- Levél a szerkesztőhöz -
- Nem volt valamelyik ősapja postakocsis ennek a Lindberg nevű fiatalembernek, aki most ily könnyedék „elhajtott” New Yorkból Párizsba, mint akár a régi pesti fiákeres, aki habozás nélkül útra kelt, amikor azt mondták neki, hogy a bécsi lóversenyre fuvarozzon! Csak azokban a régi postakocsisokban volt annyi elszántság, akik először járták vala a vadnyugatot indiánok, rablók, aranyásók fészkét (amely vadnyugatról ifjúkori olvasmányainkban olvashattunk), mint ebben a kadettképű Lindbergen, aki New Yorkból Párizsba fuvarozta magát anélkül, hogy pasasér ülne a háta mögött! Tenger, Atlanti-óceán, vihar: mi az az emberi gonoszsághoz mérten, amellyel minden idők fuvarosainak meg kellett próbálkozniok utazásaik közben? Az Atlanti-óceán kellős közepén például több reménye lehet a szerencsés megmenekedéshez a röpülőgépesnek, mint a régi vadnyugaton, vagy akár a régi magyar Bakonyban volt, amikor a mindenkori betyárok puskát szegeztek a mellének. A levegőnek egyelőre nincsenek útonállók a háború elmúltával. Szeretettel, megbecsüléssel nézzük ennek a beretvált képű fiatalembernek az arcképét a vasárnapi újságban, igen szép „fuvart csinált” a maga szakmájában, de azért nem lehet megfeledkezni azokról a légi postakocsisokról sem, akik omnibuszaikkal először hajtottak neki a veszedelmes vidékeknek, - mondaná idősb Wetter úr a Szarkánál és Fatönknél, aki egy század óta Boz-Dickens-Huffan úr jóvoltából a legnépszerűbb postakocsisa volt az egész világnak.
*
A világ halad, a légi fuvarosnak a maga szívgyöngeségével, a viharral vagy a griffmadárral kell birokra kelni. Birokra kell mennie a mindnyájunk sarka mögött leskelődő szerencsétlenséggel, amely egyformán utoléri kiszemelt áldozatát a talpában bizakodó vándorlegény alakjában, de a felhők fölött röpülő utazóban is. Isten mentsen meg attól, hogy a légi utazó bravúrját a régi magyar méhesek-beli közömbös kézlegyintéssel lebecsülném (amely méhesekben voltaképpen nem számított semmit az, ami nem volt magyar, Lindberg kapitányt pedig, sajnos, nem lehet sehogy se fölvenni a magyar mitológiába), nagy ember ő, akinek nevét méltán visszhangozza a világsajtó, oroszlánsörényt hord a szíve fölött és erőt karjaiban, amelyekkel a gépmadarat, a mesebeli sast és a tengerben úszó cápát egyformán lebírni véli, de ne felejtsük el vállalkozásában azt a kíméletlen amerikai szellemet, amely a francia halottak halálán át csak újabb bizakodást nyert abban, hogy az üzlet jó, bele lehet vágni, mert íme, egy egész földkerekség érdeklődése kísérte a francia mártírok, Nungesser és Coli eltűnését. Igen, azt lehetne mondani amerikai nyelven, hogy a holtak országútján Lindberg volt az a szerencsés fickó, aki eltalált az aranyásó földre. Kolumbusz Kristófnak is voltak póruljárt elődei, az Inkák kincsét se az első kóbor kalózok találták meg, sok vér elfolyt vadnyugatért, amíg az meghódították: Lindberg se volt a párizsi röpülés eszmei kitalálója, csak szerencsés végrehajtója. Bátor ember, akinek jószerencsék nyúltak a hóna alá, amidőn átragadták őt a tengeren, amely tengerben annyi lepecsételt palack úszkál szellemek üzeneteivel.
*
Az én magyar elgondolásaimban nem tartom kisebb embernek Lindbergnél például Biasini urat, aki először vállalkozott arra, hogy utazóhintókat, postakocsikat indítson fuvarba a Magyar Alföld veszélyes, kalandos, keserves országútjaira. Széchenyi Istvánt, aki először ment át a Lánchídon, a bakonyi utazókat, akik ládáikon ülve szekereztek át a sűrű erdőségen, holott Sobri Jóska még javában divatban volt. Ó, csodálatos, beláthatatlan ez a százéves országút az utazások világában az indiánok nádból, kenderből, fagyökéről épített csónakjairól a felhők között, tengerek fölött sikamló Spirit of St. Louisig. De a köd, a szél, a hullám, a felhő és a mindnyájuk fölött járó végzet: mindig egyforma volt, akár Biasini postakocsiján igyekeztünk az erdélyi határmegyék felé, akár újmódi gépmadáron próbálgattuk ki sorsunkat. Igaz, hogy a magyar mondás szerint nem kell félteni azt a kutyát, amely már egyszer átalúszta a Tiszát, átússza az másodszor is. Az utazásra kiszemelt ember nyugodtan utazhat akár a Bakonyban, akár az Atlanti-óceán fölött: nem érheti baj, mezítelen lábbal kell meghalnia minden kalandozási után. Csak éppen a mi jóságos, konzervatív, ősi, nemes magyar virtusunkat látom példázva a Lindberg nevű kapitány New York és Párizs közötti utazásában. Éppen ebben az időben, amikor a külföldi nemzetségek a maguk virtusain vetélkednek, a levegőben törik nyakukat: a mi alföldi magyarjaink büszkén, rendületlenül, szinte patinásan az ősi erényektől azt mutatják meg a mi kis világunknak, hogy röpülőgép helyett még indig lehet nyeregben és szekeren is utazni Magyarországon. A gazdaifjak, akik az Alföld kellős közepén lóra ültek, hogy százhuszad magukkal kiránduljanak mindennapi otthonukból át a Dunántúlra, a gyönyörű Balatonra, tegnap Kecskemétre értek utazásukban, szekereken utazó családtagjaikkal, jókedvükkel, magyaros vendégjárásukkal, papokkal, nótáriusokkal, orvosokkal, - talán még valamely vén táltost is cipelvén magukkal, mint a honfoglalás idejében.
Lindberg utazgathat New Yorkból Párizsba. Engem inkább érdekel ennek a magyar nemzedéknek az útja az országban.
Forrás: A Reggel VI. évf. 21. szám. Budapest, 1927. május 23.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése