Gozsdu Elek - Kernstok Károly alkotása (forrás: wikipedia)
Meleg, sugaras októberi nap volt, midőn utoljára vadásztam szalonkákra a k.-i mocsarakon. A szalonkák, az élesen tűző nap melege alatt, szépen kitartottak, lomhában repültek, s csak akkor jutott eszembe az órát megnézni, midőn töltényeim már elfogytak.
Háromra járt az idő. Egészen egyedül voltam a széles mocsáron. A mély, néma csendet nem zavarta meg semmi. Időnkint fölrebbent előttem egy-egy csekkegő szalonka, amint a mocsárparton végigmentem; pár pillanatra hallottam fejem fölött azt a gyöngéden halk, decrescendóba vesző, sivító hangot, amit a magasan járó, csörgő kacsák repülése okoz; a beláthatatlan magasságban járó vadludak szakadozott, gügyögő hangjai mind távolabb és távolabbról hallatszottak, aztán mély csendbe veszett minden hang.
A messze síkságba nyúló legelők és ugarolt szántóföldekről sem hallatszott semmi.
A nap, a nyugotról fölkavarodó, ritkás, fehér felhőkbe tűnt; sugarai tompább élűek lettek, mintha gyöngéd moll függöny mögött ragyogtak volna, mi által világosabb, majdnem kékbe játszó lett az árnyék. A sárguló nád, káka mintegy aranyos visszfényt vert; a zöldek sötétebbek, mélyebbek lettek, és itt-ott a vizek derült, ezüst fényben csillámlottak, ki a barna sártömegek közül.
Egy fűszál, egy nád sem ingott, de azért a mocsár mégsem látszott élettelennek. Nem a dermedt mozdulatlanság volt ez, sem az álmatag nyugalom, mely a nyári estéket, kivált júliusban, jellemzi, hanem volt benne valami lemondó, a félénk nyugalomból - midőn a késői hajtások alig bújnak ki a földből, s eleven zöldjük csak együttesen, mint reflektáló szín hat, ellensúlyozva az érett, sárga nád, a barnulásnak induló káka és piszkosbarna sártarlók által.
Szomorú, és mégis ilyenkor a legbarátságosabb a mocsár.
A levegő átlátszóbb, nyugodtabb; nem csalnak sem az erős fénynek, sem a tikkasztó melegnek részketeg hullámai. Minden való, igaz színében mutatkozik; és az a mély, szürkésbarna szín, mely minden göröngyöt így ősszel jellemez, adja meg azt a fájdalmas, bánatos hangulatot, melynek olyan szívesen átengedjük magunkat.
Csak lassan haladtam előre a parton.
A mocsárnak mintegy a testét hosszában összetartó emelkedőre mentem. Nagyon ki voltam fáradva, s megörültem, midőn kissé távolabb megpillantottam egy kocsit, amint a káposztásföldek között, gazzal, száraz kórókkal megrakva, előredöcögött. Lassan, lépésben haladt, könnyű volt elérnem. Egy sárga, vén gebe volt a kocsi elé fogva.
- Bevisz-e, bátya, a faluba?
- Nem megyek tovább, csak a temetőig. Odáig elviszem az urat! - felelt az öreg, aki a kocsiban elöl, a kis saroglyában ült, olyan formán, hogy a lábai lelógtak.
Már nagyon öreg lehetett. Ráncos arcát ritka szakáll borította. Hófehér bajusza rövidre volt nyírva, és fehér haja gyér fürtökben omlott le sovány, csontos vállaira. Nagy, szőrös kezében hatalmas ostornyelet szorított, s időnkint iszonyú erőlködéssel rávágott a sárga gebére, amely olyankor egy-egy élénkebb mozdulatot tett, de csakhamar visszaesett előbbi, lassú tempójába.
- Látja, uram, gyenge, mint magam is! Vének vagyunk mind a ketten!
Az öregnek olyan volt a hangja, mint mikor valaki a mezőn nagy távolságból kiáltoz. Érzett rajta az erőlködés, és mégis gyönge, majdnem suttogó volt.
- Hát, tudja mit? - mondtam neki - én majd nem ülök föl, hanem földobom a puskámat meg ezt a néhány madarat tarisznyástól a kocsijára, s szép csendesen elballagok maga mellett. Jó lesz?
- Mindegy, akár felül, akár nem. A sárga nem sokat törődik vele, úgy sincs messze! Ez a kóró nem valami nehéz!
- Aztán mit csinál maga a temetőben, bátya?
- Mit csinálok? Hát ott lakom. Őrzöm a holtakat.
- Régen?
- Az Isten tudná, mióta! Lehet már vagy negyven esztendeje, ha nem több!
- A forradalom alatt, Kossuth Lajos idejében is itt lakott már?
Az öreg megvakarta a füle tövét, köpött egyet és mondta:
- No, hát kint laktam! Gondolom, akkor veszett el a nagyobbik fiam, a Gyuri. Kossuth Lajosnak is hallottam a hírét. Eltörülte a robotot, és a szegénység pártját fogta. Vajon él-e még szegény? Nagyon vén lehet már az is!
- Lesz annyi idős, mint kelmed! Hát kelmed hány esztendős?
Az öreg gondolkodóba esett, és elnevette magát.
- Ki tudná? Aztán meg mire való azt tudni?
- De mégis?
- Vagy nyolcvan és egynéhány esztendőt tán leszolgáltam. Lehet vagy több, vagy kevesebb, mindegy!
Elhallgattunk mind a ketten. Csendesen lépkedtem a kocsi mellett, s elmélyedtem annak elgondolásában, hogy milyen boldog lehetett és lehet ez az ember, aki éveit nem tartja rováson, aki előtt az időnek értéke nincsen, akinek életében az események nem alkottak korszakot, hanem akinek napjai lefolytak csendes nyugalomban, simán, zajtalanul, mint a rónák folyói.
Tíz perc múlva a temetőhöz értünk.
Ilyennek, mint a k...i temető, képzeltem én mindig a szép temetőt. Tulajdonképpen csak egy út van benne, amely két részre osztja az egészet. A sírok aztán rendetlen összevisszaságban vannak egymás mellett, némely helyen sűrűbben, némely helyen ritkábban, amint az öreg csősz szeszélye hozza magával. Az egész temető teli van bokrokkal, gazzal, csak itt-ott piroslik ki egy-egy romlásnak indult márványkereszt. Magas fű borítja az egészet, s az új sírok, feketés-barna hantjaikkal, éppenséggel nem ridegek. Azok a glédába állított, városi sírok, azok a kaszárnyázott halottak, amint táblánként számozva, egymás mellett feküsznek, mintegy raktározva, egész undorában, borzasztóságában éreztették velem a halál rútságát. Itt a sírok szerteszéjjel, bokrok, fák között vannak; tarka fűszőnyeg borítja őket; valóságos kis erdő ez, melyben az ember csak itt-ott bukkan sírra, s a tömeges fakeresztsorok, hideg kőmasszák nem sértik a szemet. Magas akácfák veszi körül az egészet, s a nesztelen csend, a nyugalom, ami a fákon belül van, az a föltétlen hiánya minden pompának, gazdagságnak, afféle szelíd, bánatos kifejezést ad e helynek.
Mire kijöttem a temetőből, az öreg már kifogta a lovat, levette fejéről a kötőféket, s szabadon kieresztette a temető árka mellé, legelni. Oda hallatszott, amint ropogtatta a füvet.
- Van-e jó vize, bátya? Szomjas vagyok!
- Van. A delelő kútról hozom, itt van mindjárt a vasúti töltés mellett.
Még csak most néztem meg az öreget, amint bement az alacsony viskóba vízért.
Sovány, magas, csontos ember volt. Valamikor régen igen erős lehetett; azt mutatták hatalmas tenyerei, erős, nagy csontjai. Minden öregsége mellett könnyen mozgott, és élénk-kék szemei örökös derűjökkel afféle vidám, nyájas kifejezést adtak arcának. Egész megjelenése vonzó volt, s foglalkozásának komorsága, úgy látszott, egészen érintetlenül hagyta.
Kis idő múlva kijött a viskóból, és hozott egy barna agyagkorsóban vizet, egy kendőbe takarva kenyeret, egy kis fehér rongyba kötve törött sót s egy marék nyers, zöld paprikát.
Elém tette a vizet, és szó nélkül leült a földre, aztán hozzálátott a lakomához.
A kukoricaliszt-kenyérből levágott egy darabot; felvágta, megsózta a zöld paprikát, s fölváltva hol egy szelet kenyeret, hol pedig egy darab zöld paprikát rakott a szájába.
Ez emberek ezelőtt évezredekkel is így táplálkozhattak; a különbség csak az, hogy az én öregem késsel vágta a kenyeret és a paprikát. Ránézve a táplálkozás tekintetében a civilizáció csak egy késsel ment elébbre.
- Aztán ízlik-e, öreg?
- Van közte némelyik édes. De a csípőseket is megszoktam már. Gyerekségemtől egész nyáron ez az eledelem - felelt az öreg, és szorgalmasan, nagy gyönyörrel majszolt.
- Megkínálnám az urat is, de tudom, hogy nem szereti! Én szeretem!
- Miért nem jár be néha a faluba? Ott kapna meleg ételt. Az ilyen öregembernek jó ám a meleg leves!
- Hoznak nekem ide is néha. Kivált a gyermekhalott után! Aztán minek járnék be a faluba?
- Már az unalom miatt gondoltam!
Az öreg elnevette magát.
- Unalom! Már hogy unnám el magam, mikor élek, látok és hallok! A nappal csak elmúlik! Hol piszmogással a fák körül, hol gödörmunkával, hol szundítással töltöm el az időt, aztán meg nézegetni is szeretek; de az éjszakával nem tudok mit csinálni! Nem tudom megszokni ezt a vasutat itt mellettem! Már egy félórányiról hallom, mikor dübörög! Kivált télen, mikor jobban hallatszik a fütyülése! Sipít, süstörög, hogy szinte félelmetes. Nem tudom megszokni!
- Pedig látja, öreg, anélkül ma már nem lehet meg a világ!
Az öreg ismét elnevette magát.
- Nem lehet? Dehogynem lehet! Hát ezelőtt mért lehetett meg? Miattam akár sose járjon. Ezen ugyan járnak eleget, éjjel is, meg nappal is, szünet nélkül. Sokszor elgondoltam már, ugyan honnan jönnek, merre mennek? Nyilván úgy lesz, hogy a hideg tenger szélétől a meleg tenger széléig megy ez a vasút. De mi végből járnak? Kész csoda! Nem vihet jóra ez a sok lótás-futás!
Az öreg a korsó után nyúlt, és ivott belőle hosszan, jóízűen. A víztől csurgó száját megtörölte az inge ujjával, aztán nagy körülményességgel kicsiholt és rágyújtott. Hozzám fordult, és elégedett nyájassággal mondta:
- Látja, uram, most egészen jól érzem magamat. Így aztán el tudnék ülni, ki tudja, meddig.
- És mit gondol ilyenkor?
- Ki tudná? Mindenfélét. Nézegetem a fákat itt körül. Valamennyi a szemem láttára nőtt föl, ösmertem őket kiskorukban. Csak az a szélső kőris, ott a sarokban, az már akkor is szépecske volt, mikor idekerültem.
- Hogyan került ide? Hiszen akkor még egészen fiatal ember volt?
- A belső kívánság hozott ide. Nem szerettem sohasem a lármát. A gyerekeim, a feleségem elpusztultak, hát kire dolgozzam? Minek? Itt aztán szépecskén megéltem; a többi közt már talán én is kapa alá kerültem volna.
- Talán bizony haragszik az emberekre?
- Nem én. Miért haragudnám? Nem vétett nekem senki! De én így jobb szeretek.
- De mégiscsak jó, ha az ember híreket hall néha a világ folyásáról.
- Minek az nekem, sohasem kívánkoztam utána. Megvoltam anélkül, csendes békességben. Ki-ki törődjék a saját bajával - ha van neki. Nekem csak a nyulakkal van bajom, télen, mikor nagy a hó, mert akkor bejönnek a huncutok, és lerágják az apró fáimat. Nem is képzeli a tekintetes úr, mennyi huncutság lakik egy nyúlban! Elbújik a sír tövébe, néha majd ráhágok, mégsem ugrik ki. Teszi magát, hogy aluszik, pedig jól lát a huncut!
- De hát ha forradalom lenne újra, vagy ha a muszka el akarná venni országunkat, már csak megmozdulna kelmed is?
- Hát a muszka nem ember? Nem enne meg az sem!
- Ilyenformán, bátya, maga nem jó hazafi, maga nem szereti a hazáját?
Az öreg mutatóujjával lenyomta pipájában a hamut, egy percig gondolkozni látszott, s azután furfangos mosollyal mondta:
- Hát az szeret engem?
E percben robogott el a temető mellett villámgyorsasággal a Párisból jövő express-oriental, hosszú, bronzszínű kocsijaival. Néhány utas kibámult az ablakon; az egyiknek eszébe jutott, hogy a kalapjával felénk integessen. Nem viszonozhattam neki a köszöntést, mert a következő percben a vonat már csak mint parányi kicsi pont mozgott előre, s egy vékony, hosszúkás füstvonal jelezte az irányát.
- Látja, öreg, hogy köszöntgetett az az úr ide a vasútról? Az most Párisból, a világ legszebb városából megy, le, egyenest Törökországba!
- Párisból? - kérdezte az öreg bámész arccal. - Soha nem hallottam hírét! Hiába! Én még eddig, hál' Isten, sohasem tettem ki lábamat a határból. Aztán meg hová is mentem volna? Minek?
- Nem kívánkozott még sehová? Embereket, országokat látni? Fiatalabb korában az ember kíváncsibb!
- Én mindig ilyen voltam, amilyen vagyok. Hál' Isten, sohasem kellett a helyemből megmozdulni. Mit is láthattam volna? Így is megöregedtem. Így volt jó, amint volt.
- A templomba csak bejár néha?
- Nem én! Minek? Nem haragudtam én sohasem az Istenre, talán ő sem haragszik rám! Megvagyunk csendes békességben!
Az öreg elhallgatott, és lassú tempóban tenyerébe ütötte a pipáját. A mellényzsebéből kivett aztán egy darab rongyot, s belékötötte nagy gonddal a bagót.
Minden mozdulatán, arcvonásán látszott a teljes megelégedés. Ráncos arcából, halványkék szemeiből a nyugalom derűje sugárzott; úgy beszélt, mint aki egészen tisztában van azzal, hogy földi rendeltetését híven teljesítette, s most már a teljesített kötelesség öntudatával várja, hogy leszakíttassék az élet fájáról. Csendes, majdnem suttogó hangjában volt valami meggyőződésszerű erő, amely egyenesen a lelkéből látszott fakadni, beszédében valami édes nyugalom, szelíd tisztaság, mely azt látszott bizonyítani, hogy lelke sohasem háborgott, hogy vágyak sohasem zaklatták, hanem csendesen, nesztelenül érett meg, akár egy akácfa, mely senki által sem ápolva, észrevétlen, a föld valamely elhagyott sarkában élte át a fejlődés fokozatait.
Egy ember, aki az évezredek civilizációjában csak mint megszelídített, ártalmatlan példány jelentkezik. Annak az állandó, jellegzetes, óriás embercsoportnak egyik példánya volt ő, amelynek chaotikus tömegéből ki-kikelnek a finomabb idegekkel ellátott emberek, s akiknek javára, kedvére, a világ teremtve látszik lenni.
Élt nyolcvan és néhány évig, és a kor eszméi, küzdelmei, erényei és bűnei nesztelenül suhantak el mellette. Még csak sejtelemmel sem bírt azon ezer és ezer névtelen hős küzdelméről, mártír életéről, akik a jövő nemzedékek civilizációját előkészítik, és akik őrült önmegtagadással a fajta érdekében dolgoznak.
Nem ismeri azt a bőségben úszó, falánk osztályt, mely a herék módjára élvezi a verejtékes munka gyümölcseit. A beteges idegek által követelt ingerek, a szerelemnek körmönfont művészete, a szem, száj fényűzése reá nézve nem léteznek. A szájhős demokraták hazudozásait, monarchák csalásait, a buta bürokrácia furfangjait nem ismeri. A szalonokban, színházakban kísértő, blasirt férfiak és asszonyok ismeretlen lények előtte. A rang és pénz hatalmának a hírét sem hallotta. Nincs fogalma arról az eszeveszett élethalálharcról, melyet a nagyobb számú "gyöngék", az aránytalanul kevés "erősekkel" vívnak, a sikeres megélhetés érdekében. Nem is sejti, hogy ennek a küzdelemnek fegyvere az ész, s hogy az egész küzdelem eredménye e fegyver értékétől függ.
Egy ártatlan falu szélén, füvek és fák között él. Megérett is békességben, s csak annyit dolgozott, hogy összetartsa a testét-lelkét. Ép, egészséges mind a kettő.
A civilizációból mindössze néhány álmatlan óra jutott neki, melyeket a mellette elrohanó vonatoknak köszönhet.
Él köztünk vakon, s ha tízezer esztendő múlva valami csodás hatalom felébresztené nyugodalmas álmából, s kérdeznék tőle, kérnék, mondaná el, hogy miként, hogyan éltek az emberek az ő idejében, mert minden adat elveszett, nincsen egy írott sor, egy jel, egy tény, ami a mostani életre egy parányi kis fényt vetne. Az én öregem ott állana némán, bután, s nem tudna egyebet monda i, mint hogy zöld paprika és kukoricaliszt-kenyér volt rendes tápláléka, s hogy az emberek valami különös szerkezetű kocsikon, őrült gyorsasággal rohantak valamiféle irányok felé. Egyetlenegy parányi kis eszméről, gondolatról sem tudna számot adni, s mindvégig csak azt hajtogatná: "Én me gvoltam elégedve - éltem és meghaltam. A többi ember mit mívelt? Nem tudom!"
Hátha neki van igaza? De hátha vétett a fajtája ellen? Miért nem szolgálta ő is a fejlődés hatalmas érdekeit? Vagy talán a civilizáció egyik irányának a csúcspontja, öntudatlan jelensége-e ő?
A szükségszerű megsemmisülés érzete jutott-e öntudatlanul uralomra benne, bénította-e meg akaraterejét, tette-e közönyössé önmaga és fajtája iránt? Ez a közöny-e a beteg állapot, vagy pedig a mi önámítási képességünk a boldogsági mániának simptomája-e?
Neki vagy nekünk van-e igazunk? Ki van jogosítva, hogy ítéletet mondjon fölötte?
Amint így tépelődve néztem az öreget, befordult a temető kapuján egy parasztszekér, rajta egy pléhes, vaspántos koporsó, a kórházban elhalt szegénye közös koporsója, kik földi pályafutásuk alatt nem szeretetben, hogy haláluk után négy szál deszkára érdemesek volnának.
A kocsis odakiáltott az öreghez:
- Hej, Matyi bácsi! Jöjjön, no, hadd hányjuk bele!
Az öreg lehetőleg gyorsan fölkelt, és kapát fogva, sietett a kocsi után. Én ott maradtam a viskó előtt. Az öreg nagy léptekkel ment a kocsi mellett, s néhány perc múlva eltűnt a temető fái, bokrai között.
Míg az öreg oda járt, benéztem szobájába.
Alacsony, egyablakos lyuk volt az, inkább odú, mint szoba, s a szegénység bélyege, a piszok és penész rajta volt a falakon és minden tárgyon. Egy keskeny, a földbe vert cölöpökre zsúpszalmából font ágy, rajta egy rongyos darócköpeny, egy fapad, egy kecskelábú kis asztal volt az egész bútorzat. A hasas sárkemence padkáján volt egy nagy agyagkorsó, letakarva nedves ronggyal, a sarokban egy kopott cirokseprő - más nem volt a szobában.
Kellemetlen, dohos volt benn a levegő, s iparkodtam ki a szobából. Alighogy föllélegzettem a szabad levegőn, látom az öreget, amint a sírokon keresztül, kalap nélkül, majdnem botorkázva jön.
Arca egészen halvány volt; szemei beestek, csontos, száraz kezei reszkettek, térdei minduntalan megcsuklottak, majd hogy össze nem esett.
Szinte megijesztett, s megütődve siettem elébe.
- Mi baj, Matyi bácsi? Mi lelte?
Az öreg nem felelt, hanem leült a viskó elé, és mereven, majdnem fásult bámészsággal nézett le a földre
- Mi történt, Matyi bécsi? Talán beteg? Adok vizet!
A kezével intett, hogy nem kell neki. Mélyen fölsóhajtott, s aztán reszkető hangon, majdnem sírva mondta:
- Már másodszor! Pukkadt!
- Mi az? Mi pukkadt?
- A szegény embert... meztelenen... mint a kutyát... be kell dobni... - a gödribe! Ezt is... bedobtuk. Aztán pukkadt... mint a puskalövés! A hasa... a hasa...
Az öreg elfödte arcát mind a két kezével. Láttam, hogy sovány ujjai közül, szőrös keze fején, ingén végig hogy peregnek le a könnycseppek. Az öreg egészen meg volt törve. Mind keservesebben és keservesebben kezdett zokogni. Majdnem fuldoklott. Motyogott valamit, de heves zokogása miatt lehetetlen volt érteni egy szavát is.
Próbáltam megnyugtatni.
- De hát mi köze hozzá? Hiszen nem is ismerte a szerencsétlent? Talán rokona volt?
- Nem! Dehogy! - nyögte ki az öreg nagy keservesen. - De majd... én is... így járok. Pukkadt!
Inge ujjával törülgette könnybe lábadt szemeit. Görcsös zokogás fogta el ismét. Gyermek módra, a térdére támasztotta ősz fejét, és sírt.
- Senkim sincs! Engem is... bele fognak dobni... mint a kutyát! Én is... pukk...
A heves zokogás elnyomta szavát. Többször elkezdett még beszélni, de hasztalan volt minden erőlködése, a torkára forrt minden hang.
Hirtelen fölkelt, rám sem nézett, s mindkét kezével elfödve arcát, ingatag léptekkel bement a viskóba.
Hallottam, amint belülről bereteszelte az ajtót.
Forrás: A Hét 1899., VI. évf.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése