2014. okt. 27.

Heltai Jenő: A halál kutyája



- Látja azt a nagy, fekete kutyát? - kérdezte az öreg doktor, és ébenfa botjával egy hatalmas ebre mutatott, amely a tengerparton föl-alá szaladgált.

- Mit akar vele?

- Ma meghal valaki. Ez a halál kutyája...

Akaratlanul is összerázkódtam, és aggodalmas csodálkozással néztem az öregúrra:

- Kedves doktorkám, tudja-e, hogy maga nagyon furcsa dolgokat beszél?

- Meglehet! Talán rosszul is tettem, hogy önt figyelmeztettem...

- Ón, én nem vagyok babonás.

- Nem babona ez, kérem. Tizenkét év óta figyelem ezt a kutyát. Mikor először megláttam, mindjárt gyanús volt nekem. Senki sem tudta, hogyan jött ide, ki a gazdája? Csak jött, és aznap meghalt a fürdőigazgató fiatal felesége. Ez ugyan véletlen is lehetett, de másnapra a kutya már eltűnt. Vagy tíz nap múlva bukkant föl újra, ugyanazon a helyen, ahol most látja. Izgatottan szaladgált ide-oda, néha megállt, a tenger felé fordult, és keservesen vonított. Hosszan el-elnéztem, mert valami gyötrő sejtelem kezdett kínozni, e kutyát látván. Mire a sétámból hazatértem, nagy ijedelemmel újságolták, hogy az öreg ezredes, aki reggel érkezett, hirtelen meghalt. Megdöbbentem, és azontúl tisztán láttam az összefüggést a fekete kutya és a halál között. Tizenkét év óta, valahányszor ez a kutya itt megjelent, mindig meghalt valaki...


- Különös!

- Mondja inkább, hogy borzasztó!

- Jó, legyen borzasztó... de, őszintén szólva, én nem tudok ebben a kutyahistóriában hinni!

A doktor ámulva nézett rám:

- Nem hisz benne? Ha én mondom?

- Édes doktor, ha ön azt fogja mondani, hogy a tüdőm minden kritikán alul van, és négy nap múlva meghalok, akkor valószínűleg hinni fogok önnek. De ha ön azt mondja, hogy benn a fürdőn ma meghal valaki azért, mert itt a tengerparton egy fekete kutya szaladgál...

- Jó, jó, nevessen csak!

Ebben a percben a kutya megállt, és vonítani kezdett. A nagy, lompos farkát behúzta, a fejét a magasba emelte, és valami olyan keserves, olyan borzalmas vonítást hallatott, hogy a hátam borsózott bele. El is sápadhattam egy kicsit, mert a doktor diadalmasan nézett rám:

- No, ugye?

- Mit ugye? - pattantam föl dühösen, és a lelkem mélyéig szégyelltem az imént mutatott gyöngeségemet. - Mit bizonyít ez a rémes vonítás? Semmit, semmit, semmit!

- De mégis megijedt tőle!

- Megijedtem? Nem! Csak kellemetlenül hatott rám. Olyanformán, mint valami borzalmas pointe egy rémnovella végén...

Ezzel elbúcsúztam a doktortól, és a kutya felé siettem. A doktor utánam kiáltott:

- Mit akar?

- Közelről is látni akarom ezt a kutyát - feleltem vissza. A doktor vállat vont, megnézte az óráját, és visszament a fürdőbe.

Gyors és határozott lépésekkel mentem a kutya felé, de nem tagadom, hogy a szívem a szokottnál hevesebben dobogott. Végre is, az, amit a doktor beszélt, annyira fölizgatta a fantáziámat, hogy az a szívdobogás legalábbis megbocsátható volt. A kutya kérdőleg, kíváncsian nézett rám, és nyugodtan bevárta, hogy melléje álljak.

- Caesar! - mondtam neki találomra, és megsimogattam a fejét.

A kutya, mintha hallgatott volna erre a névre, fölállt, és hízelkedve dörgölőzött hozzám. Megveregettem a hátát, s ott a kavicsos tengerparton játszani, hancúrozni kezdtünk egymással. Caesar fölugrált reám, nyaldosta a kezemet, okos szeméből pedig hálát és szeretetet olvastam ki. Mikor a nagy mulatságban kifáradva leheveredtem a partra, és Caesar kéjesen elnyújtózott mellettem, önkéntelenül is hangosan fölnevettem:

- Mégiscsak komikus! Caesar a halál kutyája...

Caesar is, mintha megértette volna, miről van szó, csaknem megbolondult jókedvében és örömében. Ide-oda futkározott, keresztülugrott rajtam, bukfenceket vetett, és olyan könnyelmű volt, hogy egyszer bele is esett a tengerbe. Kéjes gyönyörrel engedte át magát a hullámok játékának, és amikor kimászott a partra, kikereste magának a legnaposabb helyet, oldalt feküdt, és behunyta a szemét...

Ekkor vettem észre, hogy a koromfekete kutya hasán egy hófehér folt van. Hatalmas, fehér folt, és amikor jobban megvizsgáltam, meghűlt bennem a vér. A foltnak halálfej alakja volt...

Komor gondolatokba merültem. Hát csakugyan? Hátha Caesar csakugyan a halál kutyája? És most itt fekszik, gondtalanul, nyugodtan alszik. Valami különös nyugtalanság, izgatottság vett erőt rajtam. Eleinte alig mertem magamnak is bevallani, micsoda gondolat fogamzott meg az agyamban, de ez a gondolat utóbb mind határozottabb formában jelentkezett. Igen, mi történnék, ha én ezt a kutyát megölném? Igen, mi történnék?

A vér a fejembe szállt, a fejem zúgott, a világ forgott velem. Mintha a fejem fölött láttam volna a tengert, az ő tarka halászbárkáival, és lenn, mélyen magam alatt, a kék eget, az aranyos napot. Lázam volt, utóbb a hideg rázott. Körülnéztem, az egész  környéken sehol senki. Egyedül vagyunk ketten: én és a halál kutyája. Lassan, óvatosan, hihetetlen elővigyázattal a zsebembe nyúltam. A revolverem csövén megcsillant a napsugár... Caesar mélyen aludt, néha horkantott egyet, álmában valami légy után kapott. Fölemeltem a revolvert, de a kezem borzasztóan reszketett, és a szemem előtt a színek összefolytak. Nem láttam többé se a tengert, se az eget, se Caesart, csak a végtelen, fekete sötétséget, amelynek közepén hófehér halálfej vigyorgott. Nem tudom, elsütöttem-e a fegyvert?

Mikor kábultságomból magamhoz tértem, egyedül voltam. Caesar eltűnt. A revolvert görcsösen szorongattam a kezemben... Alig tudtam visszaemlékezni arra, hogy mi történt. Lassan, elgondolkozva és rettenetesen kimerülve sétáltam vissza fürdőbe. A fejem úgy fájt, mintha vaskalapácsokkal ütögették volna, a szívem tájékán pedig kínok szúrást éreztem. Fölmentem a szobámba, és a doktorért küldtem.

- A doktor? - kérdezte a fehér főkötős szobaleány, és furcsán nézett rám.

- Igen, a doktor.. kéretem, jöjjön el!

- Hát nem tetszik tudni, hogy meghalt?

Visszatántorodtam. A szobaleány leültetett a pamlagra, vizet hozott, és így mondta el:

- Igen, kérem... ma délelőtt... mikor sétájáról visszatért, a parkban összeesett... azt mondják, szívszélhűdés érte.

Forrás: A Hét 1899., VI. évf.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése