Jön a tavasz. Alulról a föld alól és felülről az egekből. Meg jobbról és balról a tengerek felől.
Menthetetlen a helyzet. A láng belékapott már a sápadtságba, s a hidegség fulladozik, még egy percig bírja szusszal… a rohamozó fények gőzök szelek hurrát zendítenek…
- Meghalok, meghalok… - egy húsz esztendős leány kapja fel a két karját az utcán, a csillogó dél alatt, a harangok bódult szívdobogásával a füle mellett…
A Rózsa-utcán, a járdán. Ebben a drága cukros kezdő melegségben.
Az égre az örök cirrus cumulusok jöttek ki legelőre, fejér selyem angyalbárányok.
Nincs sárgább a világon, mint a mimóza, nincs vörösebb, mint az a vérbélű narancs, a kofánál, ott a Rózsa-utcában a sarkon.
- Meghalok, meghalok…
Jaj én is, mikor húsz éves voltam. És olyan érzékeny voltam és úgy rajongtam, mint a leányok.
Meghalok, mert nem bírja a tüdőm az édességes lélegzetet. Meghalok, utána szakad a szívem a sóhajomnak. Meghalok, olyan szerelmes vagyok. Meghalok, úgy sóvárgok. Meghalok, olyan boldogtalan vagyok, olyan boldog vagyok. Meghalok, nem tudom kiállani, olyan nehéz, olyan mélységes, olyan titkos, olyan lehetetlen… belé bolondulok csókba, szekfűszagba, naplementébe, csillagokban, sötétségbe, meghalok, meghalok!
Igen. Te is mindig meghaltál, mikor ifjúságban szenvedtél… ugye.
A Rózsa-utcai húsz éves leány összeesett a járdán ezen a gyönyörű héten. Veronál és marólúg volt a testében.
Szó szerint ezt kiáltotta világgá:
- Meghalok, meghalok, nem írom tovább a nyomort.
Ezek voltak utolsó szavai. Mint Goethe utolsó szavai voltak, hogy: több világosságot. S mint egy Chaleaubriand grófné utolsó szavai voltak, hogy. De kár lesz elfelejteni a szép verseket…
- Meghalok, meghalok…
Mintha szavalni akart volna dallamosan, hevülten, amint a két karját a járókelők előtt fölnyújtotta. Mintha valami szangvinikus adysta szűz tört volna ki a tavasz szédítő napján.
Ez az eset már el van intézve, mi? Egy húsz éves szép leány megölte magát, mert nem bírta tovább a nyomort.
Nem is kell nyomozást indítani. A Rózsa-utcai leány olyan figyelmes volt, hangosan bejelentette tettének okát.
Most az ember itt tovább köszönget törvényesen. Szervusz, méltóságos uram, kezedet csókolom. Hogy ilyen tempóban méltóztatol fiatalodni… botrány, kérlek alázatossággal.
Ez a serdületlen tavasz, ez azt hiszem a legfinomabb. Így március vége felé, mikor még tél is lehetne. A friss fű befuttatja már a gyepet. A fák meg még merő sötétek. Zöld és fekete. Az empire színe. Imádom.
Kitűnő ez a phantaisie a zsebkendőjén. Adja csak még egyszer… tündéri jó, ideális, Chanell 22, ha nem tévedek?
Én nagyon rendes, elfogadható ember vagyok.
Menthetetlen a helyzet. A láng belékapott már a sápadtságba, s a hidegség fulladozik, még egy percig bírja szusszal… a rohamozó fények gőzök szelek hurrát zendítenek…
- Meghalok, meghalok… - egy húsz esztendős leány kapja fel a két karját az utcán, a csillogó dél alatt, a harangok bódult szívdobogásával a füle mellett…
A Rózsa-utcán, a járdán. Ebben a drága cukros kezdő melegségben.
Az égre az örök cirrus cumulusok jöttek ki legelőre, fejér selyem angyalbárányok.
Nincs sárgább a világon, mint a mimóza, nincs vörösebb, mint az a vérbélű narancs, a kofánál, ott a Rózsa-utcában a sarkon.
- Meghalok, meghalok…
Jaj én is, mikor húsz éves voltam. És olyan érzékeny voltam és úgy rajongtam, mint a leányok.
Meghalok, mert nem bírja a tüdőm az édességes lélegzetet. Meghalok, utána szakad a szívem a sóhajomnak. Meghalok, olyan szerelmes vagyok. Meghalok, úgy sóvárgok. Meghalok, olyan boldogtalan vagyok, olyan boldog vagyok. Meghalok, nem tudom kiállani, olyan nehéz, olyan mélységes, olyan titkos, olyan lehetetlen… belé bolondulok csókba, szekfűszagba, naplementébe, csillagokban, sötétségbe, meghalok, meghalok!
Igen. Te is mindig meghaltál, mikor ifjúságban szenvedtél… ugye.
A Rózsa-utcai húsz éves leány összeesett a járdán ezen a gyönyörű héten. Veronál és marólúg volt a testében.
Szó szerint ezt kiáltotta világgá:
- Meghalok, meghalok, nem írom tovább a nyomort.
Ezek voltak utolsó szavai. Mint Goethe utolsó szavai voltak, hogy: több világosságot. S mint egy Chaleaubriand grófné utolsó szavai voltak, hogy. De kár lesz elfelejteni a szép verseket…
- Meghalok, meghalok…
Mintha szavalni akart volna dallamosan, hevülten, amint a két karját a járókelők előtt fölnyújtotta. Mintha valami szangvinikus adysta szűz tört volna ki a tavasz szédítő napján.
Ez az eset már el van intézve, mi? Egy húsz éves szép leány megölte magát, mert nem bírta tovább a nyomort.
Nem is kell nyomozást indítani. A Rózsa-utcai leány olyan figyelmes volt, hangosan bejelentette tettének okát.
Most az ember itt tovább köszönget törvényesen. Szervusz, méltóságos uram, kezedet csókolom. Hogy ilyen tempóban méltóztatol fiatalodni… botrány, kérlek alázatossággal.
Ez a serdületlen tavasz, ez azt hiszem a legfinomabb. Így március vége felé, mikor még tél is lehetne. A friss fű befuttatja már a gyepet. A fák meg még merő sötétek. Zöld és fekete. Az empire színe. Imádom.
Kitűnő ez a phantaisie a zsebkendőjén. Adja csak még egyszer… tündéri jó, ideális, Chanell 22, ha nem tévedek?
Én nagyon rendes, elfogadható ember vagyok.
Forrás: A Reggel VI. évf. 12. szám. Budapest, 1927. március 21.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése