Ha kegyed nem szeret pörösködésről olvasni, kérem, fordítson egyet, mert itt mind az Adorján László házának a fala miatt való háborúságról lesz szó. E falat László állítólag nem a maga tulajdon telkére rakatta, hanem a méltsás Buzogány Mózes kertjébe. Kegyed ezt csekély dolognak ítéli, kivált, hogy a háznak csak egyik faláról van szó, egy fél méterről, vagy valamicskével többről. A világ pedig elég nagy arra, hogy egy fél méter ide vagy oda, ne legyen érdemes a szóra.
Azonban ismerni kell a méltsás urat, s akkor mindjárt gyaníthatja kegyed, hogy itt baj lesz. Mózes úr kevés beszédű, rosszkedvű ember, s nem szereti az ágáló parasztot s a jogában piszkálókat. Nem enged egy fél méternyit, de egy hajszálnyit sem.
A fal alig volt megkezdve, már rászólt röviden Lászlóra Mózes úr.
- Csak az egyenesség miatt rakom oda - felelte rá, s építette nyugton.
A méltsás úr parasztbírója, hallván a szóváltást, így tódította: "Láttam én, László, varjút karón; lehordod te még azt a falat."
A fal dolgának híre ment a faluban. A ház nem valami zsúpos fészeknek indult, hanem zsindelyesnek. László a régi rektor tagbaszakadt fia volt. Írástudó legény, de az eke szarva mellett maradt. Nem szerették valami felettébb, mert különbnek tartotta magát a bennszülötteknél, de hogy a méltsás úr kedve ellen mert tenni, ez némi érdeklődést keltett. Szép, nyári alkonyatkor, munka után felgyűltek a parasztok a László telkére. Amint a fal nőtt, így szóltak. "Majd ad neked érte Kese." (Így hívják a parasztbírót.) "Mit, Kese? - mondták mások. - A méltsás úr veret meg a béresekkel."
Egy este Mózes úr is hallotta az évődést. A faiskola éppen a László faláig nyúlt, s a méltsás úr valami férget vadászott a földre térdepelve. László jól látta a méltsás urat, de paraszt dölyfből olyan hangosan felelt egy kérdésre, hogy meghallotta a szavát. Ilyesfélét mondott, hogy: "Azt az arkangyalt szeretné látni, aki a falába piszkáljon, amíg vasvilla van a pajtában."
A méltsás úr úgy tett, mintha mit se hallott volna: felemelkedett s továbbment. A parasztok ezt megelégedéssel látták. "Jól odamondott" - így szóltak, és Lászlót nagyobbra értékelték.
Mikor a koszorúgerendát feltették, nagy pálinkázás folyt a László udvarán. Ekkor jóformán így állt a dolog: Egy oldalon volt a méltsás úr a parasztbíróval; a másik oldalon a László megprecskelt szürke fala s az egész falu.
A pálinkát, persze, László fizette. Ebbe a házba minden pénzét bele is ölte szépen. Ő egy kis putrival is megelégedett volna tán, de minthogy annyi okoskodás támadt a fala miatt, mindent szebben, erősebben csinált meg. Kéményt is épített, pléh kakast ültetett a hegyére, és narancshajas pálinkát hozatott. Egy nagy kőasztal körül tolongtak a székelyek. Még az oláhok is leszálltak a dombról az ingyenre, bárha a méltsás úrtól felettébb féltek. De ez az egész história mintha csak a méltsás úr ellen történne. Sőt, még asszonyok is szállongtak be a szép, nyári délután.
A szó természetesen csak a falról folyt. Még a jegyző leánya is áttekintett a sövényen: a kis Bede Juli. Az ő telkük éppen a Lászlóé mellett állt, s hátával a méltsás úr telkére feküdt. A jegyző igen tartott a felsőségtől, s előbb leharapta volna a nyelvét, semhogy egy illetlen igét ejtsen ki, azonban, ha már mindenki lakomázik; hát egyszer élünk! Egy tüszös oláh így szólt: "Tanú kell kendnek, László, hogy az a fal nem idegen telken épült? Itt vagyok én." A társa így szólt: "Ha esküdni kell, engemet se felejtsem el."
- Hát mire is ne esküdne meg kend? - így szólt ingerkedve a jegyző leánya, a kis Bede Juli.
- De meg én, akármire - felelte büszkén -, ami nekem tetszik, drágám, ha már az ember adót fizet. Mi?
A leány, hanyagon a sövényre dőlve, így enyelgett:
- Nagy tolvaj kend, Nikoláj.
E véleményre sokan kezdtek érdeklődni. Nem a méltsás urat védelmezi Bede Juli? Az urakkal tart-e? Persze! Nem láttál-e már topánkát a lábán? Nincs-e valami köze a méltsás úrral?
- És hát hamisan esküdnék? - kérdezte egy ivó paraszt hangosan.
- Tőlem kérdezi kend?
A faiskola gyepűje mellől a méltsás úr felnézett.
- Ellenem tanúskodnál? - kérdezte László.
- Én az igazság mellett - felelte Juli, minthogy mindenki ránézett.
Érdekes kis hajadonfejű leány ez a kis Juli. Len a haja, olyan eleven kék a szeme, hogy feketének illik be, s az ajaka, mint a cseppentett vér.
A koszorúünnepet ez a rövid szóváltás kissé megzavarta. Juli is elment a kerítéstől. A parasztok a visszavonulás miatt annál lelkesebben ittak, s merészebben beszéltek a méltsás úrról. Mintha rajta vettek volna diadalt.
A métsás úr alkonyatkor a jegyző gyepűje mellett elsétált néhányszor a kertbe. Ha találta volna a leányt, szólott volna hozzá. De a sok "volna" miatt hazament. Nem a fal felől, de magáért a kis Juliért. Van neki köze az egész falhoz? De a sok üvöltés mégis felkeltette az érdeklődését a László paraszt fala iránt. Az estéket Mózes úr igen előkelő társaságban töltötte: Bethlen, Apaffi, Rákóczi urakkal. A levelesládából felkeltek a néven nevezett fejedelmek, kedves hívükkel hogy társalogjanak. Azonban ez este így szóltak a fejedelmek. "Mit nézed kezünk vonásait, hívünk, hiszen nem látsz te minket."
Nem. Több ízben, mintha kék nefelejcsből rótta volna ki a betűket valami pajkos tündér: a piros pecsétek egy lányajak színére emlékeztetnek, s a pergamentek aranysárga, gyenge leányhajra.
Ami annál bolondabb dolog volt, mert a méltsás úrnak semmi köze sincsen valami asszonyszeméllyel. Az egyetemen hajdan gavallér volt. De az rég volt. Mikor hazatért, egy nevezetes primorfamília aszott leányzóját akarták a nyakába varrni. Meg is állapodtak a hozományban mindenfelől, azonban Mózes csak azért se akart tudni az egész dologról. S ennyibe maradtak. Mózes a fejedelmekkel maradt, s nem panaszolt a társaság miatt.
Amíg az Adorján házát zsindelyezték, több ízben akadt dolga a faiskolában. A nyári csonkítás ideje volt az ojtványokon. Egész napon át sétált a sorokban, s egy-egy hajtást csipegetett le csendesen. Egyszer ily kiáltást hallott:
- Hát átpártoltál tőlem, Juli? - Ezt Adorján mondta, csúfsággal. - Hát én neked szegény legény vagyok, az igaz, a méltsás úrnak az istállójában kélt vén gebe áll. Azok tetszenek neked.
A leány tréfásan így felelt:
- És a gazdája is.
- A gazdája is, persze. Az is keshedt ugyan.
- Azt szeretem én - felelte félvállról.
- Mit szeretsz rajta? A gyér bajuszát? A szűk vállát? A pipaszár lábát? Tán a zsebét? Az is jó sovány, rózsám.
Mind ez a beszéd a gyepűn át folyt, hangosan, kesernyésen. Pedig aranyos, szép idő volt. Az ácsok verték a zsindelyt, s hogy hallják egymás hangját, harsányabban beszéltek. A leány bosszankodva elhallgatott. A legény haragos volt, és odakiáltott:
- Hát így beszélsz velem, Juli? Ilyen a te szereteted? Meguntál már engem?
Azután felgyúlva, durván fenyegetődzve ezt mondta:
- Nagy szerencsétlenség lesz abból, rózsám.
Mialatt pedig László pufogott ok nélkül, ez a kis Éva-ivadék azt vélte látni, mintha az urasági kert faiskolasorai között valaki mozogna. Ezért, csupa truccból, ott hagyta a László gyepűjét, és végigment az urasági kerítés mellett, át-át nézelődve. Mégis úgy tett, mintha meg volna lepve, amint ezt a kérdést hallja:
- Bántják magát, leányom?
Maga a méltsás úr volt.
- Engem? - kérdezte, félig lehunyt szemmel nézve a kérdezőre.
- Sajnálom, ha miattam történik.
Ezt igen előkelő hűvösséggel akarta elmondani, de inkább kedveskedő volt. A leányka csakugyan csinos, és nem vadóc. A gyepű csak a mellükig ért. Amint a méltsás úr átkönyökölt rajtra, a leheletével elérte a leány arcát Ekkor így beszélt, szokatlan nyájassággal:
- Kedvesség az, hogy ilyen csinos szövetséges társam van.
A leányka zavartan, de kacérkodó vállvonásban felelte: "Miért ne?" - azonban elpirult egészen. A méltsás úr ezt észrevette, s nehány szót pazarolt a kisleányra arról, hogy "az ibolya a bokrok alján virul legüdébben", hogy a kis Juli észrevétlenül nőtt meg ilyen "nagyra kedvesnek, csinosnak". A kisleány felét se hallotta, részint az ácsok kalapálása miatt. Egy kissé tetszett a hiúságának a méltsás úr enyelgése, de gy kissé szorongott is. A nap vidáman aranyozta be a kertet, s vadmenták illatoztak a lába alól.
László égő szemmel ügyelte a leányt. Azon vívódott, hogy valami parasztsággal elűzze onnan a csapodár fruskát. Azonban rekedten csak a leány nevét kiáltotta.
A leány felfortyant a hívó szóra.
- Rendelkezik magának? - kérdezte a méltsás úr.
Juli könnyen mondta: "a bolond."
- Alkalmatlan a fickó itt a kertem tövében - így szólt tompán, gőgösen.
A leány, köszönve se, ott hagyta a gyepűt, s a veteményes ágyak között végigsietett, hogy a házukba térjen. A méltsás úr is a széles, gyepes úton át, bosszankodva került a László fala mellé. A gyep tele volt az ácsok forgácsaival. Bizonyos, hogy a fal a Buzogány kertjébe van építve. A szeglete egésze elcsúfítja a kert egyenességét. A méltsás felrúgott néhány kavicsot az úton, hogy messzire repültek, s izgatottságában felgyúlt egészen dohányszínű arca. Sohase látta ennyire a fal ágáló görbeségét.
Még messziről is ezt hallotta:
- Jó hosszúra eresszék ki, ácsok, az eszterhelyt a fedelen, hogy a csepegés ne mossa a falat.
A méltsás úr morgott:
- Nem fogja mosni sokáig.
S így történt, hogy másnap reggel városi kőmívesek jöttek, a béresekkel, a parasztbíróval, s csákányt vertek az Adorján házának szép falába. A faluban éppen ebben az időben indultak ki a parasztok a mezei munkára, s nem egy állott meg a döngetésre. Azonban jó kitérni az urak haragja elől, s úgy tettek, mintha egészen természetesnek találták volna a falbontást - és továbbmentek. Majd megbeszélik künn a borozdán. Benn a faluban tegyen mindenki úgy, ahogy tud.
Az egész munka nem volt valami nagy dolog. Csak a vakolás volt mészből, a bele azonban csak agyag, vessző közé verve. A béresek fejszével szaggatták a fonást. László úgy üvöltött, mint egy láncra vert farkas. Az emlegetett vasvilla is előkerült a pajtából. Vérbe borult szemmel nézte a rombolást. Azonban csak az ordításnál maradt. Magára volt, egy egész bandával szemben. Kibe verje a vasvillát? Az ácsok nyugton leszálltak a fedélről, s így szóltak:
- Arra való a törvény, László.
Arra? Azonban előbb vérre vágyott. A méltsás úr sehol sem volt található.
Az ő fala? Az ő drága fala. Amelybe minden keresete, öröme, reménysége bele volt rakva. Hiszen úgy volt, hogy a védelme alatt boldog fészket ver. A kis Juli elhozza varratot párnáit, szőttesekkel tele sifonérjait, s a szegletben marad annyi hely, hogy bölcsőt állítson oda. A haját tépte, s vad szavak szakadtak ki a száján:
- Rablók, rablók!
*
Azt már mondtam, hogy Adorján László a néhai rektor fia volt. Írástudó ember létére mindenekelőtt megírt egy terjedelmes instánciát, annak utána eladta az utolsó tinóját, s végül elment az igazságért a városba.
Valami dühös keserűséggel keresett meg egy prókátort. A prókátér a lelkesedésnek híjával volt, pedig híres volt a perzselő eszéről. Azonban ott váratta Lászlót egy jó fél napig.
Aztán előbb a tinó áráról beszélt, majd valami kevés írással indult a törvényszékre. Ott is alig állottak szóba Lászlóval. Ott komissziót ítéltek rá. Mire való mindez? A fala romban áll pedig. Akkor a tinó árának a másik feléről beszéltek. Azt ott előre le kell tenni, mielőbb kiszállana a törvény mérni, látni, ítélni. A prókátor tanúkat nevezett meg.
- Nehogy elüssön gyorsan a méltsás urad - így szólt -, egypár halott szomszéd falusit mondsz be tanúul, akit nem lehet kihallgatni. Amíg az megkerül, megy a per, mint a karikacsapás.
Hát hadd menjen a dolog, mint a karikacsapás! Azonban mire hazaért László, a tinó árából se volt semmi; a perből se, elhihetik. S a falból sincs meg semmi, igazán!
Sőt, még annál a semminél, amije volt, annál is kevesebbje maradt. Még a dühéből is elvesztett valamit. Egy kis üres pajtába vonult meg. A szomszédból Juli a gyepű felé járt nemegyszer. Virágos kartonruhája, rózsás orcája bevilágosított a László udvarára. Elfordult. Vajon nem éppen ő unszolta reá a méltsás urat, hogy a falat lerontsa. És miért? Bizonyosan eladta magát...
A falusiak csak igen óvatosan barátkoztak Lászlóval. Sohase tudja az ember, hol érti a kár. A lerontott fal imponált a falunak. Ha nem is jár négy lóval a méltsás úr, mint hajdan az apja, de az efféle úrnak hosszú a keze. Még a László nevéről se szerettek hangosan beszélni.
A komisszió csak őszre szállt ki. Az utak fel voltak ázva. Ökrökkel vontatták be a tekintetes komissziót a határból, a méltsás állatjaival. Ott is pihentek meg a kastélyban. Még a prókátor is. Egy kicsit méregettek jobbra, balra, becitálták a falusiakat tanúknak. Az oláhok így súgtak a parasztbíróhoz, Keséhez:
- Mondd meg, uram, mit akarsz hogy valljunk, hogy tudja az ember, mi a szándékod?
Néhány tanú nem jelenhetett meg (a halottak), a prókátor másokat nevezett meg. "Kiegészítést kért." Kiegészítést? Hát a fal? A falról ki beszélne? Itt kiegészítésről kell beszélni előbb, azt el is rendelték. A méltsás észre se vette Lászlót. A bírósággal jött kis írnok meglátta Julit, amint érdeklődve nézte a László fala mellett sürgölődő urakat. Néhány szót váltott vele. Azonban maga a méltsás úr is köszöntötte (a szempillájával csak, persze) a leányt. Sőt, később hozzá ment, s enyelgett vele. A leány röviden, de mosolyogva felelt neki. László a fala mellett állott, s mégis észrevette e mosolyt. "Értik egymást" - gondolta keserűen.
A tél azonban fenyegetőzött. A szobákban a padimentum mind felgörbült, mert az eső belevert a házba. A prókátor ezt írta Lászlónak: "A Krisztust se őrizték ingyen, egy rossz pert annál kevésbé." Azonban mit adjon László a peréért? Az első hó pedig hamarább lehullt, mint várni lehetett volna, s nagy hideget hozott.
Pompás vadászidő volt. A méltsás úr puskával a vállán még reggel indult ki a mezőre. Zöldhajtókás daróckabátban, csizmában ment fel a vágásba, a jegyző háza mellett.
- Szabad-e szerencsét kívánni a vadásznak? - kérdezte Juli a mart tetejéről.
Ezt senki se merte volna megtenni a méltsás úrral. Azonban e merész kisleánynak felelt. A leányka mintha általában kerülte volna a méltsás urat. Ha néha megszólítással tüntette ki a leányt, alig felelt, s rendszerint sürgős dolga volt. Egyszer valami gyümölcsöt küldött egy kosárral, szíves üzenettel. A leány visszalökte az ajándékot. A vén jegyző ijedten kapta el a kosarat a hozótól.
- Megsérted a méltsás urat - mondta rémülten.
A leány vállat vont, és nyelvelt az atyjával. A gyümölcs ott maradt, de a leány sohase köszönte meg, bárha találkozott azután is néhányszor a méltsással.
- Hátha szerencsédet utasítod vissza?
- Még ha azt is, eldobnám - így felelt nyakasan az apjának. Mégis, így megszólítva e reggel a méltsás urat, az így felelt:
- Azt akarja, hogy mit se lőjek? Aki így köszönti a vadászt, az akár hozzá se kezdjen.
- Hát akkor miért megy ki?
- Akarja, hogy maga mellett maradjak?
A László üres kis pajtájának ablakából kélt égő szem világlott ki. Annál kedvesebben s hangosabban folytatta:
- Miért ne? Ha nem unja meg magát mellettem.
A méltsás úr mindjárt felindult a meredek parton.
- Hogy unhatná meg magát az ember egy ilyen szép, meleg leány mellett? - mondta szaggatottan, amint nehezen mászott.
- Meleg? Ebben a hidegben - mondta kacér tekintettel. Hasonlított egy szürke kismadárra, amint egy faágon himbál kélt énekes között, amint fészekrakásra éneklésükkel csábítgatják kétfelől.
- De a kemencénk mellett csak nem akar megmelegedni?
- Miért ne? Ha maga is mellette lesz, szép leány!
A falu egészen néptelen volt. A méltsás úr mohón lépett be a kis kapun s a jegyző alacsony házának ajtaján. Tán meg is látják valahonnan, de ilyen vak állapotban lövik a vadászok a tarka tollú madarat.
A leány kezet nyújtott. De honnan veszi e kisleány e finom, keskeny, rózsaszínű kezet? A jegyző azonban alázatosan, alig nézve a méltsás úrra, kitakarodott a pitvarba. A leány helyet mutatott uras, visszautasíthatatlan mozdulattal.
- Milyen rég akartam valamit kérdezni? Milyen jó, hogy megengedi. Meghallgat, ugye?
Mosolygás kérdezte, mosolygás felelt.
- Ezt: hogy miért tesz földönfutóvá egy szegény fiút énmiattam? Vagy bántottam-e valaha?
A méltsás úr kérdve nézett a leányra.
- Mindenki azt mondja, hogy az Adorján László házát lerontani én késztettem. Én? Hát mi közöm nekem hozzá?
Ez egészen váratlan helyzet volt. A füstös gerendás, szűk szobába, ha betette a lábát a méltsás úr, egészen egyebet várt hallani. Vontatva fogadta a kérdést, s a szőke leányra nézett.
- Ujjal mutatnak reám, s azt kérdik: mit szolgáltál a méltsás úrnak, hogy így üldözi a te ellenségedet?
- Hát ellensége Adorjánnak?
- Hát mondtam én azt? De ki szeretné az ő durvaságát? S mondja, én beszéltem-e rá, hogy tönkretegye őt?
- Én mondjam, szép leány?
- Miért hív így? - kérdezte mérészen.
- Mert maga szép, igazán szép kisleány. Nem is tudom, hol nőtt meg az árnyékban ilyen bájosnak?
Felkelt, s megfogta a kezét mohón. A leány abban a pillanatban az asztal túlsó oldalán termett, s hamisan reá mosolygott.
- Nem. Előbb az én kedvemre tegyen.
- És aztán?
- Aztán? - és félig lehunyt szemmel nézett reá. - Előbb minden pletykának vessen végét. Előbb mentse meg Lászlót. Már ki se merek menni az emberek elé. Így szólnak: "Te pusztítod el a faluból a szegény fiút." Én már azt kigondoltam jól. Megteszi? Látja, itt az apám. Ő bejön mindjárt. Hogy őtőle (Lászlótól, tudja) mit se kíván. Hogy a falát nem bántja? Hogy ami kárt tett neki, azt visszapótolja. Jó? Ennyi az egész. Aláírja?
- Aztán?
- Akar valamit? Mit adjon egy szegény leány egy ilyen nagy úrnak? De egy leánynak a jó hírét megmenteni. Akarja? Pedig én sohase bántottam, ugye? Vagy nem szenvedhet engem? Mondja, nem adja a kezét? Nem tenné meg?
Magától átment az asztal másik feléig; önként nyújtotta a kezét, mintha vásárt akarna csapni az egyezségre. A méltsás úr gyors mozdulattal fogta meg. A szeme egészen ki volt gyúlva. A leány élesen kiáltott ki az apja után.
A kis ember fel se mert nézni a méltsás úrra, s reszketve írta meg, amit az ő alázatos pennájába diktált.
Mikor alá is írta az írást, így szólt:
- Aztán?
A leány nevetve nézett reá.
- A nyulak mind elfutnak a mezőn. Estefelé jön meg? - kérdezte súgva. - Nem mutatja meg, amit lőni fog?
- Nem szeretné megnézni az én új, nagy kandallómat? Bécsi gyártmány, szép leány! Hátha itt meglátnának, amint megmutatnám a nyulakat?
A leány kitekintett az ablakon. Gyorsan szólt:
- Menjen. A szomszédból ránk lesnek. Nem akarom, hogy itt találják.
Aztán gyorsan betette maga után az ajtót.
Szinte egymás mellett mentek el az udvaron a méltsás úr és Adorján.
A leány óvatosan pillantott ki az ajtón. Senki. László durván ragadta meg a kilincset, s bevágta az ajtót.
- A szemembe mersz nézni, te szégyen?
- Hívtalak ide? - kérdezte ingerkedve.
- Fogadsz-e most?
- Mim vagy, hogy vallatsz?
- A fényes naptól nem félsz, hogy kisüti a szemedet?
- Meg se is láttál a nyártól fogva. Ki hívott most, hogy idejöttél? A te házad ez?
- Bár a te házad a föld alatt lenne.
- Eltennél, ha tőled függene.
Az incselkedés elmúlt az arcáról. Kissé felpirult az arca, hangja élesebb lett. Az öregember meglökte jóakaróan a dühös legényt. László hozzáfordult, s elkeseredve mondta:
- S látja kend, ami itt történik? Inkább fektette volna le a temetőbe, semhogy erre nevelje fel. Az ellenségemmel szegődött, hogy megrontson. Eladta a testét, a lelkét. Kend nem vak, s hozzám szól mégis kend?
Juli felcsattanva az apjához fordult.
- Ezt a futóbolondot hallgatja meg, apám, hogy piszkol? Engem, aki ha sírok, csak érette; ki, ha örvendek, csak érette; ki, ha aggódom, csak miatta, aki őtet mentem, őtet óvom. S engedi, hogy itt szégyenítsen engem, mint az utolsót. Hát mid vagyok én neked, László? Anyád? Testvéred? Szeretőd? Feleséged? Miben károsítottalak meg? A becsületedben? A vagyonodban? Hát mid van? A becsületem az enyém. Hát neked mid van? A féloldalú putrid? Az üres istállód? Ki szabadít fel, hogy így beszélj velem? Ott az ajtó, ahol beléptél. Akkor jöjj vissza, amikor hívlak.
Az öregember a kigyúlt arcú legény elé állott. Nem rohan rá ez a vad ember? Nem rohant. Sőt, két hanggal alább mondta:
- Így beszélsz velem? Így szólsz hozzám, Juli?
A leány felpattant, és élesen vágott közbe:
- Megtiltom, hogy hozzám fordulj. Nem hallgatlak, ha térden csúsznál, s úgy kérnél engedelmet tőlem. Nem akarlak látni, nem akarok tudni rólad. Érted?
Azután, minden átmenet nélkül, a legnagyobb felindulásból egyszerre síróba fakadt, s úgy zokogott, hogy egész kis teste megrázkódott beléje.
Az öregember nagy csendben felvette az aláírt írást, s odavitte Lászlóhoz. A papír suhogása hallatszott a nagy némaságban.
- Látod - mutatta, és a leányra mutatva, így folytatta: - Érted így fárad, látod?
A leány felszökött, és kikapta az írást.
- Nem akarom, hogy megmutassa neki, mi köze azzal, amit én teszek? Majd ő fogja megmenteni magát; hát várja csak! Ő bátor ember, és majd kivágja magát. A hideg télen ő a pajtában fog lakni. Ott fagy meg egy kicsit, az is kell neki... egy ilyen... egy ilyen embernek.
Az öregember szemrehányólag nézett Lászlóra.
- Abban az írásban az van, hogy kárpótolják a te károdat, felépítik a te házadat.
- Nem akarom, nem akarom - mondta Juli, a könnyein át, enyhébben.
A legény így szólt kétkedően, tompán:
- Mit adott érte?...
A leány felszökött, és a legény elé állott szorosan. Aztán, a következő pillanatban, kis kezével gyors, csattanós ütést mért a legény arcára feleletül.
A legény felemelte mind a két erős karját, s aztán, mint a lecsapó sas a prédáját, úgy ragadta meg a leány derekát. Felemelte, mint egy pelyhet, magához szorította erősen, szilajon, s felüvöltött. Aztán lecsúsztatta csendesen, s végigcsókolta kigyúlt homlokát, szemét, arcát.
Az öregember csendesen megcsóválta a fejét, s komolyan mondta:
- Ó, bolondok, a bolondok. Megtaláltátok egymást?
Forrás: A Hét 1897., VIII. évf.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése