Hazudtatok! Most tisztán látom
arcotok sötét mosolyát,
utánoztátok hangotokkal
az erdő és a rét szavát.
Susogtatok, miként a falomb,
hoztatok üde harmatot,
rátelepedtetek az égre
s ti voltatok a csillagok.
Élni! Kiáltottam a harsány
öröm zenélő hangjain
s ott lebegtek az arany hangok
a házak karcsú tornyain,
a nap bölcsőben ringatta el,
mint újszülöttét, kisfiát,
futottam utcákon keresztül
s szóltam: boldog most, aki lát.
Lám, már tudom, hogy becsaptatok,
ti voltatok égen a kék,
ti voltatok a meleg napok,
a kökörcsinek s estikék.
Ti varázslók! Most itt hagytatok
és utánatok nyafog a hold,
amelynek arcán ködök lógnak:
az élet sötét és kihalt.
Hazug karokból kihullottunk,
gyerekek, síró kiskutyák,
panaszkodó, maszatos arcú,
sirató hangú lett a világ.
Egy hűlt tetem fekszik az utcán,
nem meri nézni senki sem,
bogarak laknak a szívében,
kocsonyás, alvadt a szeme.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése