Csergő Hugó (1877-1945): Ujságiró halálára

Barátaim, ti régi ujságirók,
A végső harcig hősi munkabirók:
„Migrate, veteres coloni!”
Az égalj felpirosló alkony-árján
Charon, az agg hajós csónakja vár rám,
De jó lesz rajta elhajózni!

A sürü éjlepel selymébe gubozódva,
Lelkem még bábhüvelyben rejlő pillangója
Szárnyát már lassan bontogatja is,
Ma gyönge röpte még csak tünő álomutra,
De holnap, teljes-szárnyanőtten, már – ki tudja?
Az álomtalan éjszakába visz.

Bár naprül napra számban megfogyottan,
Ott állunk még az éber őrtoronyban
És minket tép meg minden szélvihar.
Mi vérezünk a másnak tépett rózsa tüskén,
a hatalommal szembeszállunk koldus-büszkén,
Pazar vetésünk aratása: bús avar.

Ti mind-sürübben nyiló ujságiró-sirok,
A könny, amelyet boldog öletekben sírok,
Az irigylésnek s nem a gyásznak könnye az:
De jó is néktek ott lenn végre megpihenni,
De jó: az örök harc után az örök semmi,
Ahova nem hatol le vágy, se gond, panasz.

A sürü éjlepel selymébe gubozódva,
Lelkem még bábhüvelyben rejlő pillangója
Vágyszárnyát most még bontogatja csak
S csupán egy röpke álom-éjszakára
Ragad a reggelig tartó halálba,
Amelyre gyászos ébredés fakad.

Már nem sokáig tart az őrlő munka,
Uj harcos ifjuság nyomul nyomunkba
S mit abbahagytunk, ők fogják leróni,
Már jönnek, nőnek is az uj bajvivók,
Uj hősök, uj bolondok: - ujságirók…
- „Migrate, ceteres coloni!”

Forrás: A Reggel VI. évf. 13. szám. Budapest, 1927. március 28.