Sohse megyek úgy végig a Koronaherceg utcán, hogy be ne kukkantsak a nagy boltívű kávéházba s el ne gondoljam: Itt ült! Soha a Dohány utcán, hogy meg ne állnék egy éktelenül elnyúlt, sötét régi ház előtt: Itt élt. Pár évvel ezelőtt eljárogattam a Kisfaludy-társaság legunalmasabb üléseire, hogy áhítattal nézzem nemcsak Pálffyt, de még Tóth Lőrincet, sőt Vadnai Károlyt is: - hisz ők mind kezet fogtak vele, ismerték, hallották! Mikor sorra meghaltak ezek a jó öregek, azt a képet gyászoltam el bennük, melyet kopasz homlokuk mögött őriztek róla s melyet élő eleven létének kis parányaképp köztünk hordtak. Hányszor vesződöm a Belvárosban, hogy elkapjak a zörgős kövű, sárga utcák zegzugában egy-egy szögletecskét, melyet én is úgy látok, mint ő. Gyermekes vágy, süldő leányhoz illő naivitás, de be kell vallanom, hogy keresem, egyre csak keresem Budapesten Pestet, Petőfi Pestjét!
Petőfi Pestje! Mit jelent ez? Hisz voltak akkor is grófok, bankárok, polgármesterek, szerkesztők, hivatalnokok s egyéb tekintélyes urak, kik e város formáját kiszabták, s mi ezekre a derék gentleman-ekre ügyet se vetve, mégis Petőfi Pestjéről, sőt Petőfi Magyarországáról beszélünk. Hja! Ebbe bele kell nyugodni, tisztelt komoly urak, hogy hiába kormányoztok, uralkodtok, a fáradság jutalmát elcseni egy poéta, egy jött-ment valaki, egy szegény senki, kivel szóba se álltatok s ki egyebet se tett, minthogy megszólaltatta egy ország némaságát. Vajon kié lesz a Wekerlék, Apponyiak, Rákosiak, Bárcziak, Láncziak és Kornfeldék városa, országa?
Én tudok egy pályázót, de félek, hogy úgy kinevetnek vele, mintha annak idején, a rég utcanévvé finomult Rottenbillernek magyaráztam volna el, hogy az ő nevét, de még a Lánchídon arany betűkkel hivalgó Szitányi-Ulmannét és Wodianerét is, elfedi majd a Sándor keresztnevéről ismert kicsapott komédiásé.
Szeretnék egy könyvet, melyben együtt volna nemcsak az idétlen, sárga háztömeg hű mása, melyet akkor Pestnek hívtak, hanem időrendben, amint Petőfi bejárta őket, ama töméntelen sok falué és városé, ahol ez a szerencsétlen fiatalember, kora gyermekségétől fogva hányódott, vetődött. A legszomorúbb könyv volna ez! Nem volna benne egyéb, mint csúnya, sáros kis fészkek, városokká terpedt, poros, nagy falvak, kidűlt-bedűlt viskók, nevetséges bérházak lakótársakkal megosztott hónapos szobái, sőt ágyai, nyomorult korcsmák, piszkos vendéglők, szekerek, tele durva komédiás-csőcselékkel... Ezek a képek szöveg nélkül is retteneteset beszélnének! Aki őszinte szöveget merne alája írni, annak szólnia kellene egy sápadt, vézna gyerekről, ki alig pár évig ődöng otthon az apai mészárszékben, aztán már cipelik egyik rokontól a másikhoz, ki lerongyolt ruhában jár iskolába s ki, bár napokig betevő falatja sincs, konok dacba rejti nyomorát, télen-nyáron gyalog bejárja a fél országot, előbb színészek közé szökik, majd katonának áll, kit a katonák tintanyalónak, a diákok obsitosnak csúfolnak, kiben a színészek visszafojtják a veszett becsvágyat, hitvány inasszerepeket tukmálva reá, hitvány darabokban, hitvány közönség előtt. Szólni kellene azután a gyermekség kitörülhetetlen nyomairól, a fejlődő, soha ki nem fejlett nagy költőben, ki ízléstelenül és feltűnően ruházkodik, magaviseletében különcködő, kellemetlen modorú, úgy hogy Arany Jánoson kívül minden barátjával összevész, ki bár igyekszik műveltsége szakadékait áthidalni, politikai és elméleti kérdésekben zavaros általánosságok fölé sohsem jut el, kinek irodalmi ítélete oly bizonytalan, hogy Bérangert legnagyobb lírikusnak tartja, Heinét Goethe fölé emeli s ki saját írásaiban is többször szaval, mint dalol, többször játszik sistergő szertelenségekkel, mintsem elmélkedik, s ki ezért csak ritka, fenséges percekben volt csak ő, hatalmas, önmaga! Hogy lehetett a fájdalmak, megalázások e megrázóan emberi pályáját legendává szépítgetni? Még Petőfi szerelmeiről is másképp kellene beszélni, mint szokták. A kiugró pofacsontú, sárga arcbőrű, kiálló szemfogú Petőfi nem volt hódító jelenség; Prielle Kornélia lehetett az utolsó megmondhatója, hogy az az ifjú ember, kinek öltönye elhanyagolt, körme, haja ápolatlan, kinek hangja se volt épp vonzó, sehogy se hasonlított ahhoz a költőideálhoz, kikről a hölgyek álmodozni szeretnek. Szegény Petőfi ritkán került jó társaságba... Mi csodálni való tehát, hogy mihelyt valamely jobban nevelt úri leánykával megismerkedett, első dolga volt beléje szeretni. Vahott Etelka, Sass Erzsi, Mednyánszky Berta eseteit így lehet csak megérteni s így eshetett meg, hogy költői finom léleknek hihette Szendrey Júlia kékharisnyáskodó hisztériáját. S e hivatalos szerelmek mögött ott rejtőznek az útszéli csókok, kalandok, éjek, melyeknek ebben a vándoréletben nagy szerepet kellett játszaniok. A krónika csak Pila Anikóról, a koltói cigányleányról szól. Félős, hogy a többiek se voltak különbek, sehol egy igazán finom, kiváló nő ebben a viharvert, feldúlt életben.
Sajnos, Petőfi kortársai nem értették meg hivatásukat. A festők Petőfi külsejét, az írók pedig Petőfi benső képét hamisították meg; hol hős, hol örök-víg bohém... senki se követi őt élte vérpiros nyomán. A róla elnevezett irodalmi társaság is a vezércikkek ponyvapetőfijének kultuszát terjeszti, nem is sejtve, hogy az eszményítésnek és anekdotizálásnak nincs helye többé a mi világunkban, mely Petőfi személyétől távol áll, eszményeiből kibontakozott s ezért minden eddigi nemzedéknél elfogulatlanabbul, mint élvező és ítélő áll a művész elé.
Kéry Gyulát bízta meg a Petőfi-társaság, hogy kikérdezze Petőfi életének tanúit és gyűjtse össze a rá vonatkozó ereklyéket. Kéry úr bizonyára igen buzgó és igen lelkes ember - és mégis vétek volt reá bízni a gyűjtést. Miért? Mert Kéry úr, ki egy életen foglalkozik Petőfivel, róla mégis csak a következőt tudja mondani: "Petőfi Sándor, ki a magyar szabadságszeretet örökéletű dalaival tért a halhatatlanságba..."
Minek is folytassam? Ki ne tudná ezek után, hogy milyen író Kéry Gyula? De hiszen mindegy - fogják mondani - a fő, hogy ügyes, jó gyűjtő legyen. De épp itt a bökkenő! Aki közönségeseket ír, közönségeseket lát; aki a költészetet pohárköszöntői frázisokkal téveszti össze, az nem lehet Petőfi szavainak jó gyűjtője. Ezért nincs is érdektelenebb ember, mint az a Petőfi, kinek ismeretségét Kérynek köszönjük. Igaz, hogy Petőfi nem tartozik azok közé, kiknek egyénisége rendkívül nyugtalanító volna - lelke legjava ott van könyvében - ami ezenkívül fennmarad, nem egyéb, mint egy szenvedélyes, lobbanékony, heves, hangos, lelkes, jószívű, sok keserűséget átszenvedett fiatal ember. Volt oly kitűnő költő, hogy a bölcs vagy elmés csevegés, tárcaírókhoz illő készségét meg ne követeljük tőle. De a nagy ember odavetett megjegyzésében is van valami szuggesztív erő; nagy hátterei vannak, dallamos utórezgései vannak legkisebb szavának is. De művész legyen, író legyen, aki ezt meghallja, Eckermann mutatta meg a világnak, hogy a hallgatásnak mekkora virtuozitását lehet kifejteni. És Herrmann Grimmet se fogom soha elfelejteni, ki az öreg Marianne von Willemer szavain át megpillantja Goethét.
Kéry gyula látta Petőfi dajkáját, beszélt Sass Erzsivel, Mednyánszky Bertával... fölkeresett minden tanút, de hiába! Anekdotái úgy hatnak, mint a könyv illusztrációi, melyekből közderültségre szeretnék bemutatni néhányat. Van bennem annyi érzék a "pretium affectionis" iránt, hogy ha valahol - akár a leendő Petőfi-házban is - meglátom Petőfi padját, ágyát vagy szekrényét, érezzem e tárgyak hangulatát. Sőt mi több, megérzem akkor is, ha e tárgyak jó fényképét mutatja nekem valaki; a szegény bútorok rozoga fája, melyet kikezdett az idő, szólna bizony én hozzám is! De ha Kéry könyvében látom ez ágy, szekrény vagy pad apró rajzát s a kép alatt olvasom: Petőfi ágya, szekrénye vagy padja... hát nem állhatom meg bosszús nevetés nélkül. E képekből épp az a valami hiányzik, ami a sok ágy közül, ezt az egyet különbözteti meg millió más ágytól s teszi épp Petőfi ágyává. Hiányzanak azok a kis foltok, nyomok, kopások, mindazok a jelek, melyek a tárgyaknak egyéniséget adnak. Így van ez a szavakkal is! Én hiszem, hogy Petőfi dajkája nem mondott egy szóval se mást, mint amit Kéry előad, egy csomó tulajdonnév bizonyítja a szavak hitelességét, még a Makovinyi borbély házát se feledi el, ki Petrovicsék szomszédjában a katolikus és evangélikus templom közelében lakott, de az öreg nő teljesen érdektelen közléseiben lehetett egy szó, egy hangsúly, egy taglejtés, valami futó, kis nem tudom én mi, amit fel kellett volna fogni, meg kellett volna ragadni s rögtön megértenők, hogy itt nem akárki dajkája beszél akármiféle csecsemőről, hanem igenis az a jó komámasszony, aki Petőfit szoptatta. Kéry úr igazán jobban tette volna, ha lefotografálta volna a derék nőt. Nagy kár, hogy Mednyánszky Berta, aki Kéry leírásában sehogy sem elevenedik meg, nem írta le, úgy mint Sass Erzsi, Petőfivel való ismeretsége történtét. Az a levél, melyet a 74 éves Erzsike ír Kéryhez, elandalítóan kedves biedermayer levegőt sodort felénk: "Látom a költőt édes mosolyával, mikor a kedvéért táncot lejtettem és eldaloltam a régi dalt:
Csipkés a szőllő levele,
Vártalak rózsám, az este...
Újra láttam édes anyámat, amint munkás kezeivel a fáradozó aratóknak a jó magyar túróstésztát készítette, hogy jóízűen megegyék, s amikor Petőfi levette a kis tányért a tálasról, hogy neki is tálaló kanállal adjon.
Újra láttam a kis méhesszobát, ahol felújult kedvvel borozgatának, pipázgattak; ahol Károly bátyám gitár mellett dalolt a mély érzésű költőnek, hogy jókedvre derítse.
És megtelt szívem, lelkem a múltnak magasztos érzelmével, mint mikor a költő csókját rám lehelte".
Kéry uram! Hallotta ezt? "Levette a tányért a tálasról..." Ugye, hogy nem hallotta? Pedig lássa, épp ez a kis részlet ad ennek a zsánerképnek életet, borjádi helyszínt. Ez az, ami legjellemzőbb Sass Erzsikére; az ő kis leányszeme ezt figyelte meg s őrizte meg emlékül egy életen át. S ön épp ezt felejtette volna ki, ha Sass Erzsi le nem írja, hanem elmondja megemlékezését. A Petőfi-mondagyártáshoz persze ki kellene cifrázni az ebéd utáni dalolgatást, gitározást, elvezetnünk a gyanútlan olvasót ahhoz a Petőfihez, ki a szabadság örökéletű dalaival tért a halhatatlanságba.
Kéry úr! Ön azt hiszi, hogy ártatlan dolog frázisokat leírni. Pedig lássa, hogy nem az. Az élet iránti érzéket rombolja. A jelző nagy áruló. Lássam jelzőidet s megmondom, minő ember vagy. Néha egy mondat elég, hogy sohse legyek kíváncsi arra, aki leírta, még ha Petőfi dajkájánál érdekesebb emberek körébe vonta volna is a jó szerencse.
A Petőfi-könyvtár második kötetének címe: Petőfi-adomák. Valóságos szertára ez a mondagyárnak! Miképp lesz emberből melodrámahős, borzasztó tényekből érdekes költői olvasmány? A mód egyszerű. Petőfi életének legvérlázítóbb részleteit csak bizonyos adomás kedélyességgel kell előadni s rögtön úgy hangzanak, mint a magyar nép élce szép hegedűszóban:
"Abban az időben - így kezdődik meseszerű hangulatosan a "Megzavart olvasás" című csinos történet - a katonák még párosával feküdtek. Az ő hálótársa egy cigányfiú volt. Sokkal inkább nehezére esett azonban, hogy a takarodó után gyertyát égetni nem volt szabad. Ő mindazonáltal feje fölött függő szuronya karikájába gyertyát illesztvén, talán kapitánya engedélyével, midőn társai már aludtak, olvasta az iskola könyvtárából kapott könyveket. Egyik társa egyszer ilyenkor oda lopódzkodott s elfútta a gyertyát, mire Petőfi dühében szuronyát dobta utána, mely szerencsére csak az ágyba fúródott. Másnap aztán bakatársai nagy örömére kurtavasra verték a tintanyalót, ahogy őt hitták".
E tréfás "mese" minden sora fogvacogtató, lélegzetelfojtó rettenetesség. De az ember e nyájas előadásban észre se veszi. Hisz ez adoma - kérem szépen - Petőfi-adoma! De tessék egyenként elképzelni a cigányfiút, az ágyat, a csepegő gyertyát a karikában, a fülledt szobát, azt a bakát, ki a tintanyalót a társak örömére ingerli, s azt a megviselt, elgyötört teremtést, aki akkor Petőfi volt, mikor ádáz nagy dühében szuronyát veti, azt a förtelmes megalázást, amint ezért vasra verik, s bizonnyal átfut mindenkin a helyzet iszonya. Csak a Petőfiről írók nem érzik ezt, ha mernek a tárgyhoz komázva, anekdotázva nyúlni.
Ilyenek a Petőfi-búvárok művei. Milyen lesz az a huszonnyolc füzet, melyet a prospektus még vészjelez! Regényes rajzok Petőfi életéből, Petőfi-regék, Petőfi születésének és eltűnésének irodalma, s pláne Petőfi életregénye stb. Ennyi felesleges könyv, mikor még Petőfinek jó kiadása, jó életrajza, jó méltatása nincs! Az Endrődy-Ferenczy-gyűjtemény sűríti a ködöt Petőfi körül. Itt az idő, hogy valaki elfújja.
Még egy szó a kis füzetkék kiállításáról, melyet az előfizetési felhívás ízlésesnek merészkedik mondani. A könyvkiadás vaskorszakában volt az ilyesmi ízléses, épp úgy, mint az a nagy kétkötetes, illusztrált Petőfi-versgyűjtemény, melyet ugyancsak a Petőfi-társaság adott ki nemrég a Petőfi-ház javára.
(Forrás: Nyugat 1908. 16. szám)
Petőfi sírját évekig kerestük, hogy emléket állíthassunk áldott porai fölé, s e közben omladozásnak indult a kis-kőrösi két-ablakos szerény házikó, melynek alacsony utcai szobájában a költő először pillantotta meg a napvilágot. Falairól darabokban hullt le a vakolat, tetőzetét, a gyönge nádfödelet, megtépázta a szél s már csak az hiányzott, hogy dudva és gyom verjék föl korhadozó küszöbét. Félni lehetett, hogy ha az idő továbbra is hasonló erélylyel végezi rombolásait, néhány év mulva már csak helyét találjuk a szerény házacskának, hol a század egyik legnagyobb lyricusának bölcsőjét ringatták.
E fájdalommal vegyes aggálynak adott hangot Rónay István egy évtized előtt a Fővárosi Lapok Rakovszky István indítványára s Dalmady Győző lelkes felszólalására szintén tett lépéseket az épület megmentése végett, az Írók és művészek társasága pedig 1874 april havában Szigligeti Ede és Szana Tamás hasábjain, s lelkes szavakban Petőfi szülőházának közadakozás útján való megvételére szólitotta föl a magyar közönséget. Rónay szavai nem hangzottak el a pusztában: Pestmegye közgyülése, aláírásával a ház megvásárlása és helyreállítása iránt nyilvános fölhívást intézett a nagy költő tisztelőihez s Liszt Ferenc közreműködése mellett szép sikerü hangversenyt rendezett.
A gyüjtések, adakozások ekkép három irányban is megkezdődtek, s a fölpezsdült nemzeti kegyelet híre a ház akkori tulajdonosához: Martinovics Pálhoz is elérkezett. A mire nem volt képes a házikó falába ékelt márványtáblácska: megtették az adakozóknak mindinkább sürün közölt névsorai; a ház tulajdonosa érezni kezdte az addig figyelemre is alig méltatott kicsiny épület értékét s árát időről időre fölebb csigázta az adakozások növekedéséhez képest. Valóságos árverezés kezdődött, s ez idő alatt - főleg miután később az adakozások is mindinkább gyérültek - az ügy intézői már-már kétkedni kezdtek szép tervük megvalósíthatásában s arról gondolkoztak: nem volna-e tanácsos a beérkezett adományokat egyszerüen a Petőfi-szobor alaptőkéjéhez csatolni?
A véletlen azonban másképen intézkedett. A Petőfi-ház egykor jómódú tulajdonosa, önhibáján kívül szigorú körülmények közé jutott s a még nem rég boldog házikó ajtaján két év előtt a nélkülözés rémes alakja is bekopogtatott. Martinovics Pál, vagy helyesebben: neje, Varga Teréz, (mert a ház ekkor már az ő nevén állott) újabb ajánlatot tett az „Írók és művészek társaságá"-nak, s a Petőfiház, a lelkes dr. Magyar Sándor fáradozásai folytán, aránylag igen tisztességes, de mégis oly áron (800 forintért) jutott a társaság birtokába, a Fővárosi Lapok-hoz befolyt jelentékeny adakozásokkal pedig a Petőfi-szobor alaptőkéjét lehetett gyarapítani.
Az „Írók és művészek társasága" október hó 17-dikén délelőtt vette tényleges birtokába a Petőfi-házat, mely nem képezte ugyan soha tulajdonát a Petrovics-családnak, de a nemzet előtt fényes palotáknál értékesebb helylyé vált a hozzá fűződő emlékek által. Komócsy J. és Szana T., a Petőfi-társaság pedig Abafi Lajos, György Aladár és Neugebauer L. által képviseltette magát.
E szép nap emlékét évek hosszú sora nem törölheti ki keblünkből. Kis-Kőrös városa megmutatta, hogy büszke Petőfi Sándorra s midőn most emlékének áldozott, még legszerényebb házikója is ünnepi mezt öltött. Lobogókkal diszített utcákon haladtunk az emlékezetes hajlékhoz, melynek fehérre meszelt falait alig lehetett látnunk a virágfüzéreknek halmazától.
A ház zsúfolásig telt udvarán Kemény János lelkész, a nagy költő iskolatársa és ifjúkori barátja, intézett tartalmas üdvözlő szavakat a két társaság küldötteihez, majd Jókai Mór lépett az emelvényre s a legmélyebb csendben mondta el a következő, példányszerüen szép beszédet:
„Üdvözlégy emlékezetes hajlék, a ki Petőfit születni láttad. Új gazdád, a magyar irodalom nevében üdvözöllek.
Mint a költőnek egykorú pályatársa, a magyar írói és művészi kör számára birtokba veszem Petőfi születési házát.
Engedjétek meg ti, kik ez ünnepélyes ténynek tanúi vagytok, hogy a vén pályatárs, a régi jó barát elmondja, a mik e ház küszöbén belül lelke elé tódulnak.
Ifju koromban mint költőt mindig magam előtt láttam Petőfit; mint jó barátot, mindig mellettem; - azóta hosszú idő múlt el, de a költő még most is mindig előttem repül, a jó barát most is mellettem áll.
Ő volt az, ki engem az irodalmi pályára buzdított, melyet még akkor életpályának nem neveztek, s melynek munkásait szüleik megsiratták, megtagadták.
De a pálya végén álltak eszményképeink, a „nemzet" és a „szabadság".
Oh akkor azokat még keresni kellett.
A nemzet szolgája volt az idegennek, a nép szolgája volt az urainak s a szellem szolgája az anyagi erőszaknak.
A szabad szó bilincsbe volt verve, de ha járnia nem lehetett, voltak szárnyai, tudott repülni.
E szárnycsattogást, keverve a lánc-csörgéssel, halljátok Petőfi költeményeiben.
A gunyhónak, a pusztának, a népnek jogát - a zöld asztalnál és a fényes olympon vitatták a dalok.
A mit hatalmassá akart tenni, előbb ragyogóvá tette, s a mit elébb elismert az olymp, elismert utóbb az ország; - a népet, a gunyhót, a pusztát, mint hatalmat.
Ő mindazt, mit maga elé tűzött, ki is vívta, kivívta a nép szabadságát, kivívta a szellem felszabadulását. Senki segítsége nélkül, egyedül lángszelleme által.
Még magasabbra vágyott; még merészebb célok után tört, s a hol nem volt elég a lant, fölvette a kardot, s a miről dalolt, a mit dicsőített, azért meg is tudott halni.
Utolsó dala kardcsattogás volt.
Minő rövid idő alatt milyen hosszú életpályát futott át!
Irígylésreméltó volt élete, irígylésreméltó meghalása, irígylésreméltó halhatatlanná léte.
Élt, kora ifjúságától kezdve abban a teljes tudatban, hogy a mit teremt, az őt halhatatlanná fogja tenni, s azért őt áldani fogják és annak az előérzetében, hogy a szent érzelmekért, a miken fölhevül, ifjan fog meghalni.
És meghalt úgy, hogy örökké ifjú maradt.
S még halva sem hagyta magát egy szűk sírba összeszorítani: eltünt, mint Romulus, mint Elia, a felhők közé temetkezett.
S a mint nő az idő, úgy nő vele együtt szellemalakja. Minél jobban távozik, annál magasabb lesz. Ez a halhatatlanság jelvénye.
Míg élt, az egész hazát besugárzotta fényével, holta után körülragyogja az egész földet, s lánglelke sugárainál melegszenek a kerek világ minden népei. Petőfit, a magyar költőt, s általa a magyar nevet, ismerik a kevély népek úgy, mint az alázatosak.
A büszkén emelkedő főváros utcát, piacot avat föl nevével, a nemzet érc-szobrot emel emlékének; elsőrendű művészek versenyeznek munkái földíszítésében, s mindenütt otthon vannak azok, az úrhölgy mozaik asztalán, s a földműves mestergerendáján.
E megörökítő emlékek közé sorozzuk ezt a hajlékot is. Az új gazda, a ki azt birtokába veszi, a magyar irodalom és művészet, maga sem halandó. Élni fog az, míg csak magyar nemzet él, magyar míg áll; az pedig élni és állni fog, míg ez a föld és ez az ég lesz. S ez új gazdának gondja lesz az időtlen időkig, hogy ez a hajlék épen fenmaradjon; hogyha a nagy szellem vissza-visszavágyik, bekalandozva a kerek világot s az egek csillagképleteit, ebben a csendes kis otthonban mindig megtalálja azt a helyet, a hol most is visszazöng még az elnyugtató bölcsődal: „Cserebogár, sárga cserebogár".
Tudni fogunk így egy helyet, a hol vele holta után találkozunk.
Sírját úgy sem találjuk fel.
Hamvait szétszórták a szelek.
Annál jobb.
Így mindenikünknek, minden magyarnak jut belőle egy porszem.
Legyen e megosztott porszemek temetője szívünk.
S az örökbe jutott porszem tanítson bennünket úgy szeretni nemzetünket, a hogy ő szerette, úgy hinni a jövőben, a hogy ő hitt, oly igaznak lenni, a milyen igaz volt a költő.
Áldás legyen rajtad, emlékezetes hajlék! légy megtelve a dicső szellemével örökké! Isten keze takarjon be minden vészek elől, s vezessen küszöbödre minden boldogságot. Petőfi szülőhajléka alatt muló szava legyen a fájdalomnak, tartós az örömnek, futó vendég legyen benne a baj, rendes szálló az áldás."
Jókai beszéde mély hatást idézett elő s egyes helyeinél alig maradt szem szárazon. Utána Komócsy József olvasta föl alkalmi költeményét, mely így hangzik:
Itt ringott hát egykor az a bölcső, -
Bölcsője a dalok nagy fiának!
Üdvözöllek, te szerény kis hajlék,
Leborulva áldlak és csodállak!
Itt, az alföld tengersík vidékén,
Itt született, itt volt szép világa;
Itt kelt szárnyra repülő sas lelke,
Hol a rónák végtelenjét látta.
Itt repült fel magas gondolatban
Túl a földön, felhők közelébe,
Hol mosolygva nézett rá Dunától
A Tiszáig nyuló róna képe.
Nem paloták márvány-csarnokában,
Itt látta meg azt a napvilágot,
Mely ióta égi utját járja,
Olyat int ő, vajh mi ritkán látott!
Hegy ha volna, - vagy csak domb e tájék,
Azt mondanám: ez is Horeb bokra,
Melyből az Úr szent igéje tört ki
Örökfényű, lobogó lángokba!
Lelke láng volt, melynek fénye mellett
Fölmelegszik e hazának népe,
Az a nép, kit nagy szeretetével
Oda ölelt végtelen szivére!
Ő ha szólott dalban itt e népről:
Nem hallottunk soha édesebbet!...
Büvöshangú és lágyhúru lantján
Hő szerelem tündér álma zengett.
Könyeiben könyeinket láttuk,
Örömével örömünket zengte:
Rózsaerdőn majd dalos madárka,
majd meg tépett felhő volt a lelke!
S ha megharsant a honszerelemről
Érces ajkán a serkentő ének;
Fölriasztá érző viszhangját a
Rajta csüggő honfi bús szívének.
Hallottuk a láncok vad csörgését,
És láttuk a fényes kard acélját,
Dalai a völgyön és a síkon
Száguldtak, mint a viharzó szél át!
S hol - Szabadság! - zászlóid lobogtak,
Tirteuszként rohant a csatákba:
Ágyudörgés nem zengé túl hangját,
Még hűsebb lett a honvéd, szavára!...
És midőn a harcok bőszült lelke
Vérbe fult a gyászor, szörnyü éjben:
Ott esett el, mint ohajtá szíve,
Szabadságért, a szent csatatéren!
Ott esett el!... Ámde a halál sem
Tépheté meg fénylő koszorúját:
Üstökös lett fenn a csillagok közt,
Ott járja most halhatatlan utját!
Egy világra szórja szét sugárit,
Megcsodálják az idegen népek;
S dalait, mik szivéből fakadtak:
Visszazengik síkok, erdők, bércek!
Sírja hol van?... Azt ne kérdezzétek!
Lantját, kardját nem lelé meg senki;
Halhatatlan, örök dicsőségét
E kis hajlék egy világnak zengi:
Itt született, itt ringott bölcsője
A szabadság s szivünk dalnokának!...
Törpe minden palota előtted
Szerény hajlék!... Én csodállak, áldlak!
Az ünnepélyt berekesztő költemény elhangzása után az egyszerü szobába mentünk, mely Petőfit látta születni. Mélyen meghatva álltunk meg az alacsony, gerendás szobában, melynek díszeül jelenleg csak néhány szent kép szolgál. A szobán végig huzódó festett asztalra óriási koszorú volt helyezve. E koszorú helyét jövőre díszes emlékkönyv foglalja el, melybe a ház látogatói jegyzik be nevüket. Jókai néhány szívélyes szót intézett a ház volt tulajdonosához s mi egy-egy levélkét szakítottunk a Petőfi emlékének szentelt koszorúból.
Petőfi szülőházának pusztulásától félni többé nincsen ok. Az „Írók és művészek társasága" s Kis-Kőrös városa gondoskodnak arról, hogy a szerény házikó meg legyen óva az időnek rombolásaitól. Évről-évre tatarozni fogják egyszerü nádfödelét, fehérre meszeltetik két kis ablaktól világított alacsony falait, s volt tulajdonosa, kit élte fogytáig lakással ajándékozott meg a társaság, kegyeletes gonddal fog őrködni az áldott hajlék fölött, melynek egyik, szegényes szűk szobájában az a költő született, ki szellemének ragyogásával ma már besugározza az egész művelt világot.
(Forrás: Koszoru - A Petőfi-Társaság havi közlönye, IV. kötet, Bp., 1880.)
Most már ő is megpihent. - Hosszas, kínzó szenvedései véget értek s megtért övéihez, kiket szívének egész vonzalmával, önfeláldozással szeretett. Némely családokra végzetteljesen nehezedik a sorsnak sujtoló keze. Orlai rövid időköz alatt veszté el két felnőtt gyermekét: nagy reményekre jogosító fiát s kedves, szép leányát, kikért nyugalmas falusi magányát, hol egész odaadással élhetett művészetének, a fővárosi élet emésztő izgalmaival cserélte föl, s alig egy héttel halála előtt kísértük örök nyugalomra a gondos nőt és példányszerű anyát, ki saját életét áldozta föl, mert nagyon szeretett. Gyermekeinek sírkövén kapta az emésztő kórt, melytől nem remélhetett többé szabadulást. A szerető férjnek, ki évek óta maga is kínz fájdalmak tehetetlen áldozata volt, napról napra keresztényi önmegadással kellett néznie a kedves élet lassú, de biztos hamvadását. Nézni és megfeszített erővel munkálkodni, hogy ecsetjével a mindennapi kenyeret megkeresse, ő, ki már hosszabb idő óta meghalt az életnek és művészetnek. Mindez emberi erőt meghaladó feladat!
Halála előtt pár héttel voltam nála utoljára. Mint egy árnyalak bolyongott szobájában; az egykori dicsőséget szomjazó, munkában fáradhatatlan művész árnyékja. A falakon, festői állványokon vázlatok, félig kidolgozott festmények hevertek, szerencsés órákra várakozva, midőn a művész újra kezébe veheti ecsetjét, melyet az utóbbi időkben oly sokszor s annyi ideig hevertetett.
Kérdezősködtem megkezdett művei s tervei felől.
- Én dolgozzam, s ha dolgoznám is: kinek? - mondá halk, alig hallható hangon, s ajkán valami fájó, keserű mosoly jelent meg, melyet nem fogok soha elefeledhetni.
A falon, dolgozószobájának két ablaka közt, Petőfi Sándor szülőinek arcképei foglaltak helyet:két kisebb alakú, jóformán elmosódott mellkép, ha emlékezetem nem csal, rajzónnal készítve. Bizonyos áhítattal szemléltem a két öregnek becsületes, jóságos vonásait s kértem a művészt: engedné át e képeket közlés végett a Koszorú számára.
Orlai a legnagyobb szivélyességgel engedett fölszólításomnak és szemeiben szokatlanul élénk tűz jelent meg Petőfi nevének említésére. Visszaemlékezett a Pápán töltött időkre, ifjuságának derűs napjaira, midőn Petőfivel és Jókaival együtt szőtte nagy és szép terveit, melyeket megvalósítania azonban, legalább úgy, a hogy ő hitte és remélte, nem sikerült soha. Örömest beszélt ez emlékezetes időről, s mutatta jegyzeteit, melyek még feldolgozásra várnak, vagy a Budapesti Szemle hasábjain már megjelentek. Kértem: írjon nekem is valamit kiséretül a nagy költő szülőinek arcképeihez.
- Csak ez a fej megengedné, - szólt visszaesve búskomorságába - de nincs reményem, hogy egyhamarjában a kezembe tollat vagy ecsetet vehessek. Jőjjön el s élő szó után egyetmást majd följegyezhet.
Ez után következett be a végzetes fordulat nejének betegségében s én - fájdalom - nem vehettem igénybe többé szivességét.
A halál Orlainak nem kínos elválás volt az élettől, hanem várva várt feloldozás a terhek alól. Nem undok rém, hanem Madách „szent anyája, ki szeliden magához térít mindnyájunkat, s a ki elcsitítja hiú törekvéseinket, dalolva nekünk a halál dalát".
A művészet azonban fájlalja elhúnytát és fájlalja már évek óta, mert hosszú ideje annak, hogy Orlai élőhalottkint jár közöttünk. Szomorúbb sorsa művésznek már alig lehetett!
Az ifju, kinek első kisérleteit 81 éves ősz atyja még ma is kegyelettel őrízi, nem közönséges tehetséggel, s a művészet rajongó szeretetével lépett pályájára. Mestere: Waldmüller szép reményeket kötött jövőjéhez; első képei felfogás tekintetében élénk költői érzékről, kivitelüket illetőleg pedig a külső hatás nem közönséges ismeretéről tanúskodnak. Legörömestebb hazánk történelméből vette tárgyait, s ha nem tudta is a felölelt mozzanat hatását mindenkor egész erejében elénk állítani: művei mindenkor élénk, nem ritkán pedig megkapó hatást gyakoroltak a nézőre. Nagyobb történelmi festményei, melyek közül elég legyen Zách Feliciánt, Attila halálát, Erzsébet bucsuját említenünk, mind a mellett jelentékeny helyet foglalnak el úgy nyilvános gyűjteményeinkben, mint a magánosoknak képtáraiban. Hogy e téren nagyobb szabású, bár hol is számot tevő művek nem maradtak utána: nem a tehetség hiányának, hanem a körülmények kedvezőtlen alakulásának következménye. Két egyaránt hatalmas ellenség: a megélhetés gondja s a gyötrő, emésztő betegség egyesült arra, hogy tehetségének szárnyát megnyirbálják, munkakedvét elzsibbaszszák. A mindennapi kenyér után küzdve, izzó agygyal nem alkothatni nagy időkre szóló mesterműveket.
Művészi alkotásai közül minket közelebből Petőfire vonatkozó képei érdekelhetnek. Nagynevű barátját, kinek oly gyorsan és fényesen sikerült az, mire ő hiába törekedett, hogy alkotásai ne csupán egy nemzeté, hanem az egész művelt világé legyenek: többször festette. Ezek közül egy, melyet 1848-ban készített s melynek eredetije a nemzeti muzeumban látható, kortársak állítása szerint, egyik, leghívebb arcképe a költőnek. Egy másik nagyobb festménye: Petőfi Debrecenben (jelenleg Tóth Kálmán ismert költőnk tulajdona) alacsony, szegényes szobában, megviselt ládán ülve tünteti elénk a fiatal költőt, a mint a rongyos szalmaszéken fekvő papirlapra írja egyik legszebb költeményét. A kép hátterét az üres nyoszolya, néhány könyvvel, s a termetes boglya-kemence foglalják el; ez utóbbi vajmi régen lehetett befűtve, mert költőnk a csikorgó téli hidegben égő pipáján melengeti ujjait, hogy meg ne dermedjenek. A kép csak illustratio Petőfi ismert költeményéhez, de Orlai annyi szeretettel dolgozott rajta, hogy a fiatal élet összes küzdelmei és nélkülözései szemeink előtt vonulnak el a festmény láttára.
E nagy szeretet vezethette akkor is, midőn utolsó napjaiban, a betegségtől már egészen megtörve, izzó fejjel és reszkető kezekkel halhatatlan barátjának vonásait vetette vászonra. Ez a kép, mely sejtelmem szerint, az Orlai által 1848-ban készített festményt s a költő egyetlen fényképét igyekszik összeegyeztetni, befejezetlenül maradt. Az arc úgy a hogy ki van dolgozva, de a ruházatnak csupán csak körvonalai láthatók az üres vászonon.
A halál kivette kezéből az ecsetet, mielőtt e képet befejezhette volna.
Azok előtt, kik az igazi barátságot minden más érelemnek fölibe szeretik helyezni, meghatóan szép jellemvonása marad Orlainak, hogy utolsó gondolata is, a szeretett és soha nem feledett barát - Petőfi Sándor volt.
Most már a síron túl is egyedül azzal, ki halál után lett igazán halhatatlanná!
A FEHÉR ASSZONY
... csak egyszer
Fehér ruhában láttam őt,
Tavasz volt ép, a kedves ákácz
Virágozott a ház előtt.
A lemenő nap fénysugára
Reszketett ajkán, zárt szemén...
Imakönyvem
„Az én életem emlékeimmel kezdődik. A mire nem emlékszem, az nem is tartozik történetemhez. Mondják, hogy boldog perczeinket, mert gyakran gondolunk reájuk, nem feledjük egyhamar. Én azonban nagyon kevés emléket tartottam meg gyermekkorom első éveiből. Talán nem voltak emlékezetre méltók.
Három éves lehettem és épen sóskát ettem a kertben, midőn valaki kézen fogott és szó nélkül homályos szobába vezetett, hol nagy viaszgyertyák árnyéka ide-oda mozgott egy fehér ruhás asszony képén. Mikor a szobába léptem, atyám, kiről tiz éves koromig csak annyit tudtam, hogy sok vadászebje volt, a fehér ruhás asszonyhoz vezetett, én zokogva ráborultam, összevissza csókoltam hideg ajkát...”
Így kezdődik Reviczky Gyula önéletírása, melynek csak első fejezete készült el. Ám a fehér asszonyról megemlékezik más műveiben is.
Regényében, az Apai örökségben írja, hogy ez az asszony azok közé tartozott, kik sohase panaszkodnak; szeretnek és hallgatnak, mindent megbocsátanak és mindenről le tudnak mondani. Ifjan és hirtelen halt meg. Férje kedveért kora tavaszszal félfödeles hintóban öt mérföldnyi útat tett, hogy bálban vegyen részt. Meghült és meghalt.
Reviczky töredékül maradt költői regénye: a Szeptember is felidézi a fehér asszonyt, ki sokat sírt és szenvedett és kinek szőke, szép, szelíd fejére és ő örömest emlékezett. Legszebb elégiáját a fehér asszony imakönyvéről dalolta. Ez az imakönyv megvan most is. Hohenlohe Sándor herczeg írta, a kiről a mai spiritiszták csudálatos dolgokat regélnek. A könyv barna tábláját aranyozott ábrák szegélyezik. Benne maradt nehány szál a fehér asszony hajából és nehány szál a költőéből, elyest a fehér asszony kötött össze selyemszalaggal. Aztán nehány halvány kékes papirszelet, a fehér asszony kezeírásával. Az egyiken e sorok:
„1855. évi april 9-én húsvét hétfőjén öt és háromnegyed órakor este született fiunk Gyula Vittkóczon, Nyitramegyében, keresztelte Nagy-Jáczon Tóth Antal plebános, e neveket kapta: Gyula, Kálmán, Calasanti József; a keresztelő 14-én délelőtt volt.”
Fenmaradt a fehér asszonynak, Reviczky Kálmánnénak sajátkezű végrendelete is, melyben nyitravármegyei Vitkócz és Bobrovnyik birtokait fiára, Reviczky Gyulára hagyja. De a költő sohasem jutott ehhez az örökséghez. Erről gondoskodott édes apja, egyszersmind az ő „törvényes és természetes” gyámja: Reviczky Kálmán.
A PARÓKÁS ÚR
Fiát, míg élt, könnyen lerázta,
Hogy csünghessen kalandokon.
- - - - -
Parókát hordott tar fején,
Szép úr volt – annak idején.
Szeptember
Reviczky Kálmán, mint a költő írja, keveset tanult, de annál többet lovagolt, vadászott, tánczolt, udvarolt és kocsikázott. Hivatalt nem viselt, közügyekkel nem törődött. Harmincz éves korában nőül vette Zmeskal Juditot és ettől fogva még rangosabban élt. Szerette nejét, de még jobban az élet örömeit és mikor özvegy lett, már erősen kopaszodott. De nem azért volt még vagyona, jó hangzású neve és szép deli alakja, hogy most már visszavonuljon a világtól, gazdálkodjék vagy más hasznos dolgot míveljen. Kis fiát a rokonokra bízta, parókát vett és vigadott a vigadókkal. Megfordult mindenütt, a hol költeni és feltünni lehetett. Hét-nyolcz éven át egyetlen-egyszer sem látogatta meg fiát. Életfilozófiája az volt, hogy az élet hazárdjáték, melyet flegmával kell játszani és mely tisztán attól a véletlentől függ, hogy ki milyen kártyát kap.
Ő családi nevét tekintette legerősebb kártyájának és legfőbb büszkeségének családi összeköttetéseit.
Nagynénjei valamelyikét, báró Reviczky Juditot egy Hohenlohe herczeg vette nőül, a ki életnagyságú képét elküldötte Reviczky József árvavármegyei alispánnak, a költő szépapjának.
Ezen a képen most már több a feketeség, mint a szín; hatalmas termetű nőt ábrázol, előtte bársonypárnán herczegi korona díszlik.
A hagyomány szerint Judit herczegnő Mária Terézia királynőnek különös kegyeltje volt. Valami ünnepség előtt, mikor a királynő utána tudakozódott, az udvarhölgyek gúnyosan mondták róla: „Hogy ne késnék el, mikor annyi gyermeke van és mindegyikükkel ő maga vesződik.” Midőn a herczegnő mégis megjelent, a királynő nem várva mentegetődzéseire, elébe sietett, az anyai hivatás magasztosságáról beszélt és kitüntetésekkel halmozta el a herczegnőt.
Ez a szelídképű, áldott lelkű asszony bizonyára nem álmodta volna, hogy lesz valaki, a kiben ő fogja felszítani a legféktelenebb és legoktalanabb nagyravágyást. Reviczky Kálmán Judit herczegnő képének birtokában azt képzelte, hogy joga van magát legalább is bárónak czímeztetni, hétágú koronát használni, a legdrágább élvezeteket és a legelőkelőbb társaságot keresni. És elköltött mindennemű vagyont, a mihez hozzáférhetett: a magáét, a feleségeét, a fiáét. Hogy a költő anyai örökségéhez hozzáférhetett, ezt Nyitravármegye akkori árvaszékének bűnös gondatlansága tette lehetségessé. Reviczky Kálmán ez árvaszék előtt panaszolta, hogy Vitkócz és Bobrovnyik keveset jövedelmeznek, jelzálogos terheket is viselnek (arról hallgatott, hogy a kölcsönpénzeket ő költötte el), tehát legcélszerűbb lesz e birtokokat eladni és árukon új, tehermentes birtokokat venni. Kérvénye végén kiemeli, hogy e kérése mielébbi teljesítésétől kiskorú Gyula fiának jövője és szerencséje függ. Nyitravármegye árvaszékét nagyon meghathatta ez a kérelem, mert sietett a gyám kérését teljesíteni és jóváhagyta a szerződést, mely Vitkócz és Bobrovnyik tulajdonát Endlicher Eduard bécsi bankárra ruházta át. Hogy mi történik a vételárral? Erre az árvaszéknek semmi gondja sem volt; erről egymaga gondoskodott Reviczky Kálmán.
ANYA NÉLKÜL
Magányban folytak, anyja nélkül
. . . . . . . . . . . . . . . . . gyermekével,
E kor sok apró örömébül
Csak kostoló jutott neki.
Szeptember
Reviczky Kálmán kis fiát mindjárt anyja halála után Alsó-Kubinba vitte, hogy unokahugára: Meskó Lajosné, Koroda Klementinre bízza.
Az ott töltött évekről ezeket írja a költő:
„Lajos bácsinak elég dolgot adott a hivatala. Ő rá nemért velem bibelődni. Kleminéni pedig a maga kilencz gyerekével se győzte. Nem nagyon érdeklődtek irántam és nem is történtek velem különös dolgok. Kevés az, a mire úgy homályosan emlékszem. Apárul azt beszélték, hogy messze lakik és hogy engem szeretni fog, ha jó leszek. Én mindig azt hittem, hogy nem szabad őt látnom, mert ez csunya dolog volna olyan kis fiútól, és apa érte nagyon haragudnék. Nem is kérdezősködtem aztán többé.
Lajos bácsi kertje alatt kis patak folyt. Keskeny, korlát nélküli híd volt rajta, a hídon pedig egy nagy kő. Gyakran erőlködtem, hogy ezt a követ a vízbe taszítsam. Egyszer sikerült is, csakhogy nem bírván a kőtől elválni, én is utána pottyantam a vízbe. Aztán, mikor a fehér ruhás asszony már kiterjesztette felém karját és még nehány korty víz engem is oly csendessé tett volna, a milyenné ő lett, ekkor valami neveletlen pásztorgyerek hajamnál fogva kihuzott az élet piszkos és sáros partjára. Otthon megszidtak vigyázatlanságomért; nehány napig ágyban feküdtem.”
Ez az esemény mégis fordulatot idézett elő a gyermek életében. Nem akarták tovább Alsó-Kubinban tartani. Nemsokára érte jöttek négy ökrös csézán.
Ezt az eseményt így írja le a költő:
„Ha Lajos bácsi honn nem volt és ebédre várták, fel kellett másznom a sertésól tetejére s onnan néznem az országútra: közeledik-e már kocsija? Mert Lajos bácsi megkivánta, hogy mihelyt megérkezik, tüstént tálaljanak. Így bámultam egyszer az országútra, de nem Lajos bácsi után, a ki a szokottnál nyalkább öltözetben, ünnepies arczczal járt fel és alá a házeresz alatt. Ő küldött engem kocsinézni és megmagyarázta, hogy e hintóval néném, Boronkayné és két leánya fog megérkezni és ők majd magukkal visznek Lévára.
Este felé észrevettem a négyökrös csézát, mely a novemberi sár miatt csak ügygyel-bajjal haladhatott. Futottam jelenteni, hogy itt a cséza. Az egész család a ház elé sietett. A csézából egy szürkehajú asszonyság és két mosolygó kis lány szállt ki. A szürkehajú asszonyság, épen mikor el akartam bújni, magához ölelt, megcsókolt és a kis lányok is követték példáját, a mi engem nagyon meglephetett, mert húzakodtam, sőt valami gorombaságot is mondhattam, mert vacsoráig térdepeltem és csak a kis lányok kérésére kaptam ennivalót. Mielőtt lefektettek, Klemi néni nyomatékosan figyelmeztetett, ne legyek vad és Tóni néninek, Boronkaynénak, kezet csókoljak.
A két kis lány más módon próbált megszelidíteni. Reggel ők maguk öltöztettek fel és elvittel sétálni. Meséltek mindenfélét, játékokat ajándékoztak nekem és megigérték, hogy megtanítanak írni, olvasni és imádkozni. Tőlük nem féltem és megörültem, mikor azt mondták, hogy magukkal visznek Lévára.
Az indulás reggelén korán keltettek fel. Az udvaron ugyanaz a négyökrű cséza állott, mely Tóni nénit és két leányát hozta. Több napig utaztunk. Havas, fagyos est volt, mikor Lévára érkeztünk. Nagyon álmos voltam és aludni kívánkoztam. Puha és tiszta zöldzsinóros gyerekágyba fektettek; a kis leányok mellettem ültek, míg csak el nem aludtam....”
A Léván töltött évekről mindenkor szívesen emlékezett meg a költő. Önéletrajzában így ír:
„Szeles és pajkos voltam; rossz gyereknek mondtak. Olvasni csak ét éves koromban tanultam és két hónap multán már folyékonyan tudtam. Halászni és rákászni a Perecz patakban voltak legkedvesebb mulatságaim. A szabadságért már ekkor rajongtam; ha eleresztettek hazulról, az ajtó előtt mindig felkiáltottam: Szabadság! Szabadság! Társaságokban többnyire hallgatag, elgondolkozó voltam, de azért tánczolni nagyon szerettem, szinte bomoltam a zene után. Nem állhattam ki már tíz-tizenegy éves koromban sem, ha „gyerek”-nak vagy „kicsikém”-nek neveztek, mindig „nagy” szerettem volna lenni. Pedig iskolatársaim közt majd mindig a legkisebb voltam, e miatt sokat ingerkedtek velem, de azért szerettek. Az állatok közt a kutya és az énekes madarak voltak kedvenczeim, a macskát nem szenvedhettem, mihelyt macskát pillantottam meg, kutyát kerestem, hogy reá uszítsam. A virágok közt a rózsát szerettem legjobba, utána az ibolyát. Korán kelni sohasem volt inyemre. Kicsi, sovány, de egészséges és kitartó természetű voltam és az elkényeztetést nem tűrtem. Az elemi iskolától kezdve mindig kitünő tanuló voltam, talán azért, mert senkisem nógatott a tanulásra. Vitatkozni is már gyermekkoromban szerettem és világért sem tágítottam öregebbeknek sem.”
AZ OTTHON
Nőttem s velem nőtt, mintha árnyam
Lett volna, a sötét magán...
Magány
Mire a költő tiz éves lett, Reviczky Kálmán már elköltötte Vitkócz és Bbrovnyik árát és csak jogai maradtak zálogos ősi birtokokra. Ezekre nem hitelezett neki senki, ezért kénytelen volt kedves városát, Bécset elhagyni. Hogy legalább közel maradhasson hozz, Pozsonyba költözött. Igényeit kénytelen volt leszállítani, fényes lakás helyett hónapos szobát bérelni és csillagkeresztes hölgyek helyett varróleányokkal foglalkozni. Közülök való volt második felesége.
Hónapos szobájukat, mely kettőjüknek is elég szűk volt, csakhamar kénytelenek voltak mé valakivel megosztani. Haza kellett hozatni Gyulát. A tiz éves fiú, mint az Apai örökségben írja, a szegényes berendezésű hajlék, kopott butorok láttára kislelkűn állt meg a küszöbön, nem mert belépni, míg egy magas, barna férfi nem fogta meg kezét s nem vonta a pamlaghoz, mialatt össze-visszacsókolta.
- No fiú, ugyan megnőttél, mióta nem láttalak! Egész legény vagy már. Emlékszel-e még rám?
- Nem emlékszem, válaszoltam alig hallhatón.
- Bizony régen volt, régen volt! Hát anyád hogy tetszik?
- Tetszik. Hát itt laknak?
- Szólíts „te”-nek, hisz apád vagyok, nem idegen ember. Érted?
- Értem. Hát itt lakol, apa?
- Csak addig, a míg alkalmas lakást találunk. Megéheztél-e?
- Egy kicsit.
- Várj, mindjárt hozatunk uzsonnát. Aztán nejéhez fordult:
- Szólj ki csak Vandráknénak, hogy főzzön egy kis kávét és hozasson hozzá jó ropogós császárzsemlyét.
De Vandrákné azt válaszolta, hogy ő biz nem főz, ha nem kap pénzt, már ugyis hosszú a rovás.
Rövid tanakodás után a mostoha saját kövér kis kezével előhúzta a szoba sarkába letett csomagot, melyben a fiú ágyneműje volt, kezdte bontogatni, hordárt hozatott, ez a hordár magával vitte az ágyneműt és pár percz mulva czédulába göngyölt pénzt hozott vissza. Erre aztán lett kávé is, bor is. A házaspár egész este nagyon jókedvű volt és biztatták a fiút, hogy ne legyen olyan szótalan.
Ez volt az ő első estéje otthon.
„ÁBRÁNDOS, ELSŐ IFJUSÁG...”
Oh hol vagy drága hajnal
Legelső sugaraddal?
A pozsonyi ligetben
Tizenöt éves korában a költő megszabadult „otthonától”. Reviczky Kálmánnak sikerült ősi perei egyikét egyezséggel befejeznie; Luzsénszky báróéktól pénzt kapott. Sietett visszatérni Bécsbe, a hová mindig vágyódott. Előbb azonban fiáról gondoskodott és ezúttal rangosan. A hosszúutczában két szobás utczai lakást bérelt számára, csinos ruhákat csináltatott és hópénzt küldözgetett neki. A gyorsan fejlődő, korán érett fiú élvezte szabadságát, szinházba járt, szivarozó estélyeket rendezett. Iskolatársai, kik addig csak a kitünő tanulót bámulták benne, most még inkább lelkesedtek érte. Közülök kettővel kötött barátságot. Az egyik akkor hősszinésznek készült, most egy rendezett tanácsú város polgármestere; vele közölte a költő első ábrándait; forró idealizmusuk szőtte őket össze. Másik barátja szkeptikus volt, már kora ifjúságában új filozófiai rendszer megalkotásán töprengett; töpreng még most is deresedő hajjal, a nélkül, hogy a korszakalkotó munka egyetlen sorát is papirra vetette volna.
Nemcsak iskolatársai, tanárai is szerették Reviczkyt, különösen Kolmár József. Petőfi iskolatársa, maga is érdemes iró, a ki tudta, hogyan lelkesítse tanítványait a magyar irodalomért. Reviczky Gyula első versét neki mutatta meg, a következőket az ő buzdítására írta be iskolai gyakorlatai közé; Kolmár József mindegyik versre megtette a maga észrevételét, sőt kalkulust is adott rájuk; az ő egyeseire Reviczky oly büszke volt, akár csak Puskin, mikor az iskolában az ősz Dersázin költővé avatta.
Diákori verseit a költő utóbb megtagadta és elégette, ezért egyiküket sem vettem fel e gyűjteménybe. Gáspár Imre azonban nehányat megtartott és közzé is tett a Magyar Szemlé-ben. Schiller és Kölcsey hatása érezhető rajtuk.
A nagydiák a hosszú-utczai lakásban csak egy évet tölthetett, mert a Luzsénszky-féle egyezségből csöppent pénzt nem tartott tovább. Reviczky Kálmán azonban Bécsben maradt továbbra is; ott kereste a pártfogókat, kiktől egyéb ősi pereinek előmozdítását várta. Fiát ismét rokonaira bízta: ezúttal édes atyám került sorra, a ki velünk éppen akkor Pozsonyban telelt.
A költő nálunk maradt mindaddig, míg érettségijét le nem tette; a szünidőt is velünk töltötte Garamújfalun. A köztünk levő korkülönbség nem gátolta,hogy már ekkor szövődjék köztünk a barátság, mely velünk nőtt és szilárdult.
ÜDVÖSKE
Ruhája kék volt, szeme is kék,
Rám nézett ábrándozva mindég.
Első szerelem.
Reviczky első kötete, melyet a Petőfi-társaság Ifjuságom czímmel adott ki, rövid verscziklussal kezdődik, mely a költő gyermekkori szerelmét a „kékruhás, szőke lányt” énekli meg. E cziklus eredeti czíme: Üdvöske volt.
Az Üdvöskének, mint a még mindig ismeretes libretto magyarázza, bűbájos ereje van; de az ő bűbája a helyett, hogy megrontana: boldogít.
A költőnek elég volt a boldogságra annyi, ha az Üdvöskét látta a pozsonyi sétatéren barátnője és duennája társaságában. Úgy képzelte, hogy ők minden találkozáskor szemükkel némán hűséget esküsznek egymásnak. Egyszer pedig, az Üdvöske a szakadó eső daczára fehér és kék csíkos plaidben kijött dunaparti lakásának erkélyére, mialatt a gyermek troubadour arra sétált. Ez elég volt a költőnek arra, hogy felujongjon: Szeret! Szeret!
Egyéb nem történt köztük; soha életükben árva szót se váltottak egymással. Ám azért a költő évek mulva is, a hányszor ábrándos első ifjuságáról megemlékezett, visszasóhajtott a kék ruhás leány után. A róla írt dalokhoz később frivolnak vélte az operettekből való czímet és e dalok Első szerelem czímmel jelentek meg gyűjteményében. Költői regényben is el akarta mondani e szerelemnek történetét, de csak a Praeludiummal készült el, mely a Töredékek közt található:
Bevallom, mit e verslábakba fűzök,
Platónikus szerelmi láz biz az.
A kik szeretnek általánosítani és még a lirát is a kor uralkodó áramlataival magyarázgatják: azokat zavarba hozhatja ez a cziklus, hisz e kor „lirikusai” eljutottak már a szadizmusig is, mikor véresre harapott ajkakat emlegetnek. Ám a közönség méltányolja Reviczkynek e verseit is: a „Dalocska szállj tovább” czíműt sokan dalolják.
A gyermekévek után még egyszer viszontlátta Üdvöskéjét a költő, de ekkor már vőlegényével; a viszontlátást megéneklő versek egyúttal bucsúzó versek is.
Üdvöske is ifjan halt el, mint az ő ábrándos megéneklője. De a kisebbik leánya szakasztott olyan, minő az édes anyja; így a sokszor megénekelt kék szemek még megvannak a valóságban is...
A KEZDET
Dicsvágy is társamul szegődött,
Nagy bánat árán nagy jövőt ígért.
Himnusz
Reviczky az érettségi után velünk jött Garamújfalura és többé nem tért vissza Pozsonyba.
Édes atyja nehány hóval azelőtt meghalt. Nem maradt utána egyéb, csak „nehány bajuszfesték és egy promesz”.
Atyja hiányát nem érezte a költő és nem jutott eszébe, hogy most már senki sincs, a ki köteles volna róla gondoskodni; egymagának, saját erejéből kell az élettel megbirkóznia, a mindennapi kenyeret megszereznie, ezt pedig a legtöbb ember nem ingyen kapja, hanem izzadva keresi. Gyerekkorában, mint bevallja az Apai Örökségben, az a homályos nézete támadt, hogy a világon csak kétféle emberek vannak: olyanok, a kik egyebet se tesznek, csak mulatnak és szórakoznak: ezek az urak, és olyanok, a kik véres verejtékkel keresik a mindennapi kenyeret: ezek a közönséges emberek. Ő pedig borzadt attól, hogy az utóbbiak csoportjába keveredjék.
Ekkor a sors még várakozott az ő kemény leczkéztetéseivel. Reviczky gondtalanul nyaralt Garamújfalun; ott találta a budapesti rokonokat is. A kis falut és kiránduló helyeit: a szentkereszti erdőt, a bálvándi és deberesi völgyet víg élet zaja verte fel.
Reviczky e víg napok multával is Garamújfalun maradt, mint a legfiatalabb Lipthay-fiú nevelője. Beiratkozott ugyan a pozsonyi akadémián első éves jogásznak, sőt a római jogról szóló litografiákat is hozatott, de akkor hozzájuk se nyúlt; egy évre rá budapesti hónapos szobájában e litografiákon próbálta ki, valjon a papiros lángja mily mértékben óvhat meg a hidegség ellen?
Tanitványa nem sok fáradságába került, hisz épen azt vették volna zokon, ha túlerőltette volna őt. Gazdag könyvtár állott rendelkezésére, az ókori klasszikusok, a franczia, a német, az angol költők teljes kiadásai. A kis kastélyban, az úgynevezett Barlanghyaiseban zavartalanul olvasgathatott, munkálkodhatott és írhatta leveleit.
Legsűrűbben akkor Gáspár Imrével levelezett, ki a fiatal írók közt szövetséget akart létrehozni. Nagyszabású művek tervei, egymás munkáinak kölcsönös birálatai, az irodalom és eszthetika aktuális kérdései szerepeltek e levelekben; mémelyikök egész kis füzet.
Reviczky ez időszakban lirai verset alig írt, de beléfogott két tragédiába; az egyik Kálmán királyról, a másik Nero császárról szólt. Költői elbeszélésbe is kezdett, de nem jutott túl az invokáczión, melyben az epikusok „Kalliópéja” és Klopstock „halhatatlan lelke” helyett Byron szellemét hívja segítségül, a kit akkor kezdett ismerni.
Ekkori leveleiben korlátlanul csapongó becsvágy nyilatkozik meg. „Csak a dicsőség ér valamit a világon – írta nekem – szeretném nevemet a csillagokba tűzni és ha tudnám, hogy csak középszerű költő lehetek, letenném a tollamat és betűt sem írnék többet.”
De e mértéktelen becsvágy a költőt még ifjusága e korszakában sem tette elfogulttá önmaga iránt. Szigorú kritikusa volt önmagának már akkor is. Félbehagyta megkezdett nagyobb műveit, mert maga is elégedetlen volt azzal, a mit belőlük megírhatott.
Nagyon is érezte az ellentétet kitűzött czéljai és akkor megközelíthető sikerei közt; önmagával is évődve, fogékony lett a humor iránt. Egész könyvet akart róla írni.
Szerinte a humor igazságszerető lélekből fakad, mely csak léhaságot talál e világon, ez haragra gyújtja; haragja tehát a legmélyebb undorból származik. De e forrongás nem tart sokáig; a természeti jóság győz, a haragot, az undort szelid, könnyező bánatba ringatja a szánalom és az általános nyomornak közös, nyomasztó érzete.
Reviczky szerint ez „a humor pszichológiája”. Nyolcz hasábos czikkben fejtette ki Rákosi Jenő akkori napilapjának, a Reformnak hasábjain.
Voltakép ez az essay jelenti az ő irodalmi fellépését. Néhány verses műfordítása és az Egy szóról írt nyelvészeti czikke ugyan előbb jelentek meg, de ezeket nem számította.
A humor pszichológiája feltünést keltett; Vadnai Károly hosszabb levélben üdvözölte őt és kérte munkásságát a Fővárosi Lapok számára, melyest akkor a magyar Parnaszszus valóságos és nehezen megvíható várának tekintettek a fiatal írók.
E levél után Reviczky vágyva vágyott Budapestre. Költői álmai gyors valósulását remélte. Alig győzte bevárni, hogy a nevelősködés éve leteljen; egy csomó kézirattal és nevelői fizetésének egy havi részletével neki indult meghódítani a magyar irodalom központját: Budapestet.
DÉR
De jöttek hidegebb napok,
Minden virágom elfagyott.
Kitárod...
Azok a derék urak, kik az irodalmi pozicziók felett rendelkeztek, vállveregető jóindulattal és csöndes mosolylyal fogadták a fiatal költő ajánlkozásait. Vadnai ugyan kész volt tárczáit soronként három krajczárral díjazni, az Arany, mint humorista czíműt ki is adta, de a többi sokáig hevertette; a sürgetések epés levélváltást idéztek elő és ez jó időre elzárta Reviczky elől e bőségesnek nem mondható jövedelmi forrást is. Szigligeti Ede, a nemzeti színház akkori igazgatója, kitől szerepleiró vagy bárminő munkát kért, szavába vágott e szavakkal: „Szolga nem akar lenni és más hely nincs. Aláz’ szolgája.” Munkatársul nem juthatott be semminemű laphoz.
Helyzetét felpanaszolja leveleiben. „Néha – írja – egy hétig sem eszem mást kenyérnél, szalonnánál s örökösen éhezem. Pedig beh elégedett tudnék lenni, csak annyim volna, hogy irodalmi tanulmányaimban ne háborgasson senki. Én külön világot alkotnék magamnak és boldog volnék.”
„Nem birok – írja másik levelében – nem tudok senkihez fordulni segélyért, inkább éhen halok. Van ebben a büszkeségben is valami fönséges, melynek Bürger Mannestrotz czímű költeménye oly hatalmas tolmácsa és én most himnuszt irok a nyomorhoz. (Ez a Sátán czímű verse.) Senkitől se függni és éhezni, a bársonyruhás rabszolga sorsánál még mindig irigylendőbb.”
Azok voltak legkínosabb pillanatai, mikor régi ismerőseivel találkozott. Valósággal égette testét a rossz ruha és ha némi pénzmagra tett szert, azt öltözetre költötte. Mikor több napi koplalás után öt forint vershonoráriumot kapott, czilindert vásárolt és tovább koplalt.
Egyik levelében megírja, mi fájt neki leginkább: „Ha azt nézzük, hogy az emberek mikép bánnak a szegénynyel, azt kell hinnünk, hogy a szegénység nem szerencsétlenség, hanem bűn. Nem azt mondják a szegénynek, hogy legyen munkás, érje be kevéssel, hanem azt, hogy legyen alacsony.” Épen ez lázította őt.
De e helyzettel is megbirkózott; erre vallanak egyik levele következő sorai:
„Öt napja, hogy a fizetetlen szállásból is kihajtottak és most az utczán lakom vagy valamelyik ismerős szobájában széken alszom vagy elmegyek olyan kávéházba, mely egész éjjel nyitva van és ott virrasztom át a szomorú, hosszú éjeket. Azonban, ha túlélem ezt a problematikus, nyomorult ekzisztencziát, hálát adok a sorsnak, hogy így volt. Megismerem az életet és az embereket, gondolataim minden oldalról kiállják a tűzpróbát. Élni vágyom sokáig, mint azelőtt soha. Biztos vagyok benne, hogy nevem élni fog, csak testem ne mondja fel a szolgálatot. A zsenisdinek vége. Csak egyszerű ruhát, eledelt, meleg szobát kivánok én és oly boldog volnék, mint senki más. Az irodalomban sem ideáljaim többé az ú. n. „zseniális költők” – nálam most a geniek kelendők: egy Moliére, Shakespeare, Goethe, Arany!”
Életének e szaka inkább a tapasztalatok gyűjtésének, mint a termékeny működésnek ideje volt. Szerencsére nem tartott sokáig.
Az Új időknek, Benedek Aladár hetilapjának néhány számát Reviczky Gyula közleményei töltötték meg. Ő írta a verset, a társadsali vezérczikket, a kritikát, sőt olykor a novellát is. E novellákban humorát öntötte ki; legérdekesebb köztük a Tóni bácsi, melyben apjának szilencziárius ügyvédét irja le. Egyszer kivételesen nemcsak tőle, de róla is hozott valamit ez az ujság. Egyik rövid hirében alapos képzettségű fiatal embert ajánl nevelőnek, a kinek már az irodalomban is voltak sikerei. Ajánlatokat R. Gy. Jelzéssel elfogad a szerkesztőség.
A forduló posta finom illatot árasztó, női kézzel, de hibátlan ortografiával írt levelet hozott a szerkesztőségbe; R. Gy. Úrnak nevelői állást kinálnak, melyet a temesvármegyei Dentán előnyös föltételek mellett azonnal elfoglalhat.
EMMA
Lemondás, béketűrés angyala!
Te ringatódzol legszebb dalaimba
Szívem legédesb, eleven dala;
Egyetlen csillag távol mult homályán,
Átcsillanó fény a jövő ködén,
Viharba’ békét hirdető szivárvány,
Szelíden omló fény a csend ölén.
Énekek éneke
Arról a nőről, ki Reviczky versein felbuzdulva, nevelőt kereső barátnője nevében levelet írt a szerkesztőségbe: a költő egész verscziklust írt Emma czímen.
Ez az Emma dentához közel levő kis városban lakott; gyakran látogatta meg barátnőjét, kinek két fia Reviczkynek nem okozott több gondot, mint garamujfalusi növendéke.
A költő Dentáról írt leveleiben Emma még az irodalmat is háttérbe szorítja. Idézek e levelek némelyikéből, melyek a napló hűségével tükrözik vissza a költő fejlődő szerelmét, rövid időközökben is a legellentétesebb hangulatok közt hánykódó kedélyét:
- „Mikor először voltam nála, nyájassága, szépségének hatalma sem volt képes pár percznél tovább ott tartóztatni, mert nála holmi ostoba, gőgös, agglegény gr.-ra és br.-kra akadtam. Azóta ő mindig valami más ürügy alatt akar velem beszélni, könyveket küld. A multkor náluk volt tizenhárom éves növendékem; egy doboz czigarettát hozott tőle és beszélte, hogy olvasott valami Emma által összeírt verskötetben tőlem írott verset. Minő édes érzés, mikor oly nő, mint ő, a kit a széles vidéken a legszebbnek tartanak, érdeklődik a költő iránt... Pedig hát én épen nem vagyok nőíró!...” –
- „Ő tegnap itt volt és dicsérte nagyban „Donna Diánát”. Sejti-e, hogy ő rá írtam? Annyi szivességgel halmoz el, oly jó és nyájas irántam, hogy igazán bűn volna át nem szeretni...” –
- „A multkor leirtam neki néhány versemet, köztük a „Zeneszó” kezdetűt is, melynek egyik sora „Előttem állsz fehér ruhában...” Ezóta mindig fehér ruhában jár, holott előbb sohasem láttam így. Pedig beh szépen néz ki, istenem!” –
- „Végtelenül szeretem őt. Gondolhatod, milyen lelke van, mert én nem testébe vagyok szerelmes. Én Júliába sohasem lehettem volna szerelmes. Nem szép darab az a Romeo és Júlia, vagy csak nekem vannak oly különös fogalmaim a szerelemről? Tudod, melyik poéta szerelméről álmodom legtöbbet? A Dante Beatricéjáról!” –
- „... Még eddig egy nagy embernek lelkét sem ölhette meg hitvány asszony. Csak az ó-kor méltányolta az asszonyt kellőkép és fogta fel világosan hivatását. S nem lehet tagadni, hogy az asszony a férfinál sokkal nyomorultabb teremtése a mindenségnek.” –
- „Ha bolondokat írok, legalább a te magyarázatod legyen okos. Megbántottam egy nőt, a ki egészen mást érdemelt s a ki most méltán haragudhatik.” –
- „Beteges, törpe kort élünk, szellemi tekintetben hanyatlik az emberiség; az általános műveltség ugyan sokkal nagyobb, a buták és zsenik közti hézag meglehetősen be van gyömöszölve, de Hellasz isteni nagyságát sehol sem látom. Hellasz, örökre letünt Hellasz! Csak most tudom, miért hullatott Byron oltárodon keserű könnyeket! Mivé törpültünk mi! Pityergünk az asszonyok miatt és megbolondulunk a dicsőségért!...” –
- „A szerelem, az ifjúság! Elfelejtem a poezist és irok egyszer az élet aranyfájáról!” –
Szerelme történetét megírta a költő az Apai örökség-ben, hol Emma Bárándy Ágnes néven szerepel. De regényének épen e részleteivel volt ő maga a legelégedetlenebb. Talán ezért akart Emmáról is költői regényt írni, mely így kezdődött:
Hervadnak, hullnak a virágok,
S megint ujak virítanak,
Sápadnak, fogynak a leányok,
De serdül újabb lányka-had.
Völgyeden is sok rózsa ejti
El levelét, sok más kifejti...
- - - - -
És Ágnes is, a kikeletnek
Legszebb virága hervatag;
Szine, illatja, fénye vesznek,
Bizony még vén leány marad.
Az udvarlóknak lepke hadja
Látván, hogy báját hullogatja
Elhagyja... S Ágnes mit tehet?
Olvas regényt és verseket!
Ezt a költői regényét hamar és mindenkorra hagyta félbe Reviczky.
Hisz közvetlenebbül, színesebben, igazabban nem írhatta volna meg ez eseményeiben a legegyszerűbb, de lelki harczokban annál gazdagabb történetet, a hogy megírta az Emmáról szóló verscziklusban.
Ott csak azt hallgatja el, miért kellett e mélységes, erős szerelemnek lemondással végződnie?
Az Apai örökség szerint azért, mert nem akarta, hogy „egy fényes ábrándvilág kenyérkereseti gondok prózájává silányuljon, és hogy szerelmükből önvád, nyomor és kölcsönös szégyenkezés lehessen.”
Ezt megírta, de belényugodni nem tudott soha. Elválásuk után forrongó vágyait, lázongó haragját, fájó gúnyját, olykor kétségbeesését tartózkodás nélkül öntötte ki Emmához írt leveleiben.
Emma testvéri gyöngédség hangján, jóságosan, szeliden csitítgatja a költőt:
„Régóta túl vagyok – írja egyik levelében – a heveskedő koron, és írok önnek, ha mindjárt leveleim csak rossz álmok okozói és így valóban démona vagyok! Hamleti vívódásai nem fogják kedélyemet rontani, mert én is ismerem a fájdalmat és szerencsétlenséget és nem volnék földi teremtés, ha az én panaszaimat nem tartanám a legjogosultabbaknak.
Még mielőtt találkoztunk: életfeladatomul a resignatiót tűztem ki, azon időig könnyen is esett ennek teljesítése. Miért nehezítette meg ezt, miért tetszettem én önnek, holott senkinek se kivántam többé tetszeni? És még kaczérnak is tart, hogyan szerethet, ha ilyen véleménye van felőlem?”
Másik levelében így akarja a költőnek a lemondást megkönnyíteni:
„Bevallom: rút igazság, én négy évvel idősebb vagyok önnél, tehát képes sem volnék önt azon mérvben boldogítani, a mint óhajtanám. Az ön menyasszonyának még nyilni kell, de nem hervadófélben lenni... (Erre volt a válasz: „Én édes hervadó virágom!”)
Legutolsó levelének hangja elüt a többiétől, ez nyiltan bevallott, mélységes szomorúság:
„Leljen abban vigaszt, hogy hervadt virága azt tekintené legnagyobb jótevőjének, a ki meggyilkolná. Miért is kellett egymást ámítanunk, hogy szeretjük egymást? Azelőtt resignált voltam, most határtalanul boldogtalan vagyok. Nem érdemes élni... De az utálatos kötelesség! Miért szeret anyám? Ön boldogabb, nincsenek szülei! Édes barátom, vigasztaljon...”
A vigasztalás a Szerelmi epilóg volt:
... légy nyugodtan:
Meddő vágynak mi haszna!
Meghervadottan, meghajoltan
Gondolj a szép tavaszra!
Isten hozzád zord életemnek
Egyetlen rózsaszála!
Míg ajkam egy betüt rebeghet
Jóságos lelked áldja!
MENTSVÁR
Mért járjak én alant a mély homályban?
Mért vonjam össze szárnyam?
Ragyog a nap; lángjátul majd elégek...
Oh szép az élet!
Boldog idő
A Dentán töltött évek alatt Reviczky nem gondolt lemondásra; fényes terveket alkotott, és szentül hitte, hogy azokat megvalósíthatja, mihelyt sikerül formába öntenie azt, a mi lelkében forrong. Ebben pedig nem kételkedett.
Gondjai nem voltak; azok, kik környezték, kedvében jártak, becsülték és nem zavarták költői álmait.
Ez években kezdtek tömörülni eszméi, kibontakozni egyéni vonásai. Minden műfajjal kísérletezett és még maga sem tudta, melyikhez van legtöbb hivatása? „Mindenki mást jósol belőlem – írta nekem – Vadnai eszthetikust, Büttner Lina novellistát, te lirikust, én magam pedig csupán drámaírói sikerekről ábrándozom.”
Jóbról kezdett tragédiát írni. Szerinte Jób azt írta le könyvében, milyen lehet az Isten és általán a felsőbb lények, ha léteznek? Ő is e kérdést akarta megoldani és egy másikat, mely abból foly: „Érdemes-e élni?” E mellett megkezdte Új bűnök, új erények czímmel első regényét. E két művéről ezeket írni:
„Jóbban nagy, regényemben jó embert rajzolok. A nagy ember rossz véget ér, a jó nem. Ennek megfelelően Az ambiczióról irandó tanulmányom a nagy, A nyolcz boldogság a jó emberek theoriája lesz.”
De volt mindezeknél nagyobbszabású terve.
Hitte, hogy mint az újkor első századaiban a tudás vágyától ösztönzött emberek lelkét Faust alakja töltötte be, úgy most, mikor már elég világosság van, a szeretet utáni vágy csupán a szeretet emberében: Jézusban találhatja szimbolumát; azért most a humanizmus százada előtt állva, Jézus alakját kell a jövő költőjének megvilágítani.
De Jézusról csupán mélyreható és egészen sajátos felfogású tanulmányait írhatta meg; a sors nem engedett neki nyugalmat és időt, hogy Jézusról tervezett drámai költeményét megírhassa.
De lírai versei szórványosan sokat fejeznek ki azokból az eszmékből és hangulatokból, melyeket drámai költeményében akart összetömöríteni. A szeretetnek, a bocsánatnak, a lemondásnak, a részvétnek, a szomorúságnak sok költeménye ad megkapó hangot, hogy csak a legkiválóbbakat említsem: Az I.N.R.I., Jézus Pilátus előtt, Tartsatok bűnbánatot, Ne vádoljatok..., Karácsonykor, Imádságom, Miatyánk, Jó lelkek, Tristia, Alázat, Pán halála.
Az idézett versek nagyobb részét csak később írta meg; de csirájuk a dentai évek alatt fogamzott meg a költő lelkében.
Az alkotás gyönyörében égve a költő nem sokat gondolt azzal, mikép jegyzik az ő értékét Budapest irodalmi börzéjének baissier-i. Meg voltak az ő lapjai, melyek szuperlatívusokban zengték dicsőségét; Rácz Mihály Szünórája, Dengi János Délibábja és Komjáthy Jenő érdekes Röpke ívei. Mikor Ábrányi vette át a Figyelő szerkesztését, Reviczky Budapesten is nyert oly organumot, hol a legteljesebb gondolatszabadsággal fejezhette ki merész eszméit – a szenvedélyről, a világfájdalomról, a jellemről, a költői színezésről, az ambiczióról.
Reviczky a legeredetibb magyar gondolkodók egyike; a modern magyar filozófia egyik úttörő bajnoka. Schopenhauert mesterének tekintette; ódát is írt hozzá; de csak a morál alapproblémáiról hirdetett tanait fogadta el ellentmondás nélkül; sok egyéb tanítása ellen tiltakozott; leghangosabban az öröm negativ volta ellen.
Rajongó szerelem reményei, dicsőség fényes álmai, költői ihlet mámorának három éve után a költő mégis „vigan, könnyelmüen” hagyta Dentát, mert szentül hitte, hogy e boldog időre még boldogabb fog következni.
BOHÉMEK
Ha példa kell, elöl megyek
S poharam felhajtom kaczagva;
Hisz józan fővel, úgy lehet
Bolondos szívem megszakadna...
Ivás közben
A költőt Budapesten újra nagy csalódások érték. Mellőzés, gúny, visszautasítás volt a sorsa. Oly költeményeit is, melyek most a legválogatósabb izléssel szerkesztett anthologiák díszei, durva szerkesztői üzenetekben tárgyalták le. Hogy valamikép tengődhessen: Reviczky kénytelen volt keserves korrektori munkákat teljesíteni és oly gyermekujságokba dolgozni, ahol csak tömeges szállítás után adtak némi honoráriumot, pl. öt versért, melyek közt legalább egynek hazafiasnak kellett lenni és legalább kettőnek clichét magyarázni: kapott öt osztrák értékű forintot. Így szaporodtak fel „gyermekversei”. Tíz forintért legalább két oktató elbeszélést és egy erkölcsös színdarabot kellett készítenie. Ily körülmények közt kísérlette meg, hogy a német nyelvben való jártasságát értékesítse. Pompásan verselt németül is. Grün Anasztáz és Gottschall Rudolf a legmelegebb elismeréssel nyilatkoztak német verseiről; Penn Henrik hetilapja a Dichterstimmen Rreviczkyt német költő gyanánt magasztalta. Különben ez az ujság jelentette róla épen oly időben, mikor hónapos szobájából is kirekesztve, kávéházakban éjszakázott, hogy „Reviczky Gyula kitűnő költőnk dentai nyaralójából budapesti palotájába költözött”. Pedig Reviczky csak arra kérte a germán szerkesztőt, hogy lapját ezentúl Budapestre czímezze és ne Dentára, a honnan magyar költőknek, különösen Aranynak német fordított verseit küldte neki. A költő halála után a Magyar Szalon közölte az ő eredeti német verseit magyar fordításban; de maga a költő nem akart reájuk emlékezni. Később nehány fordítása megjelent az Auf der Höhe és a Berliner Magasin folyóiratokban; de ezek után véglegesen abbahagyta a német verselést.
Reviczky nyomorának e korszakában kitartó bajtársakat talált; köztük Komjáthy Jenőt, kinek értékes verskötete épen a halála napján jelent meg; az ő létezését az irodalom akkor vette tudomásul, mikor meghalt. Komjáthy a hű tanítvány rajongásával csüggött Reviczkyn. Régi iskolatársa, a pesszimista filozófus is Budapesten időzött; egyetlen foglalkozása volt elkölteni örökségét, mely épen akkor szállt reá. Olykor megosztotta Reviczkyvel lakását, de csak oly feltétellel, hogy vele mulasson. Nagy ritkán tértek haza hajnal előtt. A sokszor éhgyomorra ivott pezsgőn kívül Schopenhauer kommentálása volt az, a miben e barátja őt bőségesen részesítette. És Reviczky vigaszt talált abban, a mit Schopenhauer a zseni vértanúságáról, a tömeg érzéketlenségéről („Elende Capität der Menge”), az álló és folyó irodalomról, a kortársak itéletének megvetendő és az életben elérhető dicsőség értéktelen voltáról mond ; sokszor idézte azt az állítását, hogy a dicsőség oly templom, melyben csak halottak szellemei vannak; ki élve tolakszik be oda, azt halála után kidobják onnan; a jelenben elérhető sikereket majdnem meggyalázóknak tartotta. Sokat volt velünk ebben az időben Darmay Viktor is, a lasztóczi magányába vonult agg költőnek, Szemere Miklósnak kegyeltje. Darmay féktelen szilajságával akart Petőfin túltenni; szakított előkelő családjával, hogy költői ábrándjainak éljen; az ő természete ugyan nem vette be Schopenhauert, de ő szórta a leghangosabb dörgedelmeket az irodalmi hatalmasságok ellen. Velünk tartott Szabó Endre is, az ifjuság ünnepeltje, kinek költeményei új tavasz érdes fuvalmai gyanánt üdítették fel a magyar lírát.
Ha összejöttünk, egyikünk se gondolt a gonddal, nem volt oly nyomorúság, a mit ne feledtetett volna el az ifjúság varázsereje, a mértéktelen bizalom önmagunkban és a rendületlen hit a jövőben. Irodalmi társaságok bankettjein, mialatt a hivatalos tósztokat kíntornázzák, visszasohajtom ez összejöveteleket. Különösen azt a lakomát, melyet Darmay Viktor rendezett, mikor valamelyik nőrokona sonkát küldött neki. A Szana Tamás házában volt saját butoraival berendezett hónapos szobája; egy asztal és egy ágy volt a butorzat; könyvei, ruhái szanaszét hevertek a padlón. Zsebkés akadt némelyikünknél, a tányért és a villát könnyen nélkülöztük, csak a poharak hiányát éreztük, mert Darmaynak négyünk számára csak egy üvege és egy pohara volt; ezekből pedig egyszerre csak ketten ihattunk.
Ez a társaság vonult be egy borus Józsefnapon a tudományos akadémia kistermébe, hogy meghallgassa Beöthy Zsolt jelentését a Teleki-pályázatról. Reviczkynek Jóbról írt tragédiája is a pályaművek közt szerepelt.
A Jób siralma czímű költemény a tragédia kivonata; ebből megitélhető a mű konczepcziója és hősének gondolatvilága.
Az optimizmusra különben nem hajlékony költőt ezúttal ugyancsak felbiztatták. Komjáthy szerint: „Jobáb óriási! Több: shakespearei!” Egy fiatal jogász, ki Gyulai Pálhoz járogatott, fontoskodó arczczal mesélte, hogy Gyulainál látta az összes pályamunkákat és Jobáb volt legfelül. Ez biztos jele annak, hogy Jobáb a nyertes!
Beöthy Zsolt Jobábot „szennyes nyerseségei miatt” a legrosszabb darabok közt említette és mélységes megvetéssel bánt el vele. A kivonulás alkalmával valamelyikünk felkiáltott: „Ugy festünk, minta Falstaff hadserege!” Csak Reviczky nem vette tréfára e dolgot; a kudarcz után jó ideig alig dolgozott és sokat éjszakázott. Ez időszakban keletkezett a Perdita-cyklus.
AZ „IFJUSÁGOM”
Én Ifjuságom könyvbe szedve
Látom, nem kellesz senkinek.
Siró zenéd kit érdekelne;
Vaknak mit érnek a szinek?
De volna csak természetembe
A kéz kezet mos léha elve:
Hogy ütnék, vernék a dobot!...
A hír születni így szokott.
Szeptember
Hosszú küzködés után mégis sikerült Reviczkynek tűrhető állást nyernie; Acsády Ignácz segítségével bejutott a Pesti Naplóhoz; nehány hónap mulva György Aladár közbenjárására előnyösebb feltételekkel Jókai Mór és Hegedüs Sándor lapja A hon szerződtette munkatársául.
Megváltás volt ez. Reviczky kitünő hirlapirónak bizonyult, rövid idő alatt pozicziót szerzett e lapnál, reá bizták a kritikai rovatot, később a szinházat is. Irodalmi nézőpontból A hon volt a legfüggetlenebb lap, hol Reviczky minden melléktekintet nélkül irhatta meg véleményét bármiről és bárkiről. Kemény csatákat vivott meg. Éles vágásokat mért Greguss Ágostonra, a miért Shakespeareről írt könyvé en a gigantikus költő alakját a maga nyárspolgári felfogásához erőlködött törpíteni; czáfolta Alexander Bernátot, a miért minden idők legnagyobb gondolkodóinak egyikét, Schopenhauert, egy füst alatt tárgyalta le a közönséges, higítóval, Hartmannal; kifejtette, mennyiben jogosult a meztelenség a költészetben; vitatkozott Palágyi Menyhérttel a szimbolizmusról. Reviczky még a saját főszerkesztőjének, Jókai Mórnak sem kegyelmezett meg; szatirában kelt ki ellene, a miért Rezső királyfi előtt szerényen „fakó magyar poétának” lejebbítette magát.
Reviczkytől mint kritikustól félni kezdtek, mint lírikust mindinkább megszerették.
A szerkesztők most már versengve kérték költeményeit, teljesült az a jóslata is, hogy Vadnai még aranyakkal fogja fizetni az ő verseit. Különben is ő ez időtájt sűrűn kapott aranyakat. Nem akadémiai pályadíj gyanánt, de azért, mert Hamilton herczegnőt, Fesztetics Taszilo gróf nejét, ő tanította magyar nyelvre; az aranyak kijártak neki akkor is, ha az óra elmaradt, a miről a herczegnő minden alkalommal udvariasan előre értesítette a költőt.
A Petőfi-Társaság is tagjául választotta Reviczkyt; a társaság első kirándulása alkalmával Debreczenben valósággal ünnepelték. E kirándulás emlékei a Petőfi ellen és az Útközben czímű versek. A társaság mozgalmaiban Reviczky élénk részt vett, a felolvasó üléseken többször szerepelt, az egyik ülésen mutatta be leghatásosabb költeményét, a Pán halálát.
Reviczky sikereivel egyenes arányban szaporodtak új barátai. Két irói társaságot keresett fel legtöbbször. Az egyik a Korona-kávéház kerek asztala köré gyült; ehhez tartozott Mikszáth Kálmán, Gozsdu Elek, Szana Tamás. Ez volt a csöndesebb. A másik a Kammon-társaság, mely később a Hungáriába költött át. Ehhez Ambrus Zoltán és Justh Zsigmond vonzották Reviczkyt. Nem ragadt rá tőlük a „modernizmus” és egyéb izmusok láza, mely akkor kezdett dühöngeni; de szívesen beszélt velük Flaubertről, Stendhalról, Lecont de Lisle-ről, főkép Baudelaireről, kit fordítani is kezdett. Justh közölte Reviczkyvel regényterveit és kedvencz ideáit, melyekre a költő az Ifjú pesszimistának czímű versekben válaszolt. Sokat voltak egymással. Justh megismertette őt legbensőbb barátjával, Batthyány Gézával is. Ki hitte volna akkor, hogy a három egymás iránt mély rokonszenvet érző ifjú, kik különböző jogczímeken, de mindannyian méltán tarthattak igényt az élet legbecsesebb javaira, oly hamar megválnak tőle?
Reviczky mint irói egyéniségekhez különösen vonzódott Tolnai Lajoshoz, kit hosszabb czikkben méltatott. Dóczi Lajoshoz, kit Költői levélben akart üdvözölni, de e levél is töredék maradt, és Endrődi Sándorhoz, kit lirikus kortársai közt legtöbbre tartott. Róla írta azt a paradokszont: „Endrődi Sándor nem tartozik az irodalomhoz, ő poéta”. Reviczky itt az irodalom alatt annak napi piaczát értette.
E kötetet, mely Reviczkyt a modern lira legkiválóbbjai közé emeli, a sajtó nem méltatta jobban, mint a tuczatszámra termő „tehetséges fiatal költők” nyomtalanul feledésbe merülő köteteit. A lagymatag dicséretek ép oly kevéssé illettek Reviczky lirájára mint a kicsinyes gáncsolódások. A Budapesti Szemle és Pester Lloyd hallgatással mellőzték a kötetet, sőt a Budapesti Hirlap is.
A Teleki pályázatra beküldött Büszkék czímű vígjátéka sem részesült méltánylásban. Szerepel benne egy vagyonára büszke borkereskedő, kinek szép leánya van; ezért hárman versenyeznek; egy úr, a ki öröklött nevére és egy író, a ki tehetségére büszke; a leány a harmadiké lesz; sima gavalléré, kinek nincs mire büszkének lennie. Mint szembeszökő, az író a társadalom léha felfogását gunyolja, mely hamis mértéket alkalmaz az emberekre.
Költői erejének teljében folyton ujat alkotva, Reviczky könnyen viselhette el az igaztalan itéleteket. De súlyos csapást mért rá előnyös állásának elvesztése. Mikor A hon és Ellenőr egyesültek, őt az újonnan alakult Nemzetnél csak leszállított fizetéssel, riporterré lefokozva voltak hajlandók megtartani. Reviczky inkább végkielégítést kívánt. És újra keservesen kellett küzdenie a mindennapi kenyérért, melyről akkor mondta ki egyik versében, hogy azt nem Isten adja, hanem az ördög, hisz „kenyérért van a bűn, gyalázat, megalázás és nyomor!”
A „MAGÁNY”
Mert a szerencse szűken oszt javat,
Egy kézzel ad, másikkal megtagad.
Dicsőség koszorúját nyújtja tán?
De társid mélabú, sötét magány.
Alázat
A nehéz küzdelmek, a bántó nélkülözések korszaka megújult. Reviczky a végkielégítésül kapott pénzt hamar elköltötte, versek és czikkek honoráriumai pedig csak csekély mértékben kárpótolták a rendes fizetés elmaradásaért. Életmódja ismét kizökkent a rendes kerékvágásból, és tönkrement egészsége, melyet korábbi nyomorgásai amúgy is aláástak.
Egy ideig gróf Kreith Béla Szemléjénél dolgozott; ezalatt párbajba is keveredett, melynél Inczédi László volt az egyik segéde. Utóbb Aradra ment kormánypárti lapot szerkeszteni: ez a mesterség sehogy se volt ínyére. Csak a tárczarovattal foglalkozott, a politikát másra bízta. Még arra sem volt rábirható, hogy a főispánnak bemutassa magát. Így aztán nem is lehetett maradása. Visszajött Budapestre, de nem kapva állást, kénytelen volt ismét vidéki lapot szerkeszteni: a Kassán német nyelven megjelenő Pannoniát, a mi épen nem volt ínyére. Aradról és Kassáról irt levelei kedvetlenek és keserűk. Nemsokára Kassát is elhagyta, hogy Budapesten Verhovay Gyula napilapjánál tengődjék.
E keserves hányatások azonban nem akasztották meg Reviczky Gyula munkásságát. Két regénye jelent meg. Az első, az Apai örökség, önéletrajz, de csak a Varga Mimiről szóló epizódig, mely a regény főalakjának, Tibornak erkölcsi züllését jelenti. Ezt már nem a saját, de egyik irótársának életéből vette; innen kezdve a regényben elmondottak ép oly kevéssé történtek meg Reviczkyvel, mint a befejezésül kieszelt öngyilkosság.
Másik regénye, a Margit szerencséje, a kisvárosi életet rajzolja. Barsvármegyei ismerőseit szerepelteti mellékalakok gyanánt. Ő maga az a Dálnok, a ki betegen folytonosan enyhébb égaljak után vágyakozik, útitervekkel foglalkozik; végre el is utazik, de abba az ismeretlen tartományba, a honnan halandó vissza nem tér. Dálnok menyasszonya, Margit, nem akarva vén leány maradni, egy korcsmároshoz megy nőül. De életét megmérgezik a visszaemlékezések. Margit, a regény főalakja érthetetlen marad; talán azért, mert az iró több ismeréséről vett, nagyon is ellentétes vonásokból próbálta összeállítani. Majd azt a rokonát rajzolja benne, ki egykor eljött érte a négyökrös csézán, majd Emmáját,. Majd egy újabb ismerősét, ki siralmas érdekházasságot kötött. De értékes e regényben Dálnok vőlegénységének, útra készülődésének és betegeskedésének leirása. Ezek is önéletrajz részletei.
Lefordította Kleist Henrik Heilbronni Katiczáját is. Reviczky Kleist Henriket tartotta a legnagyobb német drámairónak és tervezte Kleist Henrik diadalmas bevonulását, mely majd a nemzeti szinház ünnepe lesz. De Paulay azt mondta neki, hogy az efféle romantikát a magyar közönség nem veszi be. Somló Sándor előadatta e fényes költői alkotást Aradon, de Reviczky ezt már nem érte meg.
Legmélységesebb és legszomorúbb költeményeit ez időszakban írta a költő. Uj húr rezdült meg a szivében: a halál sejtelme. Erről szól a Magány, a Palinódia, Ha már szeretni nem fogok, Múlnak hetek..., Lemondás, A halálhoz és a mindezeknél szebb Útra készen: a költő forró könyeinek csöndes hullása. E gyönyörű cziklus Justh barátnőjének, Jeanne de Néthynek fordításában franczia revueben is megjelent.
Végre megint jobbra fordult a költő sorsa; a Pesti Hirlap belső munkatársa lett. Rábízták az irodalmat és a szinházat, az éjjeli munkától felmentették; kollégái, különösen Schmitély József és Sebők Zsigmond, a leggyöngédebb figyelemmel voltak iránta.
Lehetővé vált, hogy Reviczky Arcóban keressen gyógyulást. Az enyhe éghajlat alatt, sápadt levelű olajfák és színes virágú gránátbokrok közt zavartalanul álmodozva hinni kezdett gyógyulásában. Így dalolt: „Ah szárny és nem koporsó kell nekem!”
Némileg javult egészségben, új reményekkel jött haza. Barátai meglepték az Ország-Világ Reviczky-számával. Benedek Elek e hetilapjának Vágó Pál megrajzolta Reviczky arczképét; az arczképhez Ambrus Zoltán gyöngéd méltatást írt, mely az ő kedvencz franczia lirikusaihoz hasonlítja Reviczkyt.
A költő még Arcóban rendezte sajtó alá második verskötetét, a Magányt. A Kisfaludy-Társasághoz nyujtotta be kiadás végett. A birálók, Lévay József és Imre Sándor ajánlották kiadásra, de más elfogadott művek is lévén, a Magány csak évek mulva kerülhetett volna sorra. Beőthy Zsolt buzgólkodott, hogy a Kasselik-alapítványból adassa ki; de hiába, mert akadtak, a kik ráolvasták az alapító rendelkezését, mely kizárja az oly irókat, kiktől német nyelvű közlemények is megjelentek. Már pedig Reviczky irt német ujságokba, sőt még szerkesztett is német ujságot. Végre Reviczky kénytelen volt a Magányt saját költségén kinyomtatni. Barátja, Farnady József annyit mégis kieszközölt, hogy e könyv a Kisfaludy-Társaság czége alatt jelenhetett meg és a társaság száz forinttal hozzájárult a kiadás költségeihez.
A Magány a hasonczímű verssel kezdődött, ezt követte az Emma-cziklus folytatása (XLI-LI). A Festett ideál költői elbeszélés, az Epitáfiumok, Goromba versek, Virágnyelven, majd a Változatok folytatása a Magamról czímű verstől az Utolsó költőig. E kötet hatalmas lirai egyéniség megnyilatkozása. Reviczky lelkülete „mint érzékeny művészi mérleg” sok érzés és benyomás iránt volt fogékony és ezeket mind eldalolta, de költészetének igazi jellegét azok a versek adják meg, melyek a fájdalom és szomorúság megtisztító és megdicsőítő erejéről, az élvezetek hiábavalóságáról, a megbékélt türelemről, a megbocsátásról és a részvétről szólnak. E versek hangulatai a világnak és önlelkének az élethez való akarattól függetlenített, gyönyörrel járó szemléletéből erednek, és ezeket ő dúsgazdag változatossággal, nagy színpompával és édes zenével öntötte dalokba. Világnézete így emelkedik a legnagyobb magaslatra, melyről korunk forrongásaira, küzdelmeire, eszméire tekinteni lehet, és kiérdemelt legfőbb dicsősége, hogy ő a modern pesszimizmus első igazi, első nagy lirikusa.
A Magányt a sajtó már teljes elismeréssel fogadta; a birálatok közt csak elvétve akadt diszonáns hang. A közönség is csak most kezdte igazán méltányolni Reviczky liráját; költeményeit legnagyobb művésznőink szavalták: Falk Miksa és Dóczi Lajos németre fordították a Pán halálát, Vészi József az Utolsó költőt és a Trisliát.
Az egyre szélesebb körből, folyvást melegebben nyilvánuló elismerés erősen szította a költő alkotó vágyát; és még ennél is erősebb láng hevítette... Élni akart, hogy fenékig üríthesse a dicsőség és a szerelem kelyhét, élni akart minden áron, épen akkor, mikor orvosai kimondták halálos itéletét.
REZEDA
Oh, hogy csak most találkozánk
Midőn a vágy ölő fulánk...
Rezedának
A költő első szerelme gyermekes ábránd, a második meddő tépelődés volt; csak az utolsó éreztette vele a szenvedély erejét és a gyönyör perzselését: ha meg kell halnia, haljon meg tűzhalállal; e szerelem máglyáján adja ki lelkét!
Arról a tüneményes nőről, a kit a költő utolsó verseiben Rezedának nevez, sokan írtak és fognak is írni. Én e sorokban csak az ő életének egy rövid és az ő szempontjából nem is jelentős epizódjára terjeszkedem ki.
Ő nem volt mint Emma sem a lemondásnak, sem a béketűrésnek angyala, de épen ezért édesítette meg a költő életének utolsó szakát és csalta ki lantjából az eddigi dallamoknál erősebb hangokat. Csudálatos alakító képessége megnyilatkozott a költővel való viszonyában is; tudott olyan lenni, a minőnek a költő őt ohajtotta. „Nem akarok, nem fogok senki mást szeretni, ha neked így esik ól”, írta neki Arcóba; nem csuda, ha elbűvölte a költőt, ki a két arcói útja közé eső időt „édes napoknak” nevezi és így hálálkodik:
Mint a madár röppensz be hozzám,
Mint illatos virág hajolsz rám...
Te űzöd el szomoruságom,
Melletted jön meg gyógyulásom.
Orvosai ekkor már lemondtak a gyógyulás minden reményéről. Egyebet nem tudva vele tenni, Arcóba küldték másodszor is. Az ottani magyarok nagy szeretettel vették körül velük sinlődő társukat, estélyt rendeztek a tiszteletére és tőlük telhető módon biztatták. A tüdővész romboló hatalmával szemben a költő mindvégig csudálatos lelki erőt őrzött meg. Nehány hét alatt írta meg az utolsó cziklus gyönyörű verseit, lefordította Ibsen Nóráját, belekezdett Grillparzer Sapphójának fordításába, megalkotta Szeptember czímű verses regényének tervezetét és megírt belőle nehány epizódot. És boldognak is érezte magát. Rezeda leveleiben igérgette, hogy eljön érette Arcóba és együtt utazzák be a szerelmesek hazáját: a narancsfák és a pálmaerdők országát.
Ebbe az országba a költő nem jutott el soha és Rezedát se látta többé. Nem találta Budapesten, mikor oda visszatért.
A legcinikusabb embereket is megrendítette a költő akkori megjelenése, a mint lelki erejét megfeszitve küzködött roncsolt testével, járt-kelt halálsápadt arczczal, emésztő tűzben ragyogó szemekkel, élénken, olykor vidáman is, vérpiros rózsát viselve a gomblyukában...
Élete utolsó tíz hetét a költő kénytelen volt ágyban tölteni. Az egyetemi klinikának a Szentkirályi-utczára nyiló egyik külön szobájában helyezték el orvosának, Dr. Benczúr Dénesnek közbenjárására. Kórágyán nem említette Rezedát, de sokat gondolhatott reá; róla írta legutolsó sorait is, ezt a verstöredéket:
Azzal a zsebkendővel, mit te adtál,
Törlöm le, hűtlen, izzadságomat
Csak izzadtságomat, nem könnyemet!
NIRVANA
Meghalni? Oh, ne még, ne még!
Agyam még eszmetűzben ég.
Forró szivem
Jobban pihen
A napon: oh a sír setét!
Számlálgatom...
Tudós orvosok gondja, szerető szivek gyöngédsége környezte a nagybeteget. Hű testvér gyanánt kereste fel őt csaknem naponként Szabó Endréné Nogáll Janka: jobban tudta őt ápolni, mint az apácza, kit melléje rendeltek. Komjáthy Jenő csak azért jött Budapestre, hogy még láthassa őt. Kiss József, régi barátja, órákat töltött a beteg ágyánál, úgyszintén Sebők Zsigmond és több más irótársa.
A költő ekkor is érdeklődött az irodalom minden eseménye iránt és éber lélekkel dolgozott. Utolsó heteiben írta meg a Szeptember nehány strófáját, azt a gyönyörű verset, mely igy kezdődik: Számlálgatok... találgatom... Megénekelte azokat a rózsákat is, melyeket testvérem küldött neki Garam-Ujfaluról, és már-már haldokolva, reszkető kezekkel irta le hattyudalát: „Beteg vagyok, de már belenyugodtam...” De ez a megnyugvás csak addig tartott, míg a beteg „várt és reménykedett”, míg hitt orvosainak, kik egyre súlyosbodó állapotában kegyes csalással csitították: „ez a krizis, utána minden jóra fordulhat”. Utolsó fohásza nem teljesült, hogy halála „szép, szelid” legyen.
A halálát megelőző estén nála maradtam, a míg csak megengedték. Agóniája megkezdődött, de szellemi éberségét nem csökkentette. Mértéktelen, bősz keserűség tombolt benne, a mért meg kell halnia, mikor még oly nagyon szeretne élni.
Nehány órával később, 1889 évi julius hó 11-én hajnalban tért meg „Nirvána altató ölébe”. Az az ohaja sem teljesült, hogy „szelíd nézésű asszonyok fogják be haló szemét”; a mellette virrasztó apácza megtette a köteles jelentést, erre a testet a halottas kamrába vitték; barátai, kik reggel keresték, a kamrában találták meg ruha nélkül, nyitott szemekkel...
A Petőfi-Társaság nevében a kerepesi-úti temetőben kértek a költő számára sírt Kiss József és Prém József; a székes főváros meg is adta.
A klinika udvarára tették ki a költő koporsóját. Mielőtt a gyászkiséret köréje gyülekezett, ifjú titánok, kik a költő halálát titulus bibendinek vették, zajongva gyémántkoporsót követeltek az ő számára, mignem sikerült őket elcsitítani. Kegyeletesen megjelenő vendéglőse, kávésa, pinczése, szabója, állandó hordárja csöndes megbotránkozással szemlélődtek. Ujságírók találgatták, vajjon ki az, a ki koszorúja egyik szalagjára ezeket nyomatta: „Dem Bruder in Heine und Schopenhauer?” Komócsy József fellengző beszédben avatta Reviczkyt halhatatlanná, a mit a szertartást teljesítő káplán gúnyosan megmosolygott. A költő barátai hiába kerestek enyhítő vonást e kegyetlenül durva képen; nem akadtak női szemre, melyben könny csillogott volna; elmélyedve komor bánatukba, tagadták meg a Nirvana engesztelő hatalmát.
Tehát a költő még azt is hiába hitte, hogy „szépen fognak eltemetni”.
Egyéb jóslatai azonban teljesültek. Dalait magasztalják, bánata sok idegen seb balzsama, kedves lányok merengenek versein; Köllő Miklós, a korán elhalt fiatal szobrász, szelid nézésű, bánatos szép asszonyt állított sírja fölé és emlékkőbe véste ez igéket: „A világ csak hangulat”. A költő sírja soha sincs friss virág nélkül. A magyar ifjuság halottak napján meggyujtja e síron a kegyelet mécsét. És nemcsak a halottak szomorú birodalma, hanem a székesfőváros lüktető életének víg hullámzása közepett, a magyar Faubourg St. Germain Reviczky-tere és Reviczky-utcája is hirdeti Reviczky Gyula dicsőségét. A lét legkíméletlenebb tusájának, a fásult közönynek és a lázongó nyomornak, a legellentétesebb eszmeáramlatoknak e korszakában minden összevisszaságot és zajongást túlzeng az ő lirájának tiszta csengése. Eredeti költeményeinek ez első teljes kiadásával e nemzedékből Reviczky Gyula legelsőül emelkedett a „magyar remekírók” közé.
(Forrás: Reviczky Gyula összes költeményei – Sajtó alá rendezte és bevezetéssel ellátta Koroda Pál – Bp. Franklin-Társulat magyar irod. Intézet és Könyvnyomda 1902.)
