A fák alatt már némán leskel
A lankadt szárnyu hűs homály,
Csend szárnyal a közelgő esttel
S a fény is bágyadtabbra vál.
Az útra, hol nem rejtik árnyba
Nagy, zöld futókás kőfalak,
Nyugalmas alkony halk sugára,
Lágy, enyhe szinek omlanak.
A tengeren már fény alig van,
Halvány hulláma nem ragyog;
De fenn, Lussinban, égi pirban
Kigyulnak mind az ablakok.
S a partnál - mit a tengerár mos -
Selyemkék, sima vizbe' lenn:
Rózsás, mosolygó tündérváros
Támad, csodásan, hirtelen.
S minden felébred, ami nappal
Elbútt, rejtőzött, hallgatott;
Szárnyalnak forró áradattal
hangok, sugások, illatok.
S lassankint, mintha csak köröttem
Mindent igézet fogna meg,
Édes, hullámzó esti ködben
Elsüllyednek a szigetek.
Eltűntek ím a szűk határok,
Előttem széles végtelen,
Gyors csónakon suhanva szállok
A fenséges, nagy tengeren.
Rám hull, befed a köd, az álom -
Igen, az én órám ez itt!
Köszöntöm én csodás világom
Rejtélyes hangját, színeit!
Köszöntés ujjong minden hangban,
Mely által reszket szívemen.
Ah, most tudom, miért maradtam
Az embereknek idegen!
Miért hogy egymagamba' járok
Ott künn az emberek között;
Testvéreim? futó hullámok,
Hazám az álmodás, a köd!
Forrás:A Hét - 1898., IX. évf.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése