Morel, az elmegyógyász említ egy iszákos embert, akinek hét fia közül a legöregebbik húszéves korában megőrült, a második hülyévé lett, kettő gyermekaszályban alt meg, az ötödik mizantróppá, a hatodik hisztérikussá vált, s csak a hetedikből lett tisztességes, kissé gyönge és ideges munkásember.
Edmondo de Amieis állítja, hogy hasonló sorsuk van a szellemi gyermekeknek. Az író, aki az italnak adja magát, s alkoholban keresi az inspirációt, mint Schiller is utolsó éveiben: az ízlés, a szükségesség és a mérték kárára fog igen nagyokat véteni. Mert a borszesz gyorsítja a gondolkodás kerekeit, de a legszubtilisebb géprészecskéket nem tudja mozgásba hozni. S így szakadozott, amit létrehoz, a munka. Egy pohárka konyak mellett meg volna vitatható ez a kérdés, ha most ötven esztendeje nem halt volna meg egy költő, aki a legcsapongóbban induló s leglogikusabban fegyelmezett képzelőtehetség birtokosa: a poézis legláthatatlanabb finomságainak, stílnek és szerkezetnek föltétlen ura, holott úgy iszik ő, hogy kecskebéka hozzá képest Torquato Tasso. E nagy iszákos örök büszkeségük marad is a borozóknak, s művei maguktól fognak élve maradni, midőn, haj, annyi józan költő emlékét már csak mesterségesen tudják majd fölfrissíteni az esztétikusok. Minden tavasszal zöld olajfestékkel újra bemázolván faszobrocskáikat, s reápingálván a heinei mondást: "Ezen helynek bemocskolása befogatás terhe alatt tilos."
Most ötven esztendeje, 1849 októberében, egy baltimore-i utcán eszméletlen állapotban találták meg Edgar Allan Poe-t, a bárdok és druidák utódát, ki mint Byron is, az angolszász dicsőség nagyobbítója volt, holott vérség szerint skót-kelta, az angolszász által meg nem közelíthető szívvel. Baltimore-ban, hol a Richmondból New Yorkba vezető utolsó útját megszakítja, hideg, ködös októberi estén omlik Edgar Allan Poe az utcai kövezetre. Mint szabad amerikai polgár, bizonyos minimális ideig háborítatlanul nyugszik, s midőn végre a rendőrség jogosultnak látja a beavatkozást, a költő már félig meg van fagyva. Ha a legközelebbi kórház a diakonissáké volt, a költő, midőn föleszmélt, bőven részesült szent vigaszokban. Emellett tartaruszkenőcsöt és hólyaghúzót alkalmaztak, Edgar Allan Poe mindazonáltal harmadnap meghalt, életrajzírói szerint agyhártyagyulladásban, meningitis acuta seu simplexben. Ismeretes, hogy ezt a betegséget meghűlés okozza, vagy az, hogy az iszákos ember folyton mesterséges vérbőséget idéz elő az agyban, s végül méltán panaszkodik úgy, mint Luther Márton a kóburgi óborra: "Macht ein Szauszen und Rauszen, ein Donnern im Kopf, weil ich ihn reichlich zu trinken pfleg im Namen Jesu Christi." A vénák és meszes ütőerek meglobosodnak, s Edgar Allan Poe mint javíthatatlan iszákos hal meg.
Ez ember romantikája, a sötét szárnyú madár, a londoni kollégium falai mögül hagyja el a fészket, a klasszikus Vergilius s Homér, akit a tizenegy éves gyermek kezébe nyomnak, először tanítja repülésre az ifjú bárd lelkét. A klasszikusokról kétféle nézet uralkodik: az egyik szerint sablonná törpítik ők az értelmi fegyelmezést, a másik szerint épp ellenkezőleg, az író, aki latinul nem tud, nem egyéb, csak fecsegő borbélylegény Edgar Poe pályája az utóbbinak igazsága felé hajlik, a degenerált színészfiú lelkét kétoldalt támogatják a klasszikusok. Szerkezet és pszichológia, mutatja a Fekete macska, Az áruló szív, A vörös halál árvája; a rejtélyépítés, mutatja a Roget Mária titka, neki tökéletes művészete; s természeti problémák költői átöltöztetése, mechanikai csudák. eseményekké idealizált, tehetetlen emberi vágyak merészen csúsznak tova a szálon, s kétoldalt a trivium őrködik, hogy Edgar Poe le ne essék. Egyáltalában nem problematikus lélek.
Művészete a higgadt, önfegyelmező, misztikus óriás, aki nem zúz-tör, de a biceps vonaglását büszkén mutogatja. Élete fegyelem és erkölcsi erő nélkül való váz, s ez a jánusi dualizmus nem probléma, hanem világos kép. Tudjuk, hogy az embert nem is volt, ami erkölcsileg támogassa, s Edgar Allan Poe-t besorozzuk azok közé a nagyok közé, akiknek immoralitása nem kisebb a művészetüknél. Az Olimpuson, ah, ebből a fajtából oly sokan vannak!... Az égi szürkületben, midőn Pán pihenni tér a nyájjal, s a szikomóruszfák alatt, kövér fűben hever a sereg, hogy is fogadhatták Poe-t, most ötven éve!... A nagy, a testileg pompás, a szép Edgar, foltokkal tarkán állott a régi lakók elé. "Miserere - mondta lehajtott fejjel -, én megcsaltam, és koldussá tettem egy tüdővészes feleséget. Ale-t ittam, ha vala öt centem, de tízzel már a rozswhisky felé hajoltam, s ha fél dollárom volt, champagne-cocktailt hozattam, s leültem gyapjas négerek közé, mert kétféle szerelmet ismertem; az egyiket mutatja lantom, a másikért egyszer be is csuktak Péterváron. Sár vagyok és részeg pince, miserere, miserere..."
Hogyan fogadhatták? Flaccus borult először a nyakába, a falánk, a colchisi fácánok, ravennai spárgák, cappadociai saláták és mézes mulzumital, a falernum i s a "phoenicopterum linguae", a flamingónyelv halhatatlan fogyasztója. És súgja a jövevénynek: "Az én szerelmem mindig a lakoma végén nyitott, midőn a bajaci táncosnők a padló éles késére hullottak, s szertefreccsent a vérük...:" Schakespeare némán hallgatja, s angol tapaszt szorít a sebre, amelyet erdélylegényekkel való dulakodás közben kapott... Boccaccio is közeledik, imakönyvvel kezében, s szemérmesen lesüti szemét, nem szólva arról a gyalázatos életről, amelyről Petrarca megtérítette, s odább iszonyúan jajgat a nedves füvön Voltaire, az Olimpus szinte ködbe borul a mocsoktól, amit ezek magukkal hoztak. Azért az amerikai essayistát, aki a géniuszokat így osztályozza: Plato: vagy a bölcsész - Goethe: vagy az író - nem lehet követni a tipizálásban, Poe: vagy az erkölcstelen - ez nem áll meg, hisz Démokritosz annyi beteget ereszt be Helikonba, hogy nincs típus, csak többes szám az immoralitásban.
Én átlagos ember, becsületes vagyok és szamár, s ha meghaltam, ezt a két tulajdonságomat a következő generáció elfelejti, s ez a feledés így mégis színarany igazság; mert azért a gráciáért, hogy a szamárságomat elfelejtsék. A természet rendje szerint ércemlék nem jár annak, aki tisztességes volt és puritán, Clio nem jegyzi föl, hogy negyven év előtt kik voltak a derék családapák. De a nagy erkölcsteleneket kiváló protekció övezi az elmúlásban, belőlük megmarad a géniusz halhatatlansága, s kompenzáció fejében meg sem őrzi az emlék a malacságaikat. Midőn tizenhat éves korunkban először szavaljuk a Holló-t, semmit sem tudunk a költő olthatatlan szomjúságáról; s később is, ha véletlenül lapozunk egy biográfiát, ott is szépítve van az igazság, mert Poe az irodalomtörténet szerint szívnagyobbodásban szenvedett, azért érzett örökös szomjúságot.
A nagyobb bűnök pláne el vannak rejtve a sorok között, s ha erővel ki is kutatja őket valaki, a pathologikus lángelme romlottsága mégsem megy át a köztudatba. Szókrateszről hallván, mindenki a méregpohárra gondol, s nem Alkibiadészre. Helyes is ez ilyenformán. Mert a leszámolás, azt hiszem, rendesen megtörtént már az életben, a szenny nagy nyomorúságban szokott naggyá nőni. Poe lassan dolgozott, és a rendes mértéken annyira fölülvalót, hogy elég pénzt nem kereshetett - mondja életírója. Öröklött imbecillitás, betegség, képtelenség önmaga adminisztrálására, körös-körül vásári amerikai lárma, mely elnyomja a szelíd furulyaszót - pályáján ez kíséri az újkor egyik legnagyobb lángelméjét, amint szerkesztőségről szerkesztőségre házal a kézirataival, mert még cselédje sincsen. S nincs senki, aki halhatatlanságot jósolna neki, nincs erő, mely a burkot leemelné a letakart fáklyalángról. Idd hát whisky-brandydet nyugodtan, ó, Edgar Allan Poe, az utókor elhalt nagyjainak különb morált tartogat, mint az élő nyomorultaknak. Egy jó adag szenvedésért megbocsát egy ugyanakkora adag gonoszságot.
Forrás: A Hét 1899., VI. évf.
Kép forrása: www.eapoe.org
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése