Kálváriákat járó nép vagyunk,
tépett dolmányú, elhagyott fiak,
akik csak egyre ballagunk tovább
a megszaggatott lobogók alatt.
Nem a múlt hunyó fényében élünk,
de épülünk a szenvedéseken.
A romok között küzdve remélünk,
hogy feldúlt fészkünk újra szép legyen.
Nincs más egyebünk bús árvaságnál.
S ha tarisznyánkban akad egy falat,
az idegennel azt is megosztjuk
még akkor is, ha semmink sem marad!
S ha átoksúly is nékünk a jelen,
és követ dob ránk az egész világ,
akkor is járjuk csonkán, véresen
az újabb nagy magyar kálváriát!
Sorsunk, végzetünk ez ős-barázda.
Itt szórt el minket a nagy Magvető,
hol hőseinket keblére zárva
mélyen hallgat a magyar temető.
Kálváriákat járó nép vagyunk,
kit meg nem érthet kelet és nyugat,
de én hiszem, hogy lesz feltámadásunk
majd egyszer az ősi lobogók alatt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése