Orlay Petrich Soma festménye: Petőfi Sándor szülei
A LEGSZERETETTEBB atya s a legszeretettebb anya. - Maga Petőfi nevezi így szülőit az egyszerű márvány síremléken, mely a „jó öreg kocsmárosnak" s a „legszeretőbb anyának" hamvait jelöli a józsefvárosi elhagyatott, régi temetőben.
Valóban szeretett szülők, mert alig találunk költőt, kinek lantja oly igaz, megkapó és változatos hangokat adott volna a fiúi szeretet érzelmeinek. Megemlékezik róluk, midőn vágyai a szülői hajléktól elszólítják s „bolygó lába száz tövisre hág", s midőn újra felkeresi a Duna mentében fekvő kis lakot, egész úton azon gondolkozik, mint mondjon majd kedvest, szépet a rég nem látott anyának, kinek ajkán a viszontlátás örömei közt, utójára is szótlanul csügg, - mint „gyümölcs a fán". Megragadó, könnyekre indító gyermeki szeretet, minőt csakis nemes, önfeláldozó lelkek ébreszthetnek. És csakugyan ilyenek voltak Petőfi szülői: a jó öreg kocsmáros és felesége, kik a költő minden tisztelőjétől méltán megkövetelhetik, hogy hálával adózzék áldott emléküknek.
Petőfi némely életírója, a költő egyik-másik kedélyes verséből következtetve, nyers és tanulatlan embernek szereti előtüntetni az öreg Petrovicsot, mint a ki sejtelmével sem birt fia lángelméjének s mindvégig oknélküli ellenszenvvel viseltetett pályája iránt.
Ez az ítélet ép oly elhamarkodott, mint igazságtalan. Az öreg Petrovics nem nyers és bárdolatlan, de az élet nagy iskoláját kitanult, komoly gondolkozásu ember volt, s úgy véralkatánál, mint évek során át szerzett tapasztalatainál fogva, mintegy hivatva vala arra, hogy házának vezetésében a rajongásig szerető anyával kezet fogva, annak csapongó érzelmeit itt-ott mérsékelve, szeretett gyermekeinek biztos jövőt teremtsen.
Úgy ő, mint felesége: Hrusz Mária, aszódi születésüek voltak, mit egyebek közt nyilván tanusít a szabadszállási helvét hitvallásu egyház esketési anyakönyve is, mely szóról szóra így szól: „1818. julius hó 16-án, Petrovics István, Aszódról való, de most Szabadszálláson lakó székárendásnak, ki Aszódon lakó Hrusz János hajadon leányát Máriát jegyzette el, a háromszori hirdetésről bizonyságlevelet adtam".
Esketésük 1818. szept. 15-dikén az aszódi ev. templomban ment véghez. A Petrovics-pár 1821. novemberig Szabadszálláson lakott; ekkor a szék haszonbéri ideje kitelvén, a kiskőrösi mészárszéket és húsvágási jogot vették ki árendába és tartották egész 1824 november hónapjáig. Ide már nem minden vagyon nélkül költözött az igyekező fiatal pár. Szabadszálláson csinos birtokot szereztek: házuk, szöllőjük, földjük volt s nevüket a tehetősebb ifjú mesteremberek között emlegették. Hosszabb ideig azonban Kis-Kőrösön sem volt maradásuk s alig ért másfél évet a kicsiny Sándor, midőn szülői 1824 novemberében Félegyházára költöztek s atyja a félegyházi és - Hábel József kecskeméti polgár társaságában - a kecskeméti mészárszéket is kihaszonbérelte. Petrovicsék Félegyházáról 1830-ban kerültek vissza Szabadszállásra s ekkor már igen jólbirták magukat.
Ekkorról szól a költő verse:
Háza, kertje, földje, pénze, mindene volt
Alig tudta számát ökrének, lovának.
Nagyon jó házat, fogatot, hátas lovat tartott és semmi kiadást nem sajnált kedves első szülöttjének neveltetésétől. Aszódon még zongorára és rajzra is taníttatá a kis Sándort, mit bizonyára nem tesz, ha oly nyers és bárdolatlan, a minőnek némelyek elhamarkodva rajzolták. A gyermek e tantárgyakból csak úgy kapogatott, de futólagos tanulmányai is nem kis hatással voltak szépérzékének kifejtésére s kivált a festészetet illetőleg már gyermekkorában igen helyes itélettel birt.
A jóllét és megelégedettség azonban nem maradt állandó lakosa Petrovics István házának. Költőnk épen Selmecre volt menendő tanulmányainak folytatására, midőn vagyoni viszonyaikat a különböző csapások egyszerre véletlenül megrongálták ső csaknem egészen tönkre tették. Egyik adósuk, a kinél tetemes tőkéjük volt befektetve, csalárdul megszökött, az 1838-diki nagy árvíz házukat elvitte, s hogy a baj annál teljesebb legyen: a sikertelen árenda helyzetükön hirtelen oly hézagot ütött, hogy a jó emberek két évtized alatt véres verejtékkel szerzett minden vagyonukat kénytelenek voltak eladni.
A költő, bár nem örömest beszélt szülőinek viszontagságai felől, e szomoru catastrophát rajzolja a Jó öreg kocsmáros című megragadóan szép költeményében:
Alkonyuló félben van már élte napja,
S ilyenkor az ember nyugodalmat óhajt,
S ő reá, szegényre, a szerencsétlenség,
Ő reá mostan mért legtöbb gondot és bajt.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Biztatom, hogy majd még jóra fordul sorsa;
Ő fejét csóválja, nem hisz a szavamnak,
„Úgy van, úgy" szóval később, „jóra fordul sorsom,
Mert hisz lábaim már a sír szélén vannak."
Én elszomorodva borulok nyakába
S megfürösztöm arcát szemeim könnyével,
Mert az én atyám e jó öreg kocsmáros...
Áldja meg az isten mindakét kezével!
Ugyancsak ez a hang szólal meg István öcscséhez intézett költői levelében is:
Szegény atyánk! ha ő ugy nem bizik
Az emberekben, jégre nem viszik,
Mert ő becsületes lelkü, igaz;
Azt gondolá, hogy minden ember az.
És e hitének áldozatja lett,
Elveszte mindent, a mit keresett.
Szorgalmas élte veritékinek
Gyümölcseit most más emészti meg.
Ily csapások súlya alatt nem csoda, ha hitét elveszté az emberekben s komorrá, zárkózottá lett. Midőn Petőfi így jellemzi:
De ő nem tartja nagyra,
Hogy költő fia van,
Előtte minden ilyen
Dolog haszontalan -
Szavait nem kell szószerinti értelmükben vennünk. Az öreg Petrovics csak azért nem tartá nagyra, hogy költő fia van, mert tudta, hogy az írói pálya bizonytalan. Ily szempontból kiindulva kell megitélnünk a színészet iránt tanúsított ellenszenvét is. Nem tagadta, hogy Thalia papjai a nyelv apostolai, de ellensége volt a színészkedésnek, mert nem tartotta független, megelégedett jövőt biztosító állásnak. Ezért dobta oda gúnyosan a színészet horderejéről szónokoló fiunak: „tudom sokat koplaltál, mutatja a színed", hogy felrázza őt álmaiból, rámutatván a kendőzetlen valóra. Midőn később mint segédszerkesztő és díjazott munkatárs mutatta be magát a szülői háznál, az apa és fiu közti viszony is közvetlenebbé és bizalmasabbá vált. Castelar Emil mondja Byronról írt szép tanulmányában: Ha jó sugallatot érzesz szívedben, ha vágyat táplálsz letörülni a szenvedők könnyeit, segíteni a szerencsétlent, utósó falatodat is megosztani az éhezővel, a halál karjaiba vetni magadat, csakhogy felebarátod életét megmenthessed - fordulj meg, és mint őrangyalodat, ki a jó gondolatokat súgja szívednek, anyádnak szeretett árnyát találod oldaladnál. Az elme, a könyvek, az iskolák és az atya oltják belénk az eszméket, de az érzelmeket mindig anyánktól nyerjük; a jellemet az anyák alkotják. - Petőfinél szintén feltalálhatjuk e szép szavak igazolását. A költő mély kedélyét, gyöngéd érzelmességét az angyaljóságu nőtől örökölte, s ezt nem is tagadhatja el, mert hangja mindig gyöngédebb és melegebb, ha anyjáról emlékezik vagy azt ellentétül állítja atyja mellé. Midőn félig tréfásan, félig szemrehányásképen mondja atyjáról, hogy „csak a húsvágáshoz ért s nem sok hajszála hullt ki a tudományokért", egész örömmel felel anyjának száz meg száz kérdéseire:
És vége-hossza nem lett
Kérdezgetésinek;
De nekem e kérdések
Olyan jól estenek:
Mert mindenik tükör volt,
A honnan láthatám,
Hogy a földön nekem van
Legszeretőbb anyám!
Még élesebben rajzolja az anya és apa közti ellentétet a Vizen című költeményében, mely megtörtént dolog leírása. Petőfi egy izben csolnakán egyik barátját mentette ki a Duna habjaiból, s ekkor írta:
Anyám, ha mostan látnál
Tudom, hogy mondanád:
„Az istenért, ha feldőlsz,
Nem féled a halált?"
Apám, ha mostan látnál,
Tudom, hogy mondanád:
„Az ördög hurcol arra
Szaggatni a ruhád."
A gyöngéden szerető anyát s a komoly, mindig számító apát találóbban jellemezni már alig lehetne, mint Petőfi tette e két versszakban. De érezteti is háláját az anya göngédségeért, mert mindenkor a szeretet rajongásával beszél felőle, s még nélkülözéseinek hírével sem akar fájdalmat okozni neki:
... Szép hazámba ismerősök mennek;
Jó anyámnak tőlök mit izenjek?
Szóljatok be, földiek, ha lészen
Utazástok háza közelében.
Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse,
Mert fiának kedvez a szerencse...
Ah, ha tudná, mily nyomorban élek,
Megrepedve a szive szegénynek!
A jó szülők élete, költő fiuk hírnevének rohamos emelkedése dacára is hányatott maradt. Petőfi nem érhette meg, a mi után egyik költeményében sóhajtozott:
Hejh, édes szülőimék,
Gazdagodjam meg csak!
Akkor, hiszem Istenem,
Nem panaszolkodnak,
s a jó öregektől még azt is megtagadta a sors, hogy csöndben, szeretett fiaik körében következzék be haláluk. Előbb a jó öreg kocsmáros halt meg, akkor, midőn az egyik fia vértől ázott mezőkön harsogtatta a tárogatót, a győzelem szent hitével zúgva ébredező nemzetének fülébe a Talpra magyart! A legjobb anya magára maradt, hogy érezze a veszteséget s néhány napig még viselje özvegyi fátyolát. Honvédeink épen Budavárát ostromolták. A bánatos özvegy Budán puskatűzben kereste fel kisebbik fiát. Az elváláskor sem az anya, sem a fiu nem sejtette, hogy többé nem fogják meglátni egymást. Negyed napra történt meg Budavárának bevétele. A kisebbik fiu szintén ott volt a harcosok között, rohamtűzben bátran hágott föl a bástyára, de midőn a vár bevétele után, örömittas szemmel tekintett alá Pestnek házaira, még csak nem is sejthette, hogy a józsefvárosi temetőben ekkor már édesanyja hamvai fölé is sír domborult...
Temetésén csakis költő fia lehetett jelen:
Láttam jó atyámat... vagy csak koporsóját,
Annak sem látszott ki csak az egyik széle,
Ezt is akkor láttam kinn a temetőben,
Mikor jó anyámat tették le melléje.
A vár bevétele utáni napon azonban hárman jelentek meg a legszeretőbb apa és anya sírjánál: a két fiu és az öregebbnek felesége. Kérdé az egyik, hogy mi legyen a sír felirata: „Semmi más, mint: a legszeretettebb atya s a legszeretettebb anya" válaszolá a másik - „elég, ha mi tudjuk, hogy kik nyugosznak itten."
A jó szülők sírköve csakugyan ez egyszerű s mégis oly sokat mondó feliratot viseli homlokzatán. Ott áll a józsefvárosi temető egyik emelkedettebb helyén, mondhatni, egyedül jó karban annyi elfeledett, beomlott, bozóttal, fűvel és dudvával benőtt sírhalom között. Míg a kisebbik fiú élt, volt gondja rá, hogy kegyelettel ápolja, gondozza a síremléket. Most már ő is ott pihen, hová kedvesei előbb megtértek, s tőle nekünk kell átvenni e szép és nemes kötelességet.
Életképek. 1876. 135.sz. Sebestyén Dávid cikkében.
(Forrás: Koszoru - A Petőfi-Társaság havi közlönye, IV. kötet, Bp., 1880.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése