Ambrus Zoltán: Esteban testvére

(Spanyolországi történet)

I.

Nagyon sok évvel ezelőtt - egy egész emberöltőt gondolok - két ifjú legény érkezett Madridba, azzal a szemtelen és nevetséges elhatározással, hogy a tollukból fognak megélni.

Ezen az elhatározáson kívül nem hoztak egyebet magukkal, csak: hatvannyolc dénárt, Cervantes Mihály könyvét: az elmés, nemes Don Quijote életírását, meg egy ünneplő ruhát, mely jó volt mind a kettőjüknek.

Elutazásuk előtt atyjuk az ősz Galvez de Montalvo - mert a szemtelen ifjak testvérek voltak -, könnyíteni akarva a lelkiismeretén, így búcsúzott el tőlük:

- Én mosom a kezemet, fiaim. Nem marasztallak benneteket, mert először is: úgysem hallgatnátok rám. De nem marasztallak benneteket azért se, mert szegény ember vagyok, s a szegény ember, ha nem adhat pénzt, ne adjon tanácsot. Hordja a keresztjét, és hallgasson, mert meg van írva, hogy a szegény ember és a megadás egy anyaméhből születtek. Mindazáltal teljesítem apai kötelességemet, s bár nincs módomban benneteket megtéríteni, nem titkolom el, hogy miként vélekedem a tervetekről. Bizony mondom nektek, fiaim, jobb volna, ha mindjárt lefeküdnétek ama szemétdombra, mely utolsó birtokunknak maradt meg a hajdan terjedelmesebb montalvói uradalomból. Ugyanoda jutnátok, ahová igyekeztek, s kevesebb baj, kevesebb keserűség árán.

- Atyám - felelt Luis Galvez de Montalvo, az idősebbik fiú -, ön bizonyára tudja, hogy irodalmunkban a népies irányt újabban igen elhanyagolták, s hogy a hazafias költészet egy idő óta parlagon hever. Erkölcsi kötelességünk e bajon segíteni. Ne aggódjék; földink: Escobar, aki csak ledér zarzuélák gyártásával foglalkozik, batáron jár, legényt tart, s hercegnőkkel barátkozik. S nekünk hivatásunk van, míg ő csak mesterséget űz. Persze, ön már öreg ember, atyám, s a jövőt, mely önnek idegen, nem tudja elképzelni. A jövő végtelen, atyám; tele van csudákkal, amelyekről ma nem is álmodunk. Aztán... akárhová vezet is ez az út! Ez a dicsőség útja. Pályánkon elvérezni szebb, mint tespedni jólétben; ifjak vagyunk, lelkünk erős, hitünk határtalan. Nec portae inferi!...

- Úgy van - szólt Estebanilo Galvez de Montalvo, a fiatalabbik testvér.

- Akkor hát Isten veled, fiam Luis, és Isten veled, fiam, Estebanilo. A jó szerencse legyen veletek, mert csak ez védhet meg attól, aminek elébe rohantok. Imádkozni fogok értetek védőszentemhez, San Jagóhoz; talán meghallgatják az égben.

Az ifjak elutaztak, s néhány nappal később az öreg Montalvo meghalt bánatában. Ettől a szereplőtől végképpen elbúcsúzhatunk.

Ignotus: Vajda János †

Amit Vajda Jánosról az utóbbi tíz esztendőben írtak, majd mindenbe beleszólt a megfontolás, hogy ő maga is elolvassa: egy nagyon érdemes, nagyon érzékeny s nagyon szegény, idős ember. Az öreg Sarceynek emlékszem egy bölcs mondására: igyekezz ahhoz hasonlítani, akinek az emberek tartanak. Vajda János is az ő utolsó esztendeiben öntudatlanul hozzástilizálta magát ahhoz a képhez, amit az emberek róla alkottak; s ő, akit nem szándék, hanem kényszerűség tett remetévé, magános emberré s világgyűlölővé, lassankint maga is annak tekintette magát. Az emberek meg alkalmazkodtak ehhez a gyengeségéhez, s róla írván, állandóan azt a mély gordonkahúrt pengették, melyre úgy érezték, legszívesebben kél visszhang a lelkében. Meg aztán közönséget is kötéllel kellett fogni annak, akit az újságok álló szedése a legnagyobb élő magyar költőnek nevezett. Így írták róla, így írtuk róla mindig ugyanazt: ugyanazokat a szertelen képeket, lávásan ömlő elismerést, sok magasztalást s kevesebb igazságot. Pedig kivert bikánál, úgy gondolom, jobb szeretett volna fejedelmi szarvas lenni, kit félénk szerelemmel rajban követnek a barna szemű nőstények - s a mi a magasztalásokat illeti, az ő ajkán is megremeghetett a Lessing keserűsége: magasztalnátok bár kevesebbet, de olvasnátok többet - Klopstockot, Vajdát vagy általában a poétákat.

Nem, nem hiszem, hogy Klopstockra gondolt volna. Egyáltalában, hogy sokat gondolt volna másra vagy más egyébre, mint saját magára. Ezt korántsem úgy gondolom, hogy önző lett volna. Éppenséggel nem, noha épp azok festéséből tetszik annak, akik hozzá nálunknál s a többieknél közelebb állottak. Ez csak annyit jelent, hogy, ami lírikusnál nem vétek, hanem inkább erény, vagy legalábbis szükségszerűség, a külső világ számára ha nem is érzékei hiányoztak, de ezeknek a tudósításairól képtelen volt tudomást venni. A világ az ő számára nemcsak a kant értelmében volt az ő képzete, hogy azt látta volna, amit ő vetített ki bele; ő nem is nézett kifelé, mert csak befelé látott. Innen van, hogy e sokat olvasott, sokat járt-kelt, és sokat tapasztalt ember lelkéről mind e tapasztalatok nyomtalan pergettek le a semmiségbe, s ő mindvégig naiv maradt és tudatlan, mint Herkules lehetett az ő bölcsőjében, mikor bizonyára öntudatlanul fojtotta meg a rátekergődző kígyókat. Ilyen öntudatlan herkulesi hőstettek Vajda csudaszép strófái, melyekbe a fájdalmai kígyóit beleölte, s melyek csak vajmi ritkán alakultak művészi egésszé s egészen művészivé. Mert ehhez több kell az erőnél, ehhez tudatosság kell, aminek ő híján volt. Az ő nagy darab asbest-lelkéről lepattant az égi háború villáma, lezuhant a felhőszakadás patakja, s még a fájdalmak tüzében sem olvadt meg, csak izzott és világított.

Valóban, ő nem olvadt meg soha. Szeretetet meg humort hiába keres nála az ember. Vágyott ezekre az érzésekre, de csak tehetetlen kísérletekig jutott el, s kínos e kísérleteit olvasni, mert sem mosolyogni, sem könnyezni nem tudott. Nem tudott szeretni, csak vágyakozni, gyűlölni sem tudott, csak haragudni. Önnönmagát sem szerette, mert a szeretet áldozatból áll, s ő maga iránt sem volt képes a legkisebb áldozatra sem. Mint a modern szerelmes, aki az asszonynak a lelkét keresi, epesztő vággyal, gyanúval, kíváncsisággal, apróra csíptetett, kutató szemmel, szimatolva, hátraszegett fővel kémlelte és követte saját magát, s olykor megrázta a harag, hogy nem találta nyitját e folyton előtte lebegő, de előtte is mindvégig titokzatos egyéniségnek. Az önmegfigyelés e rettentő küzdelmeit kövesíti meg az ő költészete.

Pedig mégis ő maga adta meg kulcsát e rejtelmes egyéniségnek - rettenetes kulcsot, méltót ahhoz a dantei látványhoz, melynek a kapuját föltárja. Öntudatlan adta ezt is, mint majdnem mindent. Zempléni Árpád barátom közli most az újságokban egy-egy beszélgetésüket, melyekben az ősz ember ifjú koráról emlékszik meg. Zempléni Árpád szavahihetőségét gyanú nem érheti, de különben is, kitalálni olyasmit nem is lehet, mint ami e beszélgetésekben foglaltatik. Bátran állíthatom, hogy soha még anyáról úgy nem beszéltek, és soha még ember a saját édesanyjáról úgy nem beszélt, mint Vajda János ezekben az ő közléseiben. 

Az apját, egy derék parasztembert, akiben, az ő érzése szerint egy Napóleon veszett el, bevallja, hogy imádta. Az anyjáról sem mond elvégre semmi rosszat. Csak azt, hogy sajnálta az apját ettől a közönséges cselédtől, s bántotta, hogy az mégis félti a feleségét. Nagy legény korában meg is mondta neki: ugyan mit félt rajta, apám, hisz fiatal korában sem kellett ez senkinek, nemhogy most járnának utána!... 

Néhány költő hallgat az anyjáról, s az olvasó tudja, mekkora fájdalmat leplez e hallgatás. De milyen irtózatos fájdalom lehet, amely ily szavakban tör ki azokon az ajkakon, melyekről elröppenhetett sok minden, de hazugság soha! Egy csúf novellát olvastam egyszer, egy leányról, akiből mindörökre kihalt a szerelem képessége az éjszakán, mikor a saját apja üldözte őt szerelmével. Csalódni azokban, kiket a természet csodálatra rendelt fölibénk, az élet egy-egy húrját szakítja el a lelkünkben, s egy-egy húrját szakítja el a lelkünkben, s egy nagy ilyen csalódás egy marokkal tépi meg valamennyit. 

Vajda János annyira imádta apját, hogy miatta meggyűlölte anyját - s ezzel egyben kihalt belőle minden szeretet s minden gyűlölet. Hamlet számára is akkor rendült meg sarkában a világ, mikor az apja lelke vetett árnyékot az anyja képe elé.

Vajda János: Húsz év múlva

(Gina emlékkönyvébe)

Mint a Montblanc csucsán a jég,

Minek nem árt se nap, se szél,

Csöndes szivem többé nem ég;

Nem bántja újabb szenvedély.

Körültem csillagmiriád

Versenyt kacérkodik, ragyog,

Fejemre szórja sugarát;

Azért még föl nem olvadok.

De néha csöndes éjszakán

Elálmodozva, egyedül -

Mult ifjuság tündér taván

Hattyúi képed fölmerül.

És ekkor még szivem kigyúl,

Mint hosszu téli éjjelen

Montblanc örök hava, ha túl

A fölkelő nap megjelen...

Forrás: A Hét 1897., VIII. évf.

Vajda János: Az üstökös

Az égen fényes üstökös; uszálya

Az ég felétől le a földre ér.

Mondják, ez ama "nagy", melynek pályája

Egyenes; vissza hát soha se tér.

Csillagvilágok fénylő táborán át

A végtelenséggel versenyt rohan.

Forogni körbe nem tud, nem akar, hát

Örökké társtalan, boldogtalan!

Imádja más a változékony holdat,

A kacéron keringő csillagot;

Fenséges Niobéja az égboltnak,

Lobogó gyász, én neked hódolok

Szomoru csillag, életátkom képe,

Sugár ecset, mely festi végzetem,

Akárhová mégysz a mérhetlen égbe,

Te mindenütt egyetlen, idegen!...

Forrás: A Hét 1897., VIII. évf.

Arany László: Szerelem

- A Délibábok hősé-ből

Ama tündérre gondolj, kit te alkotsz,

Merengve néha csöndes éjjelen;

Ki, amidőn magadba zárva hallgatsz,

Szivedbe' titkon, lopva megjelen,

Kit rejtve, tán szégyenlve is takargatsz,

Ki tán nem is több, mint egy sejtelem,

Kit nem lehetne vásznon festeni,

De érezed, hogy lénye isteni.

Alakja olykor nyájas esti szél,

Máskor vihar, villámmal vemhezett,

Ma kis madár, hizelgve gőgicsél,

Holnap vadállat, vérre éhezett;

Büszkén szülemlik, mint egy élet-cél

S meghal, mint egy múló emlékezet;

Szülője: ábránd s néha unalom,

Szülöttje: a legtöbbször fájdalom.

Forrás: A Hét 1898., IX. évf.

Heltai Jenő: A jövő telefonja

- Verses vízió -

SZEMÉLYEK:

A telefonos-kisasszony

Az automata

A fiatal halál

TÖRTÉNIK: éjjel

A telefonos-kisasszony (fölriad álmából, fölül ágyában és szemét dörzsölgeti):

Mi lesz belőlem, édes istenem?

Lidércnyomást éreztem keblemen,

Lehetett négy magyar királyi mázsa

S végleg lesújtott borzalmas hatása.

Azt súgja egy bús sejtelem nekem:

Komoly veszélyben forg az életem

S az elmúlás nagy pillanatja jön...

Így mondaná el ezt Jakab Ödön.

A fiatal halál (önmagának zenekísérete mellett megáll az ajtóban):

Órád ütött, a perc elérkezett,

Betelt, galambom, ím, a végzeted!

Hajad bár holló, ajakad eper,

Az elmulás söprűje elseper,

Pusztul ma minden, ami régi, ó,

És mindenütt győz a szecesszió,

Amely körébe mindent belevont:

Müvészetet, szerelmet, telefont.

A szende lelkü Szomaházy Pista,

Mint hős Pekár, ma szintén szimbolista.

És Konti József, a lengyel nemes,

Zenéje misztikusan szellemes.

Ami rejtélyes és titokzatos

Az gyönyörü, az jó, az divatos,

A láthatatlan, érthetetlen

Van mindenütt ma ritka becsben.

És mert ezért rajonganak a lelkek,

A kézimunka alkonya közelget.

A telefonos-kisasszony:

Beszéde oly homályos,  hogy nem értem.

Minő célzattal tetszett jönni értem?

A fiatal halál:

Ama célzattal, hogy ma este

Leszállitsalak a Hadesbe,

Amely neked örök nyugalmat ád.

A földön többé nincs szükség reád.

A telefonos-kisasszony:

Bocsánat, nem kívánok feleselni.

De a jövőben vaj' ki fog felelni

A sok "Halló"-ra, amit idefenn

Hallatni fog barát és idegen?

Kinek kell majd majd ezentúl könyörögni,

Hogy tessék szétkapcsolni, összekötni,

Kinek fogják elsírni: "Ó, egek!

Kisasszony, két órája csöngetek,

És választ nem kapok sehol!"

Ha engem az ég vagy pokol

Kapui zárva tartanak?

Ami a bornak a zamat

S ami a védjegy a szifonnak,

Az a kisasszony is a telefonnak.

Ki fog helyettesíteni?

A fiatal halál (int, az automata, bengáli tűztől övezve, megjelenik):

Nézz hát reá! Ez ime, ni!

A telefonos-kisasszony (borzadva):

Mily szerkezet! Ó, jaj nekem,

Ki vagy, rejtélyes idegen?

Az automata:

Acélom peng, vasam ragyog,

Az automata én vagyok.

Dicső s magasztos ez a pálya,

Vagyok a jelenkor királya,

Készen vagyok minden kalandra,

Ha húsz fillért dobsz a lyukamba:

Tojást tojok, aprfümt, bonbont adok,

Avagy gyufát s levelezőlapot,

Mosószappant, fogpasztát, bélyeget,

Sört, bort, filét, olbászt, peronjegyet,

Megmondom súlyodat, zenélek,

S ha pénzt kapok, csak akkor élek.

Mert ingyen semmit sem teszek,

Előbb-utóbb Krőzus leszek.

Minden iparral konkurrálok,

Kötök, fonok, fotografálok,

Szivart, kravátlit liferálok,

S jövőben én telefonálok.

A telefonos-kisasszony:

Ez hát utódom, ki a sírba űz?

A fiatal halál:

Ő az, de mért búsúlnál, szende szűz?

A dolgodat jobban elvégzi ő,

S a telefonnál végre ez a fő.

Ő sosem álmos, mindig tettre kész,

Ez az előnye, ennyi az egész.

A telefonos-kisasszony:

Jó. Mielőtt a testem sírba száll,

Csak azt az egyet mondd meg, ó, halál!

S ellenvetés nélkül követlek nyomba:

Az automata tud lenni goromba?

A fiatal halál (megdöbbenve):

Hogy érted ezt?

A telefonos-kisasszony:

Hogy tud-e feleselni,

Kagylót lecsapni, bosszúsan felelni,

Szándékosan más számot adni,

A tévedéseken mulatni,

És visszaélni szörnyű garral

Az örökös vonalzavarral,

Bárányokat is dühbe hozni,

És összevissza szekírozni?

Ez a mi titkunk, automata úr,

Ki ezt nem érti, soh'se boldogul.

Az automata:

Ez meglehet, hogy általános érdek,

Hanem én ehhez, megvallom, nem értek.

A fiatal halál (dühösen):

Ehhez nem értesz? Vissza, rongy alak!

Bocsánat, hölgy, hogy háborgattalak.

Pihenj tovább nyugodtan, és ne félj,

Nem fenyeget ezentul több veszély,

Az elmúlás nagy perce ne aggasszony,

Maradj ki voltál, telefon-kisasszony.

Az automata - most látom - úgy éljek -

E téren mégsem konkurrálhat véled.

(Eltűnik a zautomagával. A telefonos-kisasszony a falnak fordudl, és boldogan tovább alszik.)

INCUBUS

(Heltai Jenő)

Forrás: A Hét 1898. IX. évf.

Heltai Jenő: A vén kocsis dala

Van nekem egy öreg lovam

Meg egy rozzant szekerem,

Jó időbe, rossz időbe

Mindig vígan terelem.

Semmi bajom, semmi gondom,

A lovamnak csak aszondom:

- Gyü, Madár, hej, Madár!

És a többit tudja már.

Napestig a bakon ülök,

Szundikálok, pipázok,

Jó időbe sütkérezek,

Rossz időbe megázok.

Igy megy ez már évek óta,

Nem változik már a nóta,

- Gyü, Madár, hej, Madár!

Nem változom én se már.

Egyre vénebb lesz a szerszám,

Egyre vénebb lesz a ló,

Kocsi-huzni, utca-futni -

Néki az már nem való.

Így azután mindegy nékem:

Van vendégem, nincs vendégem,

- Gyü, Madár, hej, Madár!

Se nagy haszon, se nagy kár!

Válogatós uri népség

A kocsimba be nem ül,

Igaz is, hogy cifra rajta

Nincs se kivül, se belül.

Nem is igen kinálgatom,

Meg se billentem kalapom.

- Gyü, Madár, hej, Madár!

Megélek én igy is már.

Néha mégis beletéved

Egy szerelmes ifju pár,

Készülődök, kászolódok:

Gyü, Madár és hej, Madár!

Mire lassan nekivágok,

Elfelejtik a világot,

- Gyü, Madár, hej, Madár!

Édes a csók, csattan már.

Vén lovam is, ahogy hallja,

A világnak nekivág,

Mint amikor a huszárló

Meghallja a trombitát.

Ahogy büszkén lépegetne,

Visszatér a régi kedve,

- Gyü, Madár, hej, Madár!

De sok csókot hallott már.

Eszébe jut a lovamnak

Az a csók... és az a nyár...

Az a nyár... és az az eskü...

Gyü, Madár és hej, Madár!

Oly tüzes lesz, amilyen volt,

A gazdája is ilyen volt,

- Gyü, Madár, hej, Madár!

Bizony annak vége már.

Jobb lesz nekünk lassan menni,

Vén szekerem, vén lovam,

Jobb lesz nekünk megpihenni,

Öreg idő, este van.

Lassan menni, megpihenni,

Hogy ne bántson senki, semmi,

- Gyü, Madár, hej, Madár!

Miértünk már ugyse kár.

Forrás: A Hét 1899., VI. évf.

Petelei István: A fal

Ha kegyed nem szeret pörösködésről olvasni, kérem, fordítson egyet, mert itt mind az Adorján László házának a fala miatt való háborúságról lesz szó. E falat László állítólag nem a maga tulajdon telkére rakatta, hanem a méltsás Buzogány Mózes kertjébe. Kegyed ezt csekély dolognak ítéli, kivált, hogy a háznak csak egyik faláról van szó, egy fél méterről, vagy valamicskével többről. A világ pedig elég nagy arra, hogy egy fél méter ide vagy oda, ne legyen érdemes a szóra.

Azonban ismerni kell a méltsás urat, s akkor mindjárt gyaníthatja kegyed, hogy itt baj lesz. Mózes úr kevés beszédű, rosszkedvű ember, s nem szereti az ágáló parasztot s a jogában piszkálókat. Nem enged egy fél méternyit, de egy hajszálnyit sem.

A fal alig volt megkezdve, már rászólt röviden Lászlóra Mózes úr.

- Csak az egyenesség miatt rakom oda - felelte rá, s építette nyugton.

A méltsás úr parasztbírója, hallván a szóváltást, így tódította: "Láttam én, László, varjút karón; lehordod te még azt a falat."

A fal dolgának híre ment a faluban. A ház nem valami zsúpos fészeknek indult, hanem zsindelyesnek. László a régi rektor tagbaszakadt fia volt. Írástudó legény, de az eke szarva mellett maradt. Nem szerették valami felettébb, mert különbnek tartotta magát a bennszülötteknél, de hogy a méltsás úr kedve ellen mert tenni, ez némi érdeklődést keltett. Szép, nyári alkonyatkor, munka után felgyűltek a parasztok a László telkére. Amint a fal nőtt, így szóltak. "Majd ad neked érte Kese." (Így hívják a parasztbírót.) "Mit, Kese? - mondták mások. - A méltsás úr veret meg a béresekkel."

Egy este Mózes úr is hallotta az évődést. A faiskola éppen a László faláig nyúlt, s a méltsás úr valami férget vadászott a földre térdepelve. László jól látta a méltsás urat, de paraszt dölyfből olyan hangosan felelt egy kérdésre, hogy meghallotta a szavát. Ilyesfélét mondott, hogy: "Azt az arkangyalt szeretné látni, aki a falába piszkáljon, amíg vasvilla van a pajtában."

A méltsás úr úgy tett, mintha mit se hallott volna: felemelkedett s továbbment. A parasztok ezt megelégedéssel látták. "Jól odamondott" - így szóltak, és Lászlót nagyobbra értékelték.

Mikor a koszorúgerendát feltették, nagy pálinkázás folyt a László udvarán. Ekkor jóformán így állt a dolog: Egy oldalon volt a méltsás úr a parasztbíróval; a másik oldalon a László megprecskelt szürke fala s az egész falu.

A pálinkát, persze, László fizette. Ebbe a házba minden pénzét bele is ölte szépen. Ő egy kis putrival is megelégedett volna tán, de minthogy annyi okoskodás támadt a fala miatt, mindent szebben, erősebben csinált meg. Kéményt is épített, pléh kakast ültetett a hegyére, és narancshajas pálinkát hozatott. Egy nagy kőasztal körül tolongtak a székelyek. Még az oláhok is leszálltak a dombról az ingyenre, bárha a méltsás úrtól felettébb féltek. De ez az egész história mintha csak a méltsás úr ellen történne. Sőt, még asszonyok is szállongtak be a szép, nyári délután.