Az 1918 és 1921 között írt nagy lírai-látomásos regények utolsó darabja a Mit látott VAk Béla szerelemben és bánatban... (1921) című befejezetlen regény, amelyben minden más Krúdy-műnél gazdagabban tobzódnak a költői képek, burjánoznak a szimbolista, expresszionista és szürrealista látomások. A Napraforgó és az N. N. – a földöntúli szférába emelkedő látomások ellenére – a Nyírség valóságanyagára épült, azt bontotta ki, s a főváros életének valóságanyagából nőttek ki az asszonyságok díjának transzcendens víziói is. A Mit látott Vak Béla... azonban egészében véve emelkedik túl a földi valóságon, annak ellenére, hogy realista fővárosi jelenetsorokat is sző Krúdy a reménybe: a valóság és irrealitás határán lebegő látomásos cselekmény valójában élet és halál mezsgyéjén játszódik le. A regény jelenidejének képsora az a helyszín, ahol a megvakult főhős lepergeti maga előtt az elmúlt időt, ugyanúgy a lét és a máslét határán van, mint a képzeletbeli középkorba, időtlenségbe mosott felvidéki városka, ahol Vak Béla „látó” élete lejátszódott.
A regény szerkezetileg három, egymásból logikusan következő látomásszférára bontható. Az I. rész, A csodák kora, a főhős „látó”, cselekvő, de az élet és halál mezsgyéjéhez imaginárius úton állandóan közelítő múltját szövi képekbe; a II. rész, A bánat örömei, a „vak” korszak megjelenítése. Ebben a részben már nem közelít a főhős az élet és halál közti mezsgyéhez, a „purgatóriumhoz”, hanem ott időz folyton, s végül a töredékben maradt, épp csak elkezdett III. rész, A gyóntatószékben az újra fellelt fiatalkori szerelem általi megújulás katarzisa, amely feltehetően a sűrű, valóságos élet elé indította volna el újból Krúdy újabb alteregóját, Vak Bélát.
Akár azt a színteret nézzük, ahonnan a múlt képei fellobbannak, akár pedig az emlékképeket, látjuk, hogy a regény egészének nincs reális történelmi ideje. De a középkorias, időtlen felvidéki cselekményszférák mellett mégis kitapintható a Monarchia alkonyának valóságideje is. Az Előhang és az első fejezet időjátékai alapján az is egyértelmű, hogy a múlt század végtől a XX. század 20-as éveiig ívelő magyar élet a Krúdy 1919 utáni publicisztikájáról ismert hármas tagozódással rajzolódik ki. A múlt század utolsó armada a megszépítő messzeség romantikus kora, a „jóság, szívnemesség, emberszeretet, liberalizmus” időszaka, a századfordulótól a Monarchia összeomlásáig tartó periódusban már a törtető, mohón élő Budapest, a kurtizánná vedlett rafinált főváros képe bontakozik ki. Ez a kép azonban, a budapesti élet minden gyarlóságával együtt is még mindig eszményi, nosztalgikus, mert a regényben- sejtetve, megnevezetlenül – már felkomorlik a bukott forradalmak utáni kor, a szegényesebb, szürkébb és antidemokratikusabb Horthy-Magyarország képe. Épp ezért, amikor határt vonunk a főhős „látó” és „vak” élete között, akkor a párhuzamban az is benne kell hogy legyen: a vakság szimbolikus büntetése nemcsak a főhőst sújtotta, hanem az egész 1919 utáni kor vakult meg vele együtt, a magyar élet és halál mezsgyéjére húzódott, útban újabb katasztrófák felé. Mert a „látó” és cselekvő múlttal szemben a megvakult főhős már nem formálója, hanem csak szemlélője sorsának, de passzív szemlélője a mások életének, a magyar lét egészének is. Ugyanakkor az is igaz, hogy a purgatóriumi mezsgyére lépett Vak Béla reális cselekvés helyett gazdag titkokat fürkész ki, az élet és a halál, a más dimenziójú lét törvényeit. Így a regény arra is figyelmeztet, hogy lehetnek olyan történelmi helyzetek, amikor a félreállás, a kivárás válik életprogrammá, a valósággal egyelőre nem találkozó álomvilágot szövögethet az ember és a nemzet abban a reményben, hogy a lassan kullogó történelmi idő egyszer mégis csak utoléri majd az álmokat.
A külvárosi kávéházban, ahonnan Vak Béla emlékezései kirajzanak, világtalan zenészek játszanak „egy mély, sötét folyó közepén", amely az életet a haláltól elválasztja. Távol van ez a folyosó a valós élettől, de távol a megsemmisülés végső nyugalmától is. A nyugalom éppen nem jellemzi ezt a különös életállapotot, amelyben inden lényegtelen érzés, gondolat és vágy kihull a testből s a lélekből, s csupán a megismert élet leglényegesebb tartalmai,vágyai, céljai maradnak meg. A vágyak kiütköznek a test falán, láthatóvá válnak a vakok számára, mint ahogy az ő testük is olyan hullámokon lebeg, amelyek tetszés szerint bárhová elsodorhatják őket. Éjjel megszólal a kávéházban a vak zenészek dala, s ekkor a világtalanok visszanyerik látásukat, a valós látásnál is gazdagabb belső látás irányítja álomlépteiket. A karnagy »apácazárdák éjszakájában« lesz »égi lepke, amely az alvó szüzek fekhelye körül susogja kábító dalát«, de »megelevenedett Szent György« is lehet, aki »litánia után lábainál marasztalja a novíciát az elcsöndesült templomban.« A dal szelleme »mint megannyi mezítelen nőalak guggol a hegedűsök vállán«, s a megvakult a szerelem valóságos élményétől megfosztott főhős képzelete is az ifjúkor emléktájaira réved vissza.
A Vak Béla előtt vibráló tájban nemcsak az állatoknak van szeme, hanem a növényeknek, tárgyaknak, járműveknek és az égitesteknek is. „Nagy, bamba szeme volt a napraforgónak”, a kocsikerék pedig „úgy látszott messziről, mint egy pusztaságon végigforgó szem, amelyben az egész világ látható2. A »szem« segítségével találnak egymáshoz utat a világ élettelen objektumai és z egyetemes lét csillagtestei, természeti jelenségei is: »A vonat piros és zöld szeme biztosan haladt át az esti tájon. Az éjszaka reszkető ködén át bátorított a tanyaház barátságos szeme. A kelő Nap úgy nézett végig a pusztán, mint a legjobb szem, amely előtt nem marad titok a legkisebb harmatcsepp sem. Szeme volt a Holdnak, amellyel késő novemberben benézegetett a ritkult lombozatú erdőkbe. És a szél, ez a láthatatlan madár, amelynek szárnycsapásait látni a nyulak országútján, a bozontos sűrűségeken, kengyelfutását porzani látni a pusztán, jelenlétét észrevenni a megalázkodott nádasokon: vajon szem nélkül találná meg az utat az ablakhasadékokra, betört ablakokon?« A »szem« egy ősi pogány világkép szimbóluma lesz Krúdy regényében, a porszemtől a csillagtestig összefüggő, egymás életét figyelő panteisztikus természeti létben. Az embernek kölcsönadott, a halálban visszavett, majd a nagy pihenés után újra kölcsönadott szemek meséjével Krúdy azt az ősi vágyat szólaltatja meg, amely sosem tud belenyugodni abba, hogy az emberi szem által reprezentált értékek végleg elenyésszenek, semmivé foszoljanak a világ közönyös anyagában.
A „szem” jelkép és a világ konkrét, érzéki anyaga egyszerre, s ez a jelkép rávetül a főhős életére is, hiszen Vak Béla „objektív”, normális látású és „szubjektív”, belső látású optikájától függ a világhoz fűződő viszonya is. Ez a viszony a főhős és a nők kapcsolatán keresztül fejeződik ki, ugyanúgy, mint a Szindbád-ciklus esetében, csak még mélyebbe, filozofikusabban. A középkori hangulatú felvidéki városkában telt el Vak Béla ifjúsága, a középkorias atmoszféra azonban nem a Rabelais-i gyönyörök képét idézi fel, hanem ellenkezőleg: vezeklő, bigott légköre van e városkának, száműzve van innen minden életöröm. Farsang utáni, hamvazószerdai bűntudat ömlik el az örömgyilkos városon, nem véletlen, hogy Vak Béla szerelmének, Szerénának szemei egy verőfényes mediterrán városba „szöknek el” folyton. A regény budapesti fejezeteiben később orfeumi kokottá, „Mágnás Elzává” züllő Szeréna itt még tisztaságát és természetes életágyát fordítja a főhős felél, s a szerelmi megadás pillanataiban éppúgy visszaretten a férfi „halott” szemeitől, mint a másik felvidéki lány, a telt lábú Janka. A főhős szeme a szerelmi gyönyör pillanataiban válik „halott színűvé”, Krúdy prózájában a szerelem és halál természetes és egyben nyugtalanító összefüggését jelezve. Az ekkor még „látó” főhős szeme azért kap halotti fényt, mert messzire néz, élet és halál titkainak fátylai mögé pillant be, s a lét titkai elsősorban az ölelés perceiben derengenek fel előtte. Kétségtelen, hogy a Freud által kidolgozott, s Ferenczy Sándor által is közvetített halálösztön-elmélet hatással lehetett a regényre, de az is valószínűnek látszik, hogy a freudi tanokat azért tudta Krúdy befogadni, mert azok összhangban voltak a saját költői világképével. A halálösztön-elmélet egyébként a freudi tanítás legbonyolultabb – és egyben legbecsületesebben felvázolt – gondolatmenete, mert itt Freud pontosan jelezte a kételyeit bizonytalanságait is. Épp ezért, egy Krúdy-formátumú szuverén író számára különösen izgalmat terület ez; hiszen a freudi gondolatmenet csak halvány támpontot ad, amelyről az intuitív költői fantáziával új horizontok felé lehet elindulni. Freud szerint a szervezet az orgazmusban is törekszik egy ősi harmonikus állapot reprodukálására, az élő, gondolkodó szerves anyag- az emberi test – átéli az archaikus, szervetlen lét harmóniája iránti nosztalgiát, a nagyobb egységbe tartozás öntudatlan nyugalmának megkívánását. Az életösztön a szerelemben összefonódik a halálösztönnel, de az életösztön az erősebb: az erosz a halálösztönt is a szolgálatába állítja valamilyen módon. Vak Béla pszichéjét tehát úgy kell elképzelnünk, hogy benne az életösztön-halálösztön párviadal nem a „szokásos módon” zajlik le: a szerelemben a férfi mindig közelít a halálhoz, bár küszöbét nem lépi át soha. Mi is ez a főhős szeméből sugárzó halálélmény tulajdonképpen? A külvárosi kávéház vak zenészeinek dala Janka megadását, Vak Béla fiatalságát idézi fel, hódítását a fiatalember középkori zsoldos módjára képzelte el. Mikor Janka a karjaiba dől, „mint szarkaláb veti magát a szél ölébe", akkor Wallenstein »előcsapatai végre felgyújtották az ellenséges városokat«, de a harminc éves háború legendás és tragikus végű tábornoka – a főhős – végül mégsem tudta befejezni hódító műveletét, mert a halott fény megriasztotta a lányt az utolsó pillanatban. A szerelem ugyanis a váratlanul megnyíló nagy titok, amely nemcsak örömöt hanem fájdalmat is hoz a lány számára, mindaz, ami a férfi szeméből sugárzik,már felcsillan Janka szembogarában is: a rémület és a gyönyör, a fájdalmas felismerés és kéjvágy játszik egymásba a pupillákon. A szűz Janka olyan volt, mint az öntudatlanság tengeréből kifogott hal a tudatos gyönyör és fájdalom partjaira vetve. A szűz Janka személyében az öntudatlan anyag áll szemben az öntudatra, életre és halálra eszmélt anyaggal, s csak ösztöneiben élő ember a gondolkodó emberrel, aki már tudja, hogy úgy kell leélnie életét, »mintha egy halott kötözné magát« hozzá. Az élet kiteljesedése a szerelem Krúdy költői szótárában így válik a halál szinonimájává. Persze az is kétségtelen, hogy a főhős »látó« korszakának ösvénye is az élet és halál mezsgyéje felé kanyarog, hiszen Janka és Szeréne után hiába veszi az örömök délszaki városai felé útját a férfi, ősszel már ott is faleveleket lát hullani a nők szoknyájából. A még látó férfi inkább a halott nőkkel öt ismeretséget, halott szerelmesei meglátogatják, meghallgatják udvarlását, megosztják vele titkaikat, s a főhős azt is tudni véli már, hogy a halottak csak az élők megnyugtatására temetkeztek a föld alá, hogy ott igazibb, szabadabb életet éljenek. Az élet és a halál közötti mezsgyén azonban nem lehet büntetlenül közlekedni: a titkaikra féltékeny halottak összefognak a regényben és elveszik a főhős szeme világát. A vakság stilizált bűnhődés, amely azért sújt le a férfire, mert az élet, halál, szerelem titkainak megértésében túl messzire merészkedett. A vakság szimbolikája ugyanakkor a férfierő elveszítését is jelenti: gondoljunk a NapraforgóÁlmos Andorára vagy az ugyancsak 1921-ben írt Nagy kópé Rezeda Kázmérjára.
Nem véletlen, hogy ehhez a „vaksághoz” a szerelem kiteljesítésén, a korábban átélt szerelmi élmények szintézisén keresztül vezet az őt. Ennek a szintézisnek – paradox módon, de mégis logikusan – épp az a város lesz a színtere, amely száműzi magából az igazi szerelmet, s pusztán a pénznek és az érzéki gyönyöröknek áldoz. Kalmárok és kalandorok lakják Mózt, a felvidéki városkát, csak a hideg észt tiszteljük itt, az érzelmeket megvetik. Az erős érzelmeken alapuló szerelem ugyanis monogám jellegű elsősorban, s mint ilyen, egy nő felé irányul kizárólagosan. Az az érzéki szenvedély viszont, amelyet a főhős a mózi lány, Frimet iránt érez lehetővé teszi, hogy mámorában a férfi minden volt és eljövendő szerelem élményét átélje. A demitizált, az európai középkor – mindmáig ható – eszményítésétől megfosztott, ősi alapelemeire bontott szerelmet a táltosujjú zsidólány, Frimet karjaiban találja meg a főhős. A sors által megjelölt, hatujjú Frimet ugyanúgy az élet és halál mezsgyéjén közlekedik, mint Vak Béla mágikus lénye és tragikus múltja egyaránt alkalmassá teszi őt arra, hogy alakja a férfi számára s szerelem archetípusává, a teremtést és a halált magába ölelő „Világ anyjává” nőjön. A széles csípőjű, izmos lábszár „Világ anyja” a férfi „halott szemeibe” szeret bele, a regény fikciója szerint a „halott szemek” segítségével az elhunyt kisgyermekét akarja viszontlátni. A lány múltját a középkori zsoldos történetek világvég-hangulatára emlékeztető képekben idézi fel Krúdy. Fellázadt parasztok, éhes zsoldosok, rendükből kiugrott papok támadtak ugyanis egyszer Mózra: Frimetnek menekülnie kellett, agg bácsikájánál kapott egy kastélyban menedéket. A halál közelsége az önkívületig korbácsolja fel Krúdy regényében az érzékeket: a zsoldosok már fejszével döngetik a pince ajtaját, amikor a nagybácsi – a bibliai patriarchák reszketeg vágyával – egy üres hordóban magához öleli a lányt. Frimet a háborús víziók legnyomasztóbb képsoraiban vergődik itt: a nagybácsi után egy „szakállas barát” ,egy „fenevad szagú cigány” és egy „otromba, vén paraszt” erőszakolja meg. A pusztulás és a szerelemélmény nyugtalanító összetorlódásában a halál szirénévé, közvetítő médiumává válik a lány, későbbi szeretője, a katona meghal az ölelésében, a főhőst pedig a karjaiban éri utol a bűnhődés, a megvakítás. Frimet gyönyörű testből és alvilági árnyékból szőtt alakja köré féltékeny, holtukból visszajáró kísértetlényeket vetít az egyre félelmetesebb víziókba emelkedő regény: a meggyilkolt nagybácsi és a különös kamasz figuráit akik a főhős temetői megvakításában is tevékenyen részt vesznek. A temető sírdombjai alatt a halottak tovább élik régi életüket, a férfi köré gyűlnek, miközben a Frimet-et öleli egy frissen ásott sírgödörben. De halottak vonulnak a temető melletti országúton is, az emberi bűn, nyomorúság, szenvedés végtelenbe kanyargó alvilági menete ez s az évezredes panaszok monoton zsivajában, a sírgödör körül táncoló meztelen női lábak orgiájában, a széles csípőjű Világ anyjával szeretkezve az élete során megkívánt összes nővel egyesül a főhős egyszerre. Frimet, a hatujjú táltosasszony belehal az ölelésbe, de nem élheti át az élményt büntetlenül a férfi sem.
Az élet és halál köztes területére a purgatóriumba vetett, megvakított főhős most már „az emberek alakjából csak azt a másvilági árnyékukat látta, amely árnyékot majd a holttestük fog mutatni, midőn egyszer a Hold és a Nap kettős fényes alá kerülnek: amidőn testüknek és lelküknek igazi árnyéka verődik a földre és a felhőkre.” Az emberi lélek latens, rejtett erővonalaira figyel ezután Vak Béla, s a jellem karikatúraszerű vonásokra csupaszított lényegére. A pesti temetői menet csivitelő hölgyeit például "madárcsoportozatnak” látja: „Álltak ott nehéz túzokok, amelyek alig bírták őszies zsírjukat, inas húsukat, kajdácsok, amelyek fejüket kíváncsian forgatták, rigólábúak és szemtelen verébugrásúak. De voltak közöttük olyanok is, akik kötőtűkből voltak összerakva; mások sovány lábszárai mindig iramodásra készen állottak, mint a fekete lábú vadludaké; egyik-másik a tojni készülő tyúk renyheségével állott; némelyik kinyújtotta nyakát, mintha a szélben feléje áramló szagot kémlelné.” A felvidéki Szerénából terézvárosi maitresse-sszé, „Mágnás Elzává” vedlett lányt hantolják el itt, s így a temetés, majd az ezt követő tor logikusan kapcsolja össze a főhős „vak” életét a lepergett „látó” életével. Szerénka pesti kurtizánként is megmaradt egyszerű, vidéki lánynak, a szimbolikus „harmadik kebel”, amely a lányt ékíti, a megőrzött tisztaságot jelképezi, míg a „két elvetemült nővér” a másik két kebel közben bejárt minden tájat, ahol „könny és szenvedés, öröm és szenvedély lakik.” Az élettel szemben Szerénka volt az adakozó, mert „néhány apró szoknyáért” és „fénylő üvegdarabért” odaadta „a szérűskertek délutánjait, a malomgát zugója felett töltött alkonyi elmerengéseket, barátságot kis utcákat, amelyek sóhajtottak, köhögtek vagy mosolyogtak, a városi dobos furcsa hirdetéseit, a bástyasétány merengését, a tavaszok áhítatos turbokolását, a babonás napok ólomöntését… és a hívő, bizodalmas ifjúságot.”
A meggyilkolt Szerénkát – halála előtt – baljós figyelmeztetették a köréje sűrűsödött végzetre. Egyik álmában tolakodó koldus alakjában fenyegette meg a halál, másik éjszaka szeretője véres, csonka testét cipelte hátán,majd egy test nélküli, árnyból szőtt alak figyelte őt a lakás erkélyéről a harmadik éjszakán. Szerénka sorsa az álom, a költészet nyelvén közvetített transzcendens dimenziókban dől el, s Vak Béla lényének megújulásáról is egy mágikus költészet a hírt: transzcendens birodalmakból. A képzeletben, majd a valóságos szerelemben is újjászülető főhős imaginárius világa az élet anyagára épül, abból nő ki de nem a valóság törvényeinek engedelmeskedik.
A halotti tor alatt, Szerénka szobája felé tartva, Vak Béla három mágikus küszöböt lép át s felszabadul az elvarázsoltság, a szemlélődésre kárhoztató tehetetlenség alól. Az első küszöbnél lemarad, s végleg odakint reked a „habzó szájú demagóg”, a „lelkiismeret”, aki az „élet koldusaival", a »betegekkel«, »idegfájdalmakkal« tart nélküle »haditanácsot«. Hiába kiáltanak árulást a kötelesség allegorikus figurái, »a Munka, a Tennivaló, a Dolog«, a második küszöböt is átlépve Vak Béla már az élet vőlegénye újból. A harmadik küszöbön túl – mint a »Világ anyja« karjában a mózi temetőben – minden gyönyör, minden ismert és ismeretlen nő megidézhető: »A puha ágy párnáin háziasan, nyájas mosollyal üldögélnek mindazok a nők, akik tetszésedet kiérdemelték. A függönyök megett jelenésükre várnak a város legszebb leányai, hogy feláldozzák magukat kedvteléseidnek… a félhomályban megelevenednek minden régi álmaid, hogy csak a kezedet kell utána nyújtanod, gondolnod kell valamit, hercegasszonyt, vagy zárdaszüzet, hogy vágyad nyomban kielégüljön.« A »férfimennyország« erotikus látomása nem pusztán képzeletet és valóságot sző egybe, hanem olyan költői szférát rajzol ki, ahol a látomás tényleges képei és a vizionáló közegben elképzelhető, továbbképzelhető képek egyetlen világot alkotnak, vagyis a látomásban megvalósult csoda és vizionáló állapotban elképzelhető csoda anyaga között nincs lényegi különbség. Vak Béla számára mindegy, hogy víziójában megelevenedett nőket lát vagy pedig csak tudja, hogy rendelkezik ama képességgel, amellyel bármikor megidézheti őket. De nők testét úsztatja Vak Béla elé a temetési toron a bor is. Az egyéves, szőke tokajinak »leányokat hintázott minden zamatos kortya«, a fanyar egri bikavér bölcsességgel és higgadtsággal vértezi fel a női nemmel szemben a férfit, a pezsgő pedig a szerelem rafinált örömeit ígéri, mámorának tükrében »szentkép arcú kisasszonyokat« látni, akik »panaszos vággyal« térdepelnek a férfiak előtt erdő sűrűjében.
Az erotikus képsorok mindegyik Krúdy-regénynél bujább indáztatása része annak a szertartásnak, amelyet a szerelem, a férfierő visszanyeréséért folytat a főhős, s valóban, Szeréna halotti torán felbukkan Janka, a régi felvidéki lány is a múltból. Jankát a közös ifjúság tiszta örömeinek illata lengi körül, s „telt, érzéki” lábával, asszonyos csípőjével a teremtést, az újra kezdődő életet jelenti Vak Béla számára: „Látta megmozdulni a nő derekát, amely mozdulatot a nők még abból az időből tanultak, midőn csigák voltak és a tengerek dagályával kiringatóztak a partokra. Látta közeledni a nő középpontját, mint rózsaszínű kagyló emelkedik fel a vizek mélyéből, hogy kinyissa felkínálja belső titkát az alig látható keleti napsugárnak, az éj eseményeitől már elbágyadtan sápadozó holdnak, az angyalok szűzi tekintetének: a szenvedélytelen csillagsugárnak és az édesded hajnali harmatnak, amelytől a kagyló megtermékenyül, hogy gyermekét, a gyöngyöt megszülje.”
Forrás: Szocialista nevelés XI. évf. 1965. szeptember
