Berde Mária (1889-1949): Találkozás

És ott a régi ismert fák alatt
Úgy elfogott egy dőre gondolat;
Azt a szorongó kisleányt kerestem,
Kit itthagytam egy csöndes nyári esten.
Az ajka mosolygott egy keveset,
De arca sápadt, szeme beesett,
És arról beszélt a tekintete,
Hogy eddig álom volt az élete.
Egy hosszú sóhajjal elbúcsuzánk
És otthagytam a halvány kisleányt
Aztán megragadott, sodort az élet…
Fakúlt a mult s az álom semmivé lett
- És most bohó szívvel azt képzelem,
Hogy itt a fák közt szembejő velem.
Jön álmodozva, félve, egymagába,
Fedetlen hajjal, könnyű kék ruhába,
És rám bámúl. És nézi a ruhámat.
Szelid bú helyett arcán a csodálat,
Pilláján meg egy sima könycsepp rezdül,,
De már mosolyog a könnyein keresztül
S édeskacagva a nyakamba lebben:
Magára ismer bennem…
És örvend, hogy arca nem halovány,
Hogy divatos lett, kacagó, vidám,
Énnekem pedig könnyem ered halkan:
- Oh, az szeretnék lenni, aki hajdan...

Forrás: Erdélyi Lapok II. évf. 13. sz. 1909. júl. 5.

R. Berde Mária (1889-1949): Bölcsen

 
Gondold magad kivetve
Lakatlan vad-szigetre,
Hol nem vársz semmi jót,
Sem társat, sem hajót.

Gondold: szelíd kolostor
Bezárt mind éj-napostól;
Világ mézét-sarát
Kint hagytad: szűz barát.

Gondold: korod kietlen.
Elmultál jó-kilencven,
S a vak szív, torha test
Már emlékezni rest.

Gondolj tünt életedre
Mint könyvről vélekedve:
Túl vagy a torz mesén,
Fanyarján, édesén.

Gondold: halott vagy régen,
Sorsatlan sírfenéken,
S ha visszajár, mi volt,
Csak álmot lát a holt.

Forrás: Protestáns Szemle  XLV. évf. 7-9. sz. 1936. júl.-szept.

Berde Mária (1889-1949): Az én apám

- Erdélynek –

 

Az én apám tudott franciául

S Bázelben németeknek prédikált.

De amikor elment Szolnokdobokába,

Román szótárt vett és grammatikát.

 

Öt éve nem volt ott a nyájban pásztor,

És sok magyar feledte már szavát –

Kallódó lelkükért apám a kátét

Románra fordította át.

 

Zsidók is éltek ott. Buzgók s szegények.

S az én apám zsidóul is tudott.

S jöttek hozzája nagyszakállú vének:

Hallgatni az ótestamentumot.

 

Mint gyermekek ülték körül apámat,

Bár harmincéves hogyha volt csupán,

És olvasott és magyarázott nékik

A Szentírásból az apám.

 

A földesúrnak volt egy kis leánya

S apámhoz így szólott a földesúr:

„Hittanból is készítsd vizsgára őt,

nem hagyhatom, hogy elmenjen hazúl.

 

Hogy nem híved Add rája paroládat,

Hogy azt tanítod, amit megkíván

Kátéja.” – És a zárdában jelesre

Vizsgázott le a kis leány.

 

Az én apám úrvacsorát ha osztott,

S hazakerült a rész, mely a papé,

Újból terített a szent maradéknak:

„Nem a miénk – így szólt – az agapé,

 

Hanem azé, ki valamenmyiünkért

Egyforma kínnal szűrt és aratott.”

S mindnek, ki aznap a küszöbre lépett,

Italt kínált és falatot.

 

Az én apám, mielőtt sírba szállott,

Egy sor ártatlan hajnalkát vetett.

Az örök hajnalt hozták a virágok

És elvitték a földi életet.

 

S halottnézőbe a ravatalához

Eljött egy sosem látott idegen,

Megállt a lábánál s azt mondta nekünk:

„Krisztus járt benne idelenn.”

 

És bár az én apámat sírba tettük,

Azért ő meg nem halt, én jól tudom.

Csak az üvegcse tört el, ám az illat,

A lélek jár kötetlen-szabadon.

 

Isten kiskertjét őrzi s az virágzik

Abban, ki gyűlölettelen szeret –

És száll apám közöttünk, mint a jó szél

a jó vetés felett.

 

Forrás: 123 vers a családról – Válogatta Mirk László – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár

 

 

Berde Mária (1889-1949): Találkozás

 

És ott a régi ismert fák alatt

Úgy elfogott egy dőre gondolat:

Azt a szorongó kisleányt kerestem,

Kit itthagytam egy csöndes nyári esten.

Az ajka mosolygott egy keveset,

De arca sápadt, szeme beesett,

És arról beszélt a tekintete,

Hogy eddig álom volt az élete.

Egy hosszú sóhajjal elbúcsuzánk

És otthagytam a halvány kisleányt:

Aztán megragadott, sodort az élet…

Fakúlt a mult s az álom semmivé lett

- És most bohó szívvel azt képzelem,

Hogy itt a fák közt szembejő velem.

Jön álmodozva, félve, egymagába,

Fedetlen hajjal, könnyű kék ruhába,

És rám bámúl. És nézi a ruhámat.

Szelid bú helyett arcán a csodálat,

Pilláján meg egy sima könycsepp rezdül,

De már mosolyog a könnyein keresztül

S édeskacagva a nyakamba lebben:

Magára ismer bennem…

És örvend, hogy arca nem halovány,

Hogy divatos lett, kacagó, vidám,

Énnekem pedig könnyem ered halkan:

- Oh, az szeretnék lenni, aki hajdan…

 

Forrás: Erdélyi Lapok 2. évf. 13. sz. Kolozsvár, 1909. júl. 15.

Berde Mária (1889-1949): Éjjeli zene

 

A szél ma újra fölszerelte

Száz zengő-zúgó hangszerét,

Ablakom alatt síppal, dobbal

Ad újra éjjeli zenét.

A furulyája szomorú,

A furulyáján visszajár ma

Gyerekkoromból egy mese:

- Én is voltam király leánya –

 

Szobám ma ujra idegen lett,

A megkopott, szokott falu.

A mécs ma félve, sírva táncol

És búg nyöszörgve a zsalu.

Mintha itt verne titkosan

Egy kósza lélek kósza szárnya,

Legyezve forró álmomat:

- Én is voltam király leánya –

 

Már nincs zsalu, nincs keskeny ágy se,

A falon elfakul a csík:

A verandán, üvegkalitban,

Két kis kanári álmodik.

A verandán egy gyermek ül,

Sötét hajának finom árnya

Nyitott könyvére imbolyog:

- Én is voltam király leánya –

 

A koronát ma sirva látom

Mit a fehér gyermek visel:

A gyermekség nagy, tiszta álmát,

Mit nem cserélne semmivel.

Igéretföld előtte még

Az ifjuság dús kanaánja

S ő beteljesülésre vár:

- Álmok szelíd király leánya –

 

Csitt, csitt. Koldus, beteg vagyok ma.

Az ablaknál nyikorog a rés,

A takaró a földre csúszott,

A szélben kialudt a mécs.

Sohase látták koronám

És sohse vált be lelkem álma,

Bús éjféli lidércnyomás,

nem tudja senki, senki más:

- Én is voltam király leánya -

 

Forrás: Renaissance 1. évf. 13. sz. 1910. nov. 10.