I.
Húsvétkor a város parkjában őgyelegtem,
hallgattam a tóról békák lihegését,
bámultam pompás felhők futását,
ahogy a nyílt egen vonultak könnyedén.
Ez az évszak, mikor írók és szeretők
változó szót lelnek a változókra,
új név kap új hangsúlyt, a kar
friss kéztől friss erőt.
Így tűnődtem, de hirtelen csak egy
padon magányos férfi ült zokogva,
feje lelógott, eltorzult a szája,
esetlen volt és csúf, akár egy csirkeembrió.
S most mind eszembe jut, kiknek halála
a kibomló évszak feltétele volt,
kiknek keserves emlék most csupán
meghitt karácsony, csöndben elhaló,
könnyekbe fúló téli párbeszéd.
S jutnak eszembe más részletek is:
hajdan gyűlölt tanárom rákhalála,
barátom lelki-csőd-elemzése, melyet
hallhattam télen annyiszor,
más-más időben, mindig más helyen.
De lám, akad siker is ellentétül:
mily boldog például Kurt Groote barátom,
sohase fél a bátor tengerész:
Gerhardt Meyer, a talpig férfi.
Még járt hazafelé busz. Közteren
Egymásra dőlt biciklik hulla-halma.
Csapongó nevetés szelepe nem fokozta,
seprő ruhaszegély-mozgás föl nem kavarta
a kocsányon függő csendet, mígnem a fűre
napot lezáró zápor hullt,mutatván:
a jó-rossz választása tévedés.
II.
Magam dolga szerint a lét: örök gondolkodás,
gondolkodsz, változol, s a változás a lét.
Most érzem át, milyen volt régen
a kikötő kőmellvédjére dőlve
figyelni lent a kacsák csapatát;
dúcon szunnyadva, tollászkodva ülnek,
taposnak föl a rebbegő folyón,
egy-egy úszkáló szalmát kihalásznak.
Nekik elég a hazai napfény,
nem ismerik a honvágy-sanyarta idegen árnyát,
se nyugtalanságát lefojtott növekedésnek.
Azidőtájt aggódtunk minden éjjel.
Lövöldözés az utcán, barikád.
Későn, hazafelé, hallgattam izgatott
barátomat, beszélt a proletárok
végső harcáról a terror ellen –
hogy tizenkilencéves lány térdébe lőtt a rendőr,
kit bosszúból betonlépcsőn ledobtak –
dühödve bár, de rámondtam: remek.
Fut az idő Hessenben, Gutensbergben,
roppant világ parányi figyelőjét
megállít fönt az est, a dombtető.
Mezőre gyárak füstje száll,
tűz emléke. Mindenfelől magányos
pacsirták: elhaló zene.
A falu főteréről édes
himnusz: munkások hangja, régi ének.
Fölöttünk állva, eszmélkedve mondom:
„A magzat, míg a meleg anya
hordozza, védi, maga is anya;
idővel mássá változik, már tudja, vannak mások is,
a hideg űrben sír, magával sem barát.
A felnőtt is, csak nézd meg az arcát,
töprengve nappal és töprengve éjjel,
óvakodón és másoktól félve,
önnön húsában egyedül, magával sem barát.”
S ő szól: „Feledni kell és megbocsájtani.”
A szót felejti, ám meg nem bocsájtja,
élete folyton kész a vádra.
Teste emlékezik a szerelemre,
emlékszik, s része nincs egyéb;
bérelt lakában tessék-lássék érzeleg,
nincs része másban, nincs szerelme,
csak a halált szereti. Nézd,
oly szerelemmel eped érte, mint
az utazó vágyódik Afrikából
nejéhez, ősi walesi birtokára.
de néha látszat és szavak szerint jó
a férfi, mint komor szépségű mozdony,
szeme felhőtlen, gesztusa teljes.
Bennem meg eggyé teljesült az este:
hordom a tág mezőt, a távolt,
s béke fog át, mert érzem, nem felejtem
a kacsák közönyét, barát hisztériáját;
vágyam föladva, s nem feledve
szeretem életem, nem úgy, mint másokét,
nem úgy, ahogy madárét, gyerekét.
Nem lehetek – mondtam – se gyermek, se madár.
III.
Az asztal-rendelés, menetidő
nézése pontos könyvben megelőzte
a fönti szemlét, mit még hoz utánam
e drótköteg. Vonatból nézem, elszakadva
huzalok, póznák metsző dühétől,
augusztusban, úton a nyaralóhoz.
Magányában a rémült lélek
megtér a nyáj- és széna-léthez,
mely nem övé, hisz minden óra
lökné tovább, kell mennie még.
Gyermekként veszti anyját, otthonát,
botolnak első léptei, cibálják,
csak úgy boldog, ha lel hazát, ahol
lakásáért nem kell adóznia.
Így, bizonytalanul szeret, s a vágy
téveteg, és nem ád annyit, amennyit elvár.
Nem tudni, mag lesz-é a szeretet,
csodálatos, bő termésbe szökellő,
vagy hitvány korcsa lesz valaminek, mely
hatalmas volt, s úgy él tengődve majd,
akár betegség fertőző ragálya,
vagy mámorok kaján torzképeként.
Felelőtlenség szépítgeti sorsát,
de őrületre, kórra fogékony lélek tudja rég.
Maga ösvényén járva kedveli,
mit tartósnak remél, melyet ha veszt,
megkezdődik a gyász nehéz robotja.
Külföldi telepesként, idegenben,
a rosszul ejtett bennszülött szavakból
új nyelvet és beházasodva új
fajtát teremt, mígnem a lélek
kiválasztódhat független gyönyörre.
Riadva egy szajkó vad kacajától
hagyom az erdőt, csörrenő avart,
ágközök víz alatti levegőjét;
ahogy majd elhagyom nyaram, s látom, közel az ősz,
az égről metszőbb csillagok ragyognak.
Látom, a fagy hogyan fricskáz le gátról
héjját, s tengernek űzi; - hagylak ősz,
a telet nézem, föld telét, miénket,
a megsejtett halált, hogy holtunkban ne lássuk
új helyzetünk siralmas idegennek.
IV.
Itt az idő, rombold le, ami téves.
Vihar előtt a székeket a kertből
behurcolják; e vad partról a nyári
csevegés elszáll vendéggel, madárral.
A szanatóriumban egyre gyérül
a nevetés, a gyógyulók hite,
őrjítőbb csendbe süpped az üvöltő.
A gyerekek tudják, bukdácsolón, míg
gőzölgő szikes szemétdombokon,
elöntött futballpályán kergetőznek:
ez a sárkány napja, a pusztítóé;
az ellenség megkapta a parancsot,
hogy míg penész harácsol, föld alatt,
míg tart a suttogás és fogy a kérdés,
lidércként űzzön mérgezett menekvőt,
roncsolja szét a hús ragyogását,
az elme bonyolult játékát, s bármi áron
az ortodox csonttal szorítsa alkura.
Te, akivel szívesen járok,
ki érintésre biztos jót ígérsz,
tudod, tudom, a szerelemnek
több kell az eggyéválás gyönyörű izgalmánál,
több mint a magabízó, váratlan búcsúzás;
cipősarok a megdöntött fű élén,
s a szertehulló termés önbizalma
halált kíván, a mag holtát, halálunk,
a régi brancs halálát; mind otthagyja őket
zord völgyben lenn, hol nincs többé barátság;
a régi brancsot feledik tavaszra;
kemény ringyó és lovasa meredten
fekszik a föld ölén, s a tiszta tóban
ringázva ül a csinos vőlegény.
(Ford.. Fodor András)
(Forrás: Wystan Hugh Auden válogatott versei, 17-22. old. – Kozmosz Könyvek 1980.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése