez képest a halál kincs,

Melyben már csak gyászt látsz akármeddig tekints?

Élet-e, a napot hogy még szemlélhetem,

Vidító erejét ha nem érezhetem?

Élet-e, szivemet hogy még a vér járja.

Ha elfojtva tartja a mély bánat árja?

Élet-e, az éltet tartani teréhnek,

S a természet ellen örülni végének?

A halálra mint főbb orvosra vágyódni;

Hogy késik, sőt hogy nem siet is, aggódni?

Élet-e az ilyen, vagy csak lassu halál,

Melynél kinosabbat Phalaris sem talál.

Bizony az életről hajól gondolkozom,

Ezt az igazságot méltábban kihozom:

Te élsz, én haltam meg; te örvendsz, én sirok,

S mint az igaz megholt,magammal sem birok;

Mert néked a halál élet ajtaja volt,

De bennem azolta az élet is megholt;

S a mely sirba néked csak testedet tettem,

Abba elevenen magamat temettem.

Muzsám! ámbár te is érzed e bánatot,

S szivemnek nagy sebe reád is elhatott;

De mégis ha szólhatsz, mentsd meg fájdalmomat,

S feletébb valónak tetsző siralmomat;

Mondd meg, de ingyen sem czikornyás versekkel

(A hol a sziv sebes, a pipere nem kell)…

Mondd meg, s e példában győzd meg a világot,

Hogy hijában keres itten boldogságot.

 

Az elmult tavasznak midőn kezdetében

Az egész természet volna örömében,

Fa s fű öltözgetné amaz ártatlan szint,

Melyre a szem vigan s kára nélkül tekint.

Midőn a nap szinte meggyőzvén az éjjelt,

A szép kikeletnek mintegy zászlót emelt;

S azon a sok madár nyájas versengéssel

Örömét hirdetné kedves csevegéssel

Kisétálék egy szép mezőre szellőzni,

S egyéb gondjaimat egy kissé mellőzni.

Nézem ott, csodálom a szép természetet,

S még inkább azt, a ki annak ád életet.

Látom, hogy most minden a mit a tél megölt,

Megéledett frissült, s új erével felkölt.

A feltámadásnak nézem itt csudáját,

S abban az enyimnek vidító példáját. –

Midőn itt kényelemre töltött sétálásban,

Elmerülnék ilyen kedves andalgásban.

Jöve Erdély felől egy napkeleti szél,

De oly komor, mintha rajta ülne a t él;

Nem tél volt, annál is komorabb hír jöve

Rajta, s mellém dördült, mint az ég mennyköve!

Mond: most már teremtés társaid örülnek.

S a nagy teremtőnek vig ünnepet ülnek.

De téged közülök az Úr kiválaszta,

S mély bánattal teljes napokra viraszta.

Gróf Teleki László édes atyád megholt,

Ki maga, hazája s háza oszlopa volt.

Ezt mondván, mondott-e többet, nem tudhatom,

Érzékenységimet elfojtván bánatom.

Mint, a kit az istennyila a földhöz vér,

Elhal, s ereiben megalszik minden vér,

Későn jő magához s szemét úgy emeli,

S csudálja, hogy magát még életben leli;

Igy én is magamhoz későn eszmélkedtem,

Sebem érzésére végre felébredtem;

Ekkor aztán szemem köny forrásává vált,

Melyet a szivemnek kinyilt sebe táplált;

Sőt még ma is táplál s állandóvá tészen,

Vége forrásának csak éltemmel lészen,

Ugyanis siratom nem csak jó atyámot,

Hanem érdemével ha jól vetek számot,

Az ő személyében igazán mondhatom.

A vallást, a királyt, s a hazát siratom…

 

 

Aranka Györgyhöz

 

Te kértél, s kedvedet tölteni fő gondom,

Azért verseidről mit tartok, megmondom:

Látok elmét, tüzet s ékes magyarságot;

De szeretnék látni több ártatlanságot.

Megbocsáss, barátom, az a természetem,

Hogy a roszat azért, hogy szép, nem szeretem.

A legszebb gyümölcsben csömört szerző féreg,

S a méz közt is gyakran lappang gyilkos méreg.

Az igaz kegyesség s tiszta erkölcs nagy kincs,

Annak gyökerére lassú mérget ne hints.

Én nagy tisztelője vagyok a szép nemnek,

S szépségét nevelni tartom nagy érdemnek,

S a mitől az arczát szépítő szemérem

Romolhat, egészen dicsérni nem mérem;

Sőt a mit ártatlan fiam vagy leányom

Nem olvashat bátran, maga is elhányom.

Bezzeg a mely szépen ha olyan jól szólnál,

Akkor nem Aranka, hanem arany volnál.

 

Forrás: A magyar irodalmi tanulmány kézikönyve. Pest, 1868.

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése