Mi magyarok, mi üldözött,
Halálra ítélt úri faj,
Csak suttogunk magunk között,
Mert már az önvád nem szilaj.
Nekünk megadták, az igaz! –
S hozzá sóhajtunk keserűn:
A legnagyobb baj mégis az,
Ami magunkban renyhe bűn.
Az írigy becsvágy, nyegle gőg,
Mely mindig ármányt sző henyén
S minden nagy embert tönkre bőg:
„Vagyok én, mint te oly legény!...”
Pedig dehogy van!...Oly silány,
Hogy még silányabb győz hamar –
S kontár lesz úrrá Hunnián
És bomlott kéve a magyar.
S a bomlott nemzet nép-e még? –
Reményt veszt minden hű kebel,
Míg őrült ádáz csőcselék
Magasra árulót emel.
S ujongó éljen s taps riad,
Míg ez eladja a hazát,
Melyért dicső nagy honfiak,
Gyűlölten, éltük áldozák.
Hol bálvány annyi gaz sivár
S becsületért halál a bér:
Ott mit se kell csodálni már!
Mindent elönt a szenny s a vér.
S még itt a szenny s a vér nyoma
S hazánkból is egy kis darab…
Ah! jobb kor nem lesz itt soha,
Míg régi bűnünk megmarad.
Mi magyarok így suttogunk,
Ha más leselgő nincs jelen.
De ez csak a mi szent jogunk, –
Ne merje tenni idegen!
Ha az, ki rontó ördögül
Gyalázza ősi nemzetünk
S a káron undokúl örül,
Bűnünket hányja fel nekünk:
Öklöm szorúlni érzem én
S szavam liheg: „ilyet ne mondj!”…
Ami fajunkban őserény,
Az fáj neked, te – rongy!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése