Most már ő is megpihent. - Hosszas, kínzó szenvedései véget értek s megtért övéihez, kiket szívének egész vonzalmával, önfeláldozással szeretett. Némely családokra végzetteljesen nehezedik a sorsnak sujtoló keze. Orlai rövid időköz alatt veszté el két felnőtt gyermekét: nagy reményekre jogosító fiát s kedves, szép leányát, kikért nyugalmas falusi magányát, hol egész odaadással élhetett művészetének, a fővárosi élet emésztő izgalmaival cserélte föl, s alig egy héttel halála előtt kísértük örök nyugalomra a gondos nőt és példányszerű anyát, ki saját életét áldozta föl, mert nagyon szeretett. Gyermekeinek sírkövén kapta az emésztő kórt, melytől nem remélhetett többé szabadulást. A szerető férjnek, ki évek óta maga is kínz fájdalmak tehetetlen áldozata volt, napról napra keresztényi önmegadással kellett néznie a kedves élet lassú, de biztos hamvadását. Nézni és megfeszített erővel munkálkodni, hogy ecsetjével a mindennapi kenyeret megkeresse, ő, ki már hosszabb idő óta meghalt az életnek és művészetnek. Mindez emberi erőt meghaladó feladat!
Halála előtt pár héttel voltam nála utoljára. Mint egy árnyalak bolyongott szobájában; az egykori dicsőséget szomjazó, munkában fáradhatatlan művész árnyékja. A falakon, festői állványokon vázlatok, félig kidolgozott festmények hevertek, szerencsés órákra várakozva, midőn a művész újra kezébe veheti ecsetjét, melyet az utóbbi időkben oly sokszor s annyi ideig hevertetett.
Kérdezősködtem megkezdett művei s tervei felől.
- Én dolgozzam, s ha dolgoznám is: kinek? - mondá halk, alig hallható hangon, s ajkán valami fájó, keserű mosoly jelent meg, melyet nem fogok soha elefeledhetni.
A falon, dolgozószobájának két ablaka közt, Petőfi Sándor szülőinek arcképei foglaltak helyet:két kisebb alakú, jóformán elmosódott mellkép, ha emlékezetem nem csal, rajzónnal készítve. Bizonyos áhítattal szemléltem a két öregnek becsületes, jóságos vonásait s kértem a művészt: engedné át e képeket közlés végett a Koszorú számára.
Orlai a legnagyobb szivélyességgel engedett fölszólításomnak és szemeiben szokatlanul élénk tűz jelent meg Petőfi nevének említésére. Visszaemlékezett a Pápán töltött időkre, ifjuságának derűs napjaira, midőn Petőfivel és Jókaival együtt szőtte nagy és szép terveit, melyeket megvalósítania azonban, legalább úgy, a hogy ő hitte és remélte, nem sikerült soha. Örömest beszélt ez emlékezetes időről, s mutatta jegyzeteit, melyek még feldolgozásra várnak, vagy a Budapesti Szemle hasábjain már megjelentek. Kértem: írjon nekem is valamit kiséretül a nagy költő szülőinek arcképeihez.
- Csak ez a fej megengedné, - szólt visszaesve búskomorságába - de nincs reményem, hogy egyhamarjában a kezembe tollat vagy ecsetet vehessek. Jőjjön el s élő szó után egyetmást majd följegyezhet.
Ez után következett be a végzetes fordulat nejének betegségében s én - fájdalom - nem vehettem igénybe többé szivességét.
A halál Orlainak nem kínos elválás volt az élettől, hanem várva várt feloldozás a terhek alól. Nem undok rém, hanem Madách „szent anyája, ki szeliden magához térít mindnyájunkat, s a ki elcsitítja hiú törekvéseinket, dalolva nekünk a halál dalát".
A művészet azonban fájlalja elhúnytát és fájlalja már évek óta, mert hosszú ideje annak, hogy Orlai élőhalottkint jár közöttünk. Szomorúbb sorsa művésznek már alig lehetett!
Az ifju, kinek első kisérleteit 81 éves ősz atyja még ma is kegyelettel őrízi, nem közönséges tehetséggel, s a művészet rajongó szeretetével lépett pályájára. Mestere: Waldmüller szép reményeket kötött jövőjéhez; első képei felfogás tekintetében élénk költői érzékről, kivitelüket illetőleg pedig a külső hatás nem közönséges ismeretéről tanúskodnak. Legörömestebb hazánk történelméből vette tárgyait, s ha nem tudta is a felölelt mozzanat hatását mindenkor egész erejében elénk állítani: művei mindenkor élénk, nem ritkán pedig megkapó hatást gyakoroltak a nézőre. Nagyobb történelmi festményei, melyek közül elég legyen Zách Feliciánt, Attila halálát, Erzsébet bucsuját említenünk, mind a mellett jelentékeny helyet foglalnak el úgy nyilvános gyűjteményeinkben, mint a magánosoknak képtáraiban. Hogy e téren nagyobb szabású, bár hol is számot tevő művek nem maradtak utána: nem a tehetség hiányának, hanem a körülmények kedvezőtlen alakulásának következménye. Két egyaránt hatalmas ellenség: a megélhetés gondja s a gyötrő, emésztő betegség egyesült arra, hogy tehetségének szárnyát megnyirbálják, munkakedvét elzsibbaszszák. A mindennapi kenyér után küzdve, izzó agygyal nem alkothatni nagy időkre szóló mesterműveket.
Művészi alkotásai közül minket közelebből Petőfire vonatkozó képei érdekelhetnek. Nagynevű barátját, kinek oly gyorsan és fényesen sikerült az, mire ő hiába törekedett, hogy alkotásai ne csupán egy nemzeté, hanem az egész művelt világé legyenek: többször festette. Ezek közül egy, melyet 1848-ban készített s melynek eredetije a nemzeti muzeumban látható, kortársak állítása szerint, egyik, leghívebb arcképe a költőnek. Egy másik nagyobb festménye: Petőfi Debrecenben (jelenleg Tóth Kálmán ismert költőnk tulajdona) alacsony, szegényes szobában, megviselt ládán ülve tünteti elénk a fiatal költőt, a mint a rongyos szalmaszéken fekvő papirlapra írja egyik legszebb költeményét. A kép hátterét az üres nyoszolya, néhány könyvvel, s a termetes boglya-kemence foglalják el; ez utóbbi vajmi régen lehetett befűtve, mert költőnk a csikorgó téli hidegben égő pipáján melengeti ujjait, hogy meg ne dermedjenek. A kép csak illustratio Petőfi ismert költeményéhez, de Orlai annyi szeretettel dolgozott rajta, hogy a fiatal élet összes küzdelmei és nélkülözései szemeink előtt vonulnak el a festmény láttára.
E nagy szeretet vezethette akkor is, midőn utolsó napjaiban, a betegségtől már egészen megtörve, izzó fejjel és reszkető kezekkel halhatatlan barátjának vonásait vetette vászonra. Ez a kép, mely sejtelmem szerint, az Orlai által 1848-ban készített festményt s a költő egyetlen fényképét igyekszik összeegyeztetni, befejezetlenül maradt. Az arc úgy a hogy ki van dolgozva, de a ruházatnak csupán csak körvonalai láthatók az üres vászonon.
A halál kivette kezéből az ecsetet, mielőtt e képet befejezhette volna.
Azok előtt, kik az igazi barátságot minden más érelemnek fölibe szeretik helyezni, meghatóan szép jellemvonása marad Orlainak, hogy utolsó gondolata is, a szeretett és soha nem feledett barát - Petőfi Sándor volt.
Most már a síron túl is egyedül azzal, ki halál után lett igazán halhatatlanná!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése