Arról, akiről sokat gondolkozunk, könnyű írni. Ezúttal nekem is csak szabadjára kell engednem emlékezetemet, mint mikor visszaálmodom pályám kezdetét s Vészi Józsefet látom, az egykori Budapesti Napló szerkesztőjét.
Húsz és egynéhány éves koromban ismertem meg, abban az időben, hogy a lélek a benyomásokra különösen fogékony. Ő volt az első európai tehetség, akit láttam. Egy napon meghívtak a lapja munkatársául. Ez a ragyogó aggastyán, aki akkor is éppoly fiatal volt, mint ma, viharosan sétált egy szobában és pattogó ütemben diktálta vezércikkét. Munkáját abbahagyva két mondat között reám tekintett szemüvege nagyítólencséje mögül, szemének azzal a kék szikrázásával, melyet azóta sem tudtam elfelejteni. Mindössze annyit hallhatott felőlem, hogy vidéki újságokban megjelent pár versem. Amerikai gyorsasággal állapodott meg velem. Íróasztalt kaptam, havi fizetést, első osztályú szabadjegyet, mellyel Fiumétől Brassóig csavaroghattam. Ezenkívül nem megvetendő hatalmat a színházi-irodalmi rovatban. A megtiszteltetés oly nagy volt, hogy ujjongva szaladtam haza s egész úton énekeltem.
A Budapesti Napló már évekkel azelőtt egyengette az új irodalom útjait. Tárcarovatában gyakran szerepelt Tolsztoj, Csehov, Gorkij, Knut Hamsun neve. Vezércikkeit többnyire maga a szerkesztő írta. Akkoriban éppannyira érdekelt a politika, mint most. Rendesen nem tudtam, hogy miről és kiről van szó. Mégis türelmetlenül lestem ezeket a harcos írásokat, melyekben egy ember mutatkozott meg teljes mivoltában. Egy bűvös véralkat sistergett itten, feleselt önmagával és a világgal, ellágyult és fölfortyant, carlylei fesztelenséggel finom és vaskos szóképeket halmozott egymásra, rózsát és záptojást hajigált s mindig oly közvetlen volt, oly meglepő, oly ízig-vérig emberi, hogy a hittérítők vitáira kellett gondolnom. Úgy rémlett, hogy tintája meggyullad a tollán s kéziratpapírja ellobog írás közben. A forma remekművei voltak ezek a haragban és szeretetben fogant cikkek.
Első nap, amikor leültem íróasztalomhoz, az öröm után elfogott a félelem. Bevallom, én addig iskolai dolgozataimon kívül még sohasem írtam prózát. A prózaírást általában megalázó dolognak tartottam. Az hittem, hogy aki ilyesmire vetemedik, az menthetetlenül elzüllik. Nem tudtam elképzelni, hogy mi értelme lehet két olyan sornak, mely nem rímel egymással. Ennélfogva úgy segítettem magamon, ahogy tudtam. Cikkeim fontosabb részeit előbb versben írtam meg, aztán hogy rajta ne kapjanak a turpisságon, leszereltem a ritmust, óvatosan áttettem prózára. De a környezet bátorított. Költők, regényírók és novellisták dolgoztak itt, Ady Endre, Szép Ernő, Kabos Ede, Bíró Lajos, Lengyel Géza, Hegedüs Gyula. Egyik asztalnál Csáth Géza Wagnert és Puccinit fütyürészte, a másiknál tudósok vitatkoztak Herbert Spencerről és Nietzschéről. Fölöttünk nagyapai szigorral és lágysággal trónolt a szerkesztő. De hogy kijött közénk, mindig robbanó sietséggel, a zseniális embereknek azzal a rokonszenves szeleburdiságával, mely csupa céltudat és biztonság, azt vettük észre, hogy nem sokat különbözik tőlünk. Versekről beszélt, Dantét idézte olaszul, Shakespeare-t angolul s hagyta, hogy ki-ki mulasson a maga rigolyájával.
Micsoda példa volt őt látni közvetlen közelből, ezt a művészt, aki két nyelven egyforma simasággal ír, ezt a csodálatos nevelőt, aki szó nélkül, tettei által érteti meg munkatársaival, hogy a legbecsesebb kincs az egyéniség, melynek jogán mindent kimondhatnak és hogy a szakembernél több az ember.
Ő sem „szakember”, hanem költő. Azt mondják, hogy sokat dolgozott. Én tudom, hogy egész életében csak játszott a betűkkel s a munkával is csak játszott. Ezért maradt mindig friss. Az az irodalmi nemzedék, mely oldalánál nőtt fel, el-nem-múló hálával tartozik neki, hogy fölszabadító bátorítást, önérzetet kapott tőle, de leghálásabb azért, hogy személyében egyszerre szerette meg az életet és az írást. Így szoktam róla gondolkozni, ha egyedül vagyok. Minthogy most ünneplik, meg is írom ezt.
(Forrás: Nyugat 1928. 11. sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése