2018. jún. 6.

Váradi Antal (1854-1923): A harcz mezején



(Petőfi halála napján.)

„…Ott essem el én…
Ott folyjon az ifjui
vér ki szivemből.”

Magyar-Fehéregyháza Erdély egyik községe. Nagyküküllő vármegyében fekszik, a keresdi járásban, hol a Bethlen grófok műkincsekben gazdag, történelmi nevezetességű kastélya is rejtezik. Rejtezik, mondom, mert oly eldugottan fekszik, hogy alig lehet rátalálni. Innét a neve is: Keresd!     Legalább igy mesélik. Fehéregyháza Segesvár közelében van. Másfélezernél több a lakosa, oláhok, magyarok vegyesen. A Hallerek régi kastélya fekszik ott, melyben az ősz Haller, a segesvári csata térparancsnoka, egyszer fogadott bennünket, az irók és művészek társaságának küldötteit, egy feketére festett kupolás teremben,melyen fölül festett halüsztrád fut körül s arra támaszkodva tekintenek le a Hallerek odafestett hősei, s éppen az ősz patriárka fölött állt Alerius, a római, ősz szakállával, jóságos arczával szakasztott mása az alatta ülő utódnak.

A kastély körül terjed el a mező, azontul a halmok lába, ott jobbra a domboldalon kőemlék jelöli a helyet,a hol Bem jól czélzott ágyugolyóval letörte lováról Skariatni orosz tábornokot. Mégis elvesztették a csatát…

Petőfi halálvágya, prófétai betekintése a tulvilágba számos költeményéből ismeretes. „Sirt nekem, sirt – és koporsót!” – kiált fel. – „Tudom azt az egyet, hogy nem soká élek…” – panaszolja másutt. De sejtő lelke azt is érzi, hogy „ha én majd meghalok – Nem leszen kő siromon…” Azt is dalolja: „Most gomblyukamban a virág – s ha ujra zöldül a világ, Talán sirom halmán fakad…”

Kétféle halált óhajt magának. Ha az Isten ekképp szólna hozzá: Fiam, én neked megengedem, hogy ugy halj meg, mint magadnak tetszik, erre kérném akkor Istenem: legyen ősz, de szép, szelid, derült ősz, sárga lombon fényes napsugár. Sárga lombközt zengje végdalát egy a tavasztól elmaradt madár. S valamint az őszi természetre a halál jön észrevétlenül, én reám is ugy jőjjön, csak akkor vegyem észre, ha mellettem ül…

… De ha ezt nem engedné az Isten, akkor kérném, hogy tavasz legyen, harcz tavasza, hol rózsák teremnek, - véres rózsák, férfikebleken, … ott legyek,s az én szivemből szinte nőjjön egy halálos vérvirág…

Sötét sejtelme nyilatkozik ebben is: „Ha meghalok, ha megfagyok, szememre megkönnyezetlen szemfedő borul, s ültetni nem fog senki egy virágot a sirra, amely rajtam domborul”. Máshol: „Te fergeteg, jöjj! szórd el csontommal szivem s nevemet, - ne tudja senki sem, hogy egykor ilyen megátkozott teremtmény létezett!” Máskor „véres napokkal álmodik, „mik a világot rombadöntik”, mikor ő „megfagy,meghal a csatatéren…”

Koronája ind e vésztjósló látomásoknak az „Egy gondolat bánt engemet”, amelyet Petőfi minden bámulója kivülről tud „Ott folyjon az ifjui vér ki szivemből, s ha ajka örömteli végszava zendül, hadd nyelje el azt az aczéli zörej, a trombita hangja, az ágyudörej…”

S holttestemen át
Fujó paripák
Száguldjanak a kivivott diadalra
S ott hagyjanak engemet összetiporva…

Ugy történt. Ott hagyták őt összetiporva.

Fehéregyháza mezőjén pedig hősök porából kelt füszálak ezreit lengeti a szél, de nem tudjuk: melyik kelt a költő hamvából, mert ahhoz bucsura járna egy nemzet, amely Isten kalapján bokréta, s melyhez hasonlót „Isten nem teremtett!”

*

Petőfit Gyalokay hozta kocsiján a csata szinhelyére. Julius 29-ike volt. A háttér hegyei felől sötét viharfelhők közelegtek.

- Vajjon kit ver meg ma az Isten?Minket vagy az oroszt?- mond Gyalokay.

- Az oroszt – mond Petőfi kurtán.

- Remélem – feleli Gyalokay.

- Reméled? – pattan föl Petőfi. –Én követelem!

Ezt Gyalokay barátom saját elbeszélése nyomán jegyzem föl. Mikor Brassai bácsinak elmondtam, azt felelte rá:

- Est genuine Petőfiánum! (Petőfit jellemző vonása van az esetnek!)

Petőfi, mint Bem tábornok hadsegéde, vászonzubbonyban, gyalog tartózkodott tábornoka körül, többek állitása szerint egy duplapuskával fölfegyverkezve. Bem rendelkezései közben észreveszi, hogy Petőfi mellette jár, holott az ellenséges golyók czélpontja az ő környezete szokott lenni. Annyira szerette a költőt; oly nagyra becsülte s ugy féltette az életét, hogy nyomban a tartalékhoz rendelte. Többen mondják, hogy engedelmeskedve a parancsnak – hátravonult.

Innét kezdve sürű homály száll az ő fényes nyomaira. Tapogatódzva keressük, de nem találjuk. Sejtés, kombináczió, föltevés minden, csak az a szomorú, rettentő bizonyosság, hogy nincs többé.

Ferneczi hiteles előadása a következő: „Utóbb a csatatér külömböző pontjain látták, hol a falu fölött, az ágyuk mögött, hol a faluban a fogadó udvarán, ahol szekere állott. Délután három-négy óra tájban (ez Lengyel dr. állitása) éppen egy hatfontos ágyut hoztak kijavitva Kereszturról, ezzel szemben látták Petőfit ekkor a faluba, a fogadó felé haladni. De már mintegy félóra mulva, míg Lengyel dr. a sebesülteket kötözte, a leégett falu egyik sütőkemenczéjén ülve pillantotta meg, kívül a lőtávolon, honnan a csata menetét figyelte. Időnként fel-felállt,eltávozott, hogy jobb áttekintést nyerjen, de mindig visszatért s gyönyörködni látszott, miként szedik össze a székely fuvarosok a lecsapódott ágyugolyókat. Közben jegyezgetett egy zsebkönyvbe. E tájban vált véresebbé a csata, szaporodtak a sebesültek. A költő ekkor a falu elé ment ki s egy ott elfolyó árok hidfájára dőlve, mintegy félóráig szemlélte a csatát. Tőle nem messze egy hatfontos ágyu lőtte az oroszokat, azok keményen viszonozták a tüzelést, s egy ágyugolyó alig harmincz lépésnyire hullt le tőle; a fölvert por őt is eltakarván, hihetőleg szemébe is ment, mert zubbonya ujjával hosszan törölgette. Ekkor a falu vetéskapujához tért vissza s annyira elmerült gondolataiba, hogy feledni látszott  a körüle történteket.

Már ekkor ingadozni kezdett a csata sorsa. Bemet ujra meg ujra visszaverték. Minden törekvése, hogy az orosz gyalogság tömegét megbontsa, hiábavalónak bizonyult. Ágyutüzet zuditott rájuk, - maga Bem mestere volt a tüzértudománynak s hires czéllövő – hiába. Az oroszok eddig a védelemre szoritkoztak. Most a mindenünnen visszavágtató örsök jelenthették, hogy a magyarságnak segitségre sehonnét sincs kilátása, mire az oroszok az offenzivát ragadták meg. Támadásuk elöl seregünk hátrálni volt kénytelen. Az erdőben, a cserjés között nagy tömeg orosz katona rejtőzött. Ezek most előrohantak, a mieinkre vetették magukat, s még nagyobb zavarodást okoztak az amugy is megbomlott futó sorokban. Ezalatt az oroszok a jobbszárnyunkat is megkerülték. Ott szétverték a három század lovasságot s a jobbszárny kevésszámu gyalogságát. A mieink ez oldalon is megfutamodtak.

Lengyel dr. ekkor lóra ült s a falu vetéskapuja felé lovagolt. Petőfit még mindig ott találta, a híd karfájára támaszkodva s merengve maga elé. Lengyel ekkor kinyujtotta a jobb kezét s figyelmeztetve a költőt, rámutatott a tőlük alig ezer lépésnyire folyó nagy harczra.

Petőfi meg se mozdult.

- Potomság! –mondotta s ott maradt a híd karfája mellett. Ezalatt teljesen eldőlt a csata sorsa. A megkerült s szétvert jobbszárny után megfutamodott a balszárny is. Bem és egész táborkara menekült.

- Be vagyunk keritve! Be vagyunk keritve! – igy hangzott a kétségbeesett kiabálás, s mialatt a tüzérség a hegynek fölfelé menekült, vegyesen a gyalogsággal, a lovasság az országuton vágtatott Héjjasfalva felé. Nyomukban két ezred orosz dzsidás, míg egy másik orosz lovas-csapat, a futó sereget megkerülni törekedve, a folyó partján vágtatott előre s a Fehéregyháza fölött levő völgytorkolatnál csakugyan elébük is vágott.

Petőfi szekere, mely a falu korcsmájában állott, ez időben már nem volt ott az állás alatt. Kocsisa vagy idejében elmenekült, vagy az ellenség zsákmányává lett.

Gyalokay Lajos most igy adja elő a tovább történeteket: Amint ő a faluból kivergődött, rákiáltott a futó katonákra, hogy sorakozzanak. De a veszély felbontott minden fegyelmet. Ekkor ő is jól elrejtett kocsijához sietett s megpillantja e közben a költőt, amint az országuton hajadonfővel szalad. Utána kiált. A költő megáll s szomoruan visszanéz.

- Jere velem! – mond Gyalokay. – Kocsim ott van a bokrok között.

És kezét megragadva,vonja magával.

Petőfi keserüen kaczagva szólt:

- Azt hiszed, van ebben a pokolban olyan bolond, aki helyt merne maradni? Kocsisod is elfutott.

S ezzel a rohanó lovasságra mutatott.

- Itt nincs szabadulás. Menjünk a jobboldalra! Ott talán menekülhetünk!

S látva, hogy Gyalokay habozik, kirántotta kezét a Gyalokay kezéből.

- Itt nincs idő a gondolkozásra. Én megyek – Isten veled!

Ezzel leszökött az országutról, s a hegy felé menekült. Gyalokay többé nem látta.* (* Szószerint Ferenczi előadása.)

Tehát arrafelé menekült, ahol a másik orosz lovas-csapat a Küküllő mentén felfelé vágtatva, a buni völgy torkolatánál megfordult s a futóknak eléje vágott, őket bekeritvén. Lengyel azt hiszi, hogy tovább is az országuton menekült. (Holott Gyalokay arról leszökni s a hegy felé menekülni látta.) „Mert midőn ő (Lengyel doktor) Kis-Bun irányában, hol az országut egy magaslatra fut fel, visszatekintett, az út egyik kanyarulatában a költőt vélte látni, amint fedetlen fővel, széteresztett ingnyakkal, lengő zubbonyában futott!”* (* Ugyanott.)

Heydte, aki másnap a fehéregyházai s az országut melletti sirokba a mintegy ezerharmincz halott eltakaritását végezte, azt beszélte, „hogy a csata után Lüders megtekintvén a csatateret, kilovagoltak Héjjasfalva felé, az emlitett magaslatig s körülbelül ugyanazon a tájon, ahol Lengyel utoljára látta Petőfit, egy halott feküdt az út mellett, ki talán föl sem tünt volna neki, ha nadrága és zubbonya zsebeit kiforgatva s mellette szétszórt irásokat nem látott volna. A halott, amint lovaglás közben megfigyelhette, szőke volt, hegyes állszakállal; egy dzsidaszurás mellén érte. Ő a leirások aután azt hiszi, hogy Petőfi volt.”* (* Ferenczi: „Petőfi életrajza.” 278. Lengyel: „Vasárnapi Ujság 1860-1861.)

Egy sereg epizódot beszéltek el még utólag Petőfi haláláról. Egyik verzió szerint Szkurka nevű közhuszár emelte volna kengyelébe Petőfit, akit futásában ért utól, de a költő leugrott a kengyelvasról s a kukoriczásba futott volna, e szóval: „Engem az Isten se ment meg.” Pár lépésnyi futás után azonban két orosz lovas utolérte s néhány fejére mért kardcsapással levágta. Még a földön fekvőre is mértek volna egy csapást. Haller József gróf szerint Zeyk Domonkos emelte Petőfit a kengyelébe s vitte a kukoriczásba. Petőfi ott leszállott, innét későbbi szemtanuk állitása szerint a buni hidig futott, de aztán dzsidás kozákok utolérték, egyik mellbe döfte s a Küküllőbe fordult. De a folyóból kimászott s reggel egy Csonta Juon nevű fehéregyházai ember kocsiján Héjjasfalváig ment volna, a hol Zeyk Domonkossal és huszonhárom honvédtársával együtt egy közös sirba dobták. Petőfi kiáltott volna, Haller előadása szerint a sirból, hogy ne temessék el, „látjátok, hogy élek,meggyógyulhatok, Petőfi vagyok!” De egy irgalmatlan orosz visszataszitotta s „Dögölj meg Kossuth-kutya!” káromlással hullákat dobáltak rá, később Bader János segesvári lakos oltatlan meszet hintett fölébük s az élők sirját betakarták.

Petőfiné a következő télen – az egymásnak ellentmondó legendák nyomán – keresni indult. De az előadottakról értesülvén,a további keresést abbahagyta.

Aztán keresték… várták… kutatták…Hiába.

Azon az éjszakán megint egy fényes hullócsillag szikrázó íve hullott le a magasból… Egy másik, mindeniknél fényesebb, ragyogóbb csillag pedig visszaköltözött az égbe!



Forrás: Váradi Antal: Regényes rajzok Petőfi életéből. – Petőfi-Könyvtár. Szerkesztik: Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán. III. füzet. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása Budapest, 1908.

Váradi Antal (1854-1923): A „Talpra magyar!”


Váradi Antal 


Márczius tizenötödike 1848-ban szerdai napra esett. „A fővárosnak nem mindennapi szine van” irja a Pesti Hirlap”. A mozgalmas szellem, mely egész nyugaton fölemelé zászlóját, itt is nyilvánulni kezd. Azon késlekedés, melyet a fővárosi tábla temporizácziója az alsó tábla teendőink iránti feliratának tárgyalása körül okozott, itt is peticzióra adott alkalmat. Márczius 15-ikén reggel tizedél órakor az ifjuság az egyetem három szakjabeli kortársaival egyesült, kikhez még számos, mindenkoru és rangu férfiak csatlakoztak s Landerer és Heckenast nyomdája előtt megállván, követelték a peticzió 12 pontjának úgy Petőfi Sándor egyik költeményének rögtöni kinyomatását. A nyomda tulajdonosai engedtek a kivánatnak. Az összegyült tömeg pedig, daczára a sürün hulló esőnek, példás türelemmel bevárta a czenzura nélkül kinyomatott első magyar példányok elkészültét, ami megtörtént délelőtt 11 és fél órakor. A nyomtatványok idegen ajku polgártársaink iránti tekintetből németül is elkészültek. Örömmel jegyezzük fel, hogy a 12 és fél óráig tartó csoportozatot a legkisebb rendetlenség sem zavará meg!”

Ime, az események hű krónikása; igy irja ezt az idézett lap 1848 márczius 16-ikán, csütörtökön megjelent száma.

Az iskolák ezen a napon zárva voltak, az egyetemi ifjak kikérték és meg is kapták az egyetem zászlaját, amely alatt vonultak; a pesti nép örömében Buda is osztozott s este illuminiált ablakok előtt vonult a vigan zajongó, éneklő, éljenző menet, mely csak az imént kisérte le Táncsicsot diadalmenetben a várhegyről s vitte családja körébe.

A márczius 16-ikán megjelent lap homlokán kövér betükkel nyomva ez áll:

„A sajtó szabad!”

A sajtó lánczainak letörését a helytartó-tanács elnöksége márczius 16-ikán közölte a nyomdatulajdonosokkal. Este a nádori lak is ki volt világitva!

Petőfi márczius első napjaiban Veszprémben volt. Ott értesült a párisi forradalom eseményeiről és igy kiált föl: „Oh, mikor én meghallottam, hogy Lajos Fülöpöt elüzték s Francziaország republika!? Egy Pestről távollevő megyében utaztam s ott egy fogadóban lepte… rohanta meg e hir fejemet, szivemet, lelkemet, idegeimet. Vive la republique! kiálték föl, aztán némán, merően álltam, de égve, mint egy lángoszlop. Amint eszméletemet visszanyertem, egy aggodalom kezdett bántani, a jelszó ki van kiáltva, gondolám, ki tudja, mi nem történt vagy történik, míg én haza érek? Nélkülem kezdődjék a forradalom? Hah!

Nyakra-főre siettem a fővárosba… reszketve, lélekzet nélkül értem haza… Általános volt a lelkesedés, de még semmi sem történt… Nagyot lélekzettem, mint a buvár, midőn a víz alól fölmerül.”

Márczius 7-ikén ért Pestre. Itt mindennap részt vett az ifjuság gyülésein s az itt elhangzó beszédek, de leginkább a fönt idézett lelkes hangulat, szivének égő szabadságvágya adták tollára a földetrázó dalt, a nemzeti ébredés harsona-szavát, a „Talpra magyart!”

A „Talpra magyar” márczius 13-ikán született, a Julius Caesar és Attila legendaszerű halála napján. Márczius idusa, a zsarnokhalál-születésnapja hozza világra a leglángolóbb szabadságdalt!

„Míg én az egyik asztalnál a Nemzeti dalt irtam” – mondá Petőfi – „feleségem a másik asztalnál nemzeti fejkötőt varrt magának.”

A nagy napok rövid történetét Ferenczi igy adja elő: Márczius 14-ikén az „Ellenzéki kör” közgyülést tartott, melyen az ifjuság oly elhatározással jelent meg, hogy mint Francziaországban tették a reformokkal, ugy itt is követelni fogja, hogy a 12 pontot peticzió alakjában a reform-lakoma résztvevőinek aláirásával terjeszszék föl egyenesen a királyhoz. Ezt elfogadta ugyan a gyülés, de Klauzál Gábor inditványára elhatározta, hogy előbb az országban köröztetvén, nagyobb suly kedvéért több százezer aláirást szerez. Ez a halogatás mélyen elkeseritette az ifjuságot, el Petőfi is, ki nem lévén jelen, Jókai által értesült a határozatról. Az ifjuság esti 7 órakor szintén ülést tartott a Fillinger kávéházban, az ugynevezett „Közvélemény-asztala” mellett. Itt hallották meg először tiz óra tájban, hogy márczius tizenharmadikán kitört a bécsi forradalom és Metternich elüzetett. Ekkor vége volt a halogatásnak. Vajda János bezárta az ajtókat, hogy addig nem távoznak el, mig nem határoznak; Vasvári pedig kivonván tőrét, igy szólt: „Esküszöm a szabadság istenére, hogy mindaddig nem fogok nyugodni, míg a zsarnokság fenéjét gyökerestül ki nem irtottam!”

Ez hatott. Az ifjuság lelkesülten ismételte az esküt s elhatározta, hogy követelni fogja a szabadságot!

A márczius 14-ről 15-re beállott éjszakát Petőfiék ébren töltötték, a Jókai társaságában. Anyja is ott volt s mikor az ifju, lángoló szivü költő lelkesülten hangoztatta, hogy tudatában van a következő nagy nap egész jelentőségének, hogy el van készülve szembeszállni az erőszakkal s ha kell a szuronyokkal is szembeszáll,d e kivivja a sajtószabadságot, az ő vágyainak eszményképét, a szerető anya és feleség nemhogy lebeszélték volna, de lelkesitették a küzdelemre!

Alig hajnalodott, fölklészült s ment a Fillignerbe, az ifjuság gyülekező helyére. Utközben Vasvárit, Bulyovszky Gyulát találta s fölvitte őket Jókaihoz, akinél megegyeztek, hogy a sajtó felszabaditását fogják elsősorban sürgetni s megszerkesztették a 12 pontot (Mit kiván a magyar nemzet?) a proklamácziót.

Nyolcz órakor értek a kávéházba, ahol nem sokan voltak még. De azért az egyre-másra gyülő ifjuság előtt felolvasták a proklamácziót, amelyet elfogadtak.

Ezután következett a történelmi nagy pillanat!

Petőfi felállott s elszavalta a „Nemzeti dalt”.

… És fölkelt a szavalat harsogása nyomán „rabágya kőpárnáiról” a bilincsbe vert gondolat. Templommá lett a homályos, szük helyiség s a lelkes hallgatóság egy szivvel, egy lélekkel harsogta utána a refraint:

„Eszküszünk,
Eszküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!”

Ez a pillanat a forradalom, a szabadságban, a nemzeti megujulás, a csoda-idők s a legendás esztendő szellemi kezdete!

Éppen a Józsefnapi vásár közeledett, tehát a pesti utczáknak a szokottnál sokkal mozgalmasabb képe volt. A lelkes ifjuság az egyetemre ment, ahol a tanárok beszüntették az előadásokat s az egyetemi ifjak kitódultak az udvarra. Ott a szitáló esőben Jókai székre állott, fölolvasta a proklamácziót, utána Petőfi elszavalta lángoló lelkesedéssel a „Nemzeti dalt”. Hatása az ifjuságra elképzelhető!

A vásáros nép is impozáns tömegben csatlakozott az egyetemi ifjusághoz, mely az egyetemeket mind bejárván, a censorhoz akart menni, hogy vele is aláirassa a proklamácziót. De Petőfi kijelentette, hogy censort többé nem ismer, ennek folytán censorhoz nem is mehet, ellenben megy egyenesen a nyomdába.

Ebbe mindnyájan beleegyeztek s nem találván ellenállásra sehol, odavonultak a régi Hatvani-utczába, mely később „Márczius 15-ike utcza” nevet kapott (én még láttam a barátok temploma sarkán ezt a fölirást) s a régi Horvát-ház előtt csoportosult. (A mai Pálfy-ház, amelynek földszintjén, a Szép-utcza s Hatvani-utcza sarkán volt a Landerer és Heckenast nyomda.)

Jókai, Vasvári, Vidács és Petőfi, mint az ifjuság küldöttei, bevonultak a nyomdába s lefoglalták a sajtót „a nép nevében”. Landerer óvó szavai után az ifjak a felelősséget magukra vállaltak. Nyomban szedésbe adták ugy a proklamácziót, mint a Nemzeti dalt, Jókai tudatta a várakozó tömeggel a történteket. Mindenki türelmesen várt, szakadt az eső, s kezdték kifesziteni az esernyőket. De Vasvári azt kiáltotta a tömegnek, hogy mit fog csinálni, ha majd golyók és bombák potyognak? Mire az esernyők kezdtek eltünedezni.

Vasvári, Degré, Bulyovszky Gyula tartottak ezalatt beszédeket, Petőfi pedig ujra elszavalta a Nemzeti dalt, a tömeg pedig esküre emelt kézzel dörögte utána a refraint. Egy tanú szavát idézi Ferenczi, aki ezt mondja: „A dicsőitett fiatal népköltőben itt, ezernyi sokaság előtt, a szabad ég alatt bátor homlokával s eltökélt arczkifejezésével egy őskori látnokot képzeltünk magunknak, ki rabigába vert honfiait, véreit, lánczaiknak összetörésére szólitja fel s ösztönzi – hozzáképzeltük a halhatatlanság örökzöld borostyánjait halántékára!” Utána Irinyi, Egressy, Irányi és Vidacs beszéltek, majd Gyurkovits Máté, előkelő pesti polgár, szücsmester (aki később városi hivatalnok lett s közel százéves kort ért el) német beszédet tartott, melyben a nap s az események jelentőséget magyarul nem értő polgártársainak lelkesen tolmácsolta.

Fél tizenkettő volt, mikor Irinyi bemutatta a népnek a szabad sajtó első szülötteit, a 12 pontot s a Nemzeti dalt, amelynek német forditása is elkészült. A sajtó-gép, melyen e történelmi napon a lelkes ifjak keze által (nehogy a nyomda valamely alkalmazottját terhelje a felelősség) az első szabadsajtó-példányok nyomattak, a Franklin-Társulat (Heckenast utóda) tulajdonába ment át s jelenleg a Petőfi-ház muzeumának fogja a tulajdonos jóságából, mint szent ereklye, örök diszét képezni!

Ezrivel osztották szét a nyomtatványokat, melyet egy-egy példányát most becses ereklye gyanánt őrizik –eljárták a szerkesztőségeket, felszólitván őket, hogy ezentul lapjaikat ne censuráztassák – vittek egy példányt a szabad-sajtó első termékeiből Kubinyi Ágostonnak a Nemzeti Muzeum igazgatójának azzal a kéréssel, hogy örök emlékül tétesse el.

A Muzeum előtt folyt le a délutáni népgyülés, amelynek alkalmával ujra nyomtatványokat osztogattak s Petőfi elszavalta gyujtó hatásu Nemzeti dalát, mely azóta e nap hymnusza lett s a kőlábak,melyen állva az eskü szavait menydörögte, ma márvány-emléktábla jelöli, melyet a magyar ifjuság emelt az „ifju magyarság” lelkes hőseinek.

A kivilágitás alatt örömmámorban uszott a város, ének, éljenzés, beszédek zaja hangzott s ragyogó transparensek hirdették az ünnep jelentőségét.

„Feltünő volt azonban – irja a Pesti Hirlap -, hogy a magyar tudós-társaság lakásán, hol miden más kivilágitás alkalmával feliratok, transparensek szoktak lenni, most, midőn a sajtószabadság ünnepeltetett – semmi sem volt.”

Forrás: Váradi Antal: Regényes rajzok Petőfi életéből. – Petőfi-Könyvtár. Szerkesztik: Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán. III. füzet. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása Budapest, 1908.

Váradi Antal (1854-1923): Petőfi ellenségei



Váradi Antal 

- Kortársak följegyzéseiből, egykoru lapokból, stb. –


Petőfi – és ellenség! Elgondolhatja ezt magyar ember? Előttünk olyan anomáliának tetszik még csak föl is tenni valakiről, aki hirét hallotta a „Talpra magyar!” dalnokának, hogy az másképpen, mint a csodáló imádás hangján beszéljen róla! És mégis. Az a szennyes folyó, a politika, mely besározza Krisztust magát, s az irigység, amely előtt az Isten sem szent, hozzányultak a mi bálványunkhoz, s megpróbálják lerángatni magukhoz a porba. Persze, nem sikerült nekik, csak magukat keverték az ingoványba, de a históriai igazság kedvéért fel kell jegyeznünk, hogy voltak ilyenek is, okulásul az utókornak, amely nem becsülné meg eléggé a maga nagy embereit.

Petőfi a Kis-Kunságban lépett fel képviselőjelöltnek. Május harmadikán ir egy Bankos Károly nevű ismerősének, hogy követ óhajtana lenni, mert – úgymond – okos emberek lesznek az országgyülésen, de most lelkesedettek és lelkesiteni tudók kellenek”. Junius elején Pálffy Albert tollából czikk jelent meg a „Márczius Tizenötödike” czimü lapban, mely az ő jelöltségét támogatja.

Szokás szerint bejárta kerületét, volt Fülöpszálláson, Szabadszálláson, Kunszentmiklóson és Laczházán, s szétosztogatván nyomtatott proklamáczióit, visszatért a fővárosba. Néhány nap mulva ujra lement a választókerületbe, ahol választói kérésére beszédeket igérkezett tartani. Időközben azonban a szabadszállási református papnak, Nagy-nak a fia ellenjelöltül lépett fel, s természetesen a „helybeliek” s minden ahhoz tartozó, a pap fiát pártolta. A hatóságok, a hivatalos emberek, a községi belső emberek mind Nagy Károlyt támogatták s Petőfit véres republikánus hirébe keverték, aki csak felforgatásra tör s királynak és felsőbbségnek esküdt ellensége.

Megindult azután a rágalom hivatalos apparátusa is, Petőfi notórius ember, kinek már Pesten beszélni se szabad, amellett tót, királygyülölő és hazaáruló.

Ferenczi Zoltán kiváló Petőfi-életrajzában a legrészletesebben elmondja az egész választás történetét. Petőfi maga a választási kampány lezajlása után a „Márczius Tizenötödiké”-ben egy levél keretében megirta a bukása történetét, melyről aztán a Pesti Hirlap, Életképek, Jelenkor, a költőt pártoló s a balsikeren indignálódó czikkeket vettek át.

Maga a főesemény lefolyása a következő:

- Junius 12-ikén a szabadszállási tanács majd éjfélig ülésezett s népgyülést tartott, melyen sikerült a népet fölingerelni a költő ellen. E mellett hivatalos formában junius tizenharmadikáról a tanácsülésből figyelmeztető és elijesztő levelet küldtek Bankoshoz Szentmiklósra, melyben ovják Petőfit a választás napján a Szabadszálláson való megjelenéstől, mert a nép méltó haragjáról jót nem állhatnak. A költő azonban 14-ikén estefelé mégis átment s nejével egy ismerősükhöz szállt, hol szerfölött megijedtek jelenlétén. Egy rokona (Herpainé) szintén ijesztő hireket hozván, a költő már-már eltávozott volna, de felesége lebeszélte. Sőt ösztönzésére fölment a városházára is. Ekkor az ellenpártiak egész éjjel itatták a népet, mely reggelig zajongott. Midőn reggel ujra fölment a városházára, ott a részeg tömeg körülvette, szóhoz sem engedte jutni, agyonveréssel fenyegette s a követválasztási elnök s a tagok is sértegették, mire elhatározta, hogy távozik s visszamegy Szentmiklósra. Rögtön szállására kisérték, kocsit adtak, felült nejével, s a kocsis a kapott utasitás szerint egy mellékuton vitte Szentmiklósra, nehogy odavaló választóival az uton találkozván, ezek visszahozzák. A szentmiklósiak megérkezvén Szabadszállásra, már előre többen elejökbe mentek s a Nagy Károly pártjára hivták őket, azt mondván, hogy Petőfit agyon akarta a nép verni, s maga kérte a tanácsot, hogy fedezet alatt küldje el a városból. Midőn a szentmiklósiak Bankos vezetése mellett megmaradtak a költő pártján, fenyegetésre fogták a dolgot, hogy félreverik a harangot, ha be mernek menni, s mindnyájukat agyonverik. Sőt a követül bement Bankost, ki Petőfi érdekében szólt, szintén fenyegették. Ekkor a szentmiklósiak hazaindultak, s habár a következményektől megijedt választóbizottság két követet is küldött értük, hogy csak bátran menjenek be a választásra, ezek elkeseredetten távoztak. A költő pedig még aznapról részletes levélben megirta bukása történetét a „Márczius Tizenötödiké”-be, hol 19-ikén meg is jelent. Onnan, némi szeliditéssel, egész terjedelmében átvették a többi lapok és általában a legnagyobb indignáczióval irtak az ellene elkövetett gyalázatos eljárásról. (Ferenczi, Petőfi életrajza. III. k. 253-4.)

Mindegy, megtörtént, nem első és nem utolsó eset Magyarországon, hogy érdemes fiai provincziális butaság következtében ignoráltattak. Ilyenkor száz hasonló eset jut eszembe, nem bukott-e meg számos nagy emberünk a választásoknak nevezett középkori hadjáratok alatt, s nem ejtették-e el Jókait Budapesten, Tóth Kálmánt Baján, sőt volt olyan is, akit szülővárosa addig mindig molesztált ezer kéréssel és kivánsággal, amig egyszer föl akart lépni. Akkor egyszerüen ignorálták.

Mindegy. Akárkivel meg lehetett ennek történni, de Petőfivel szemben örökös szégyenfolt marad ez. Hát még ami aztán következett.

Jókai a legnagyobb megbotránkozással beszéli el a következőket:

- Magyarok istene! Ha ma volna egy Petőfi, ötven helyen választanák meg képviselőnek, akkor pedig megbukott a saját szülőföldén, Szabadszálláson; megbukott oly borzasztóan, hogy menekülnie kellett a városból, mellékutakon, nehogy agyonverje az ellenjelöltje mellett lelkesedő nép, őt, a nép apostolát! Ugyanakkor egy hajduböszörményi poéta kegyetlen verssel tromfolta vissza a „betyár Petőfit”, akinek költeményeit a piacz közepén égette meg a nép.

A nép? Petőfi verseit?

Még csak arra sem érdemesitették, hogy az országgyülés padjai végében valahol helyet adjanak neki; mindenki ellensége volt. Még az édes, jó publikumi s. Az „Életképek”-nek még márcziusban ezerötszáz előfizetője volt, s márcziuson túl, mikor Petőfi is szerkesztőtársnak lett megnevezve, mikor azokat a leggyönyörűbb költeményeit irta, amikor maga körül még Aranyt, Gyulait, Szász Károlyt, Lévait egyesité munkatársakul, leszállt a lap négyszáz előfizetőre, s a kiadó felmondott. S Petőfi költészete akkor kulminált!

E mély elkeseredésében elpanaszolta a szabadszállási bukása esetét lapjainkban,elmondva a visszaéléseket a választás előtt és alatt. Erre az akkor legelőkelőbb lapban az ellenjelölt (ha jól emlékszem a nevére: Nagy Károly) részéről egy válasz lett közzétéve, amiben az Petőfit „gazembernek” nevezi!

Hiszi ezt valaki? Egy Petőfi neve után a „gaz” epitheton? Ugy-e, hogy mese ez?

Petőfi azonnal Pálffy Albertet meg engem küldött mint segédeket a megsértőhöz, lovagias elégtételt követelni. A kihivásra a nagyérdemű hazafi azt felelte, hogy ő bizony pisztolyra senki fiával nem verekedik, hanem álljon elém az a Petőfi egy szál kardra, s tudom, hogy úgy kettéhasitom, hogy fele erre, fele arra esik!

Kettéhasitani egy Petőfit!

Váradi Antal (1854-1923): Petőfi barátai




- A negyvenes évek irói, művészei, szereplői -

Fényes egy névsor ez, a Petőfi barátainak a névsora. Ha az egész világ ellensége lett volna, akkor sem tudnák elhomályositani.

Az öregek közül Szemere, Vörösmarty, Nagy Ignácz, Frankenburg, s többen az országos politikai kapaczitások közül is, az ifjak seregében Csengery, Berecz Károly,Bérczy, Bogdán Lajos, Bulyovszky Gyula, Czakó Zsigmond, Dobsa Lajos, Degré Gusztáv, Emődy, Irinyi, Kecskeméthy, Lisznyai, Losonczy, Kazinczy Gábor, Sárossy Gyula, Lauka Gusztáv, Vahot Sándor, Vajda János, Pompéry, Pákh Albert, Pálffy Albert, Vasváry, Oroszhegyi, Xántus János, Szigligeti Ede és akit legelöl kellett volna emlitenem: Jókai Mór.

Legelső ismerősei közül való Várady Antal, az egyetlen, akitől elfogadott valamit, az egyedüli, akivel nem veszett össze soha.

Vörösmarty sorrendben is, érdemben is első közöttük. Ő volt az, aki először fogta pártját a lángszivű kezdőnek. Azt a jelenetet, amelyet a régi Nemzeti Körben láthattak a Vörösmarty barátai, méltó, hogy művészi ecset örökitse meg s mesteri toll aranyozza be. Én csak egyszerüen leirom, hogy történt.

A régi Csiga-vendéglő a Sebestyén-téren volt. A Sebestyén-tér ott terült el, ahol most a királyi bérpalota Dunára néző sarka áll. Annak az első emeletén volt a Nemzeti Kör.

Vörösmarty a Nemzeti Szinház egynehány művészével, pár iróval s számos belvárosi polgáremberrel járt oda s délutánonkint, néha egész estéken át folyt a kedélyes társalgás, a politizálás, melynek középpontja és éltető lelke Vörösmarty volt.

Egy ilyen alkalommal történt, hogy Vörösmarty előhozakodott a Petőfi dolgával. Elmondta, hogy talált itt egy nagyon talentumos fiatal embert, igazi isten-áldotta tehetség, akinek a verseit kellene kiadni. De hát nincs rá pénz, hiszen megélésre valója sincsen, szegénynek.

Hallgatják, hallgatják megindulva, fejcsóválva, miglen megszólamlik Tóth Gáspár szabómester, a kör egyik szerény tagja, Vörösmartynak rajongó tisztelője.

- Tekintetes uram – ugymond -, én csak szerény mesterember vagyok, de a tekintetes úr szavai után belátom, milyen nagy szükség van rá, hogy az a szép talentum el ne kallódjék. Én tehát, mivel Vörösmarty Mihály mondja, és az énnekem szentirás, csekély tehetségem szerint hozzájárulok ahhoz, hogy ezek a jeles munkák nyomtatásban megjelenek. Adok azért Vörösmarty tekintetes úr kezeihez háromszáz forintokat. De hogy addig is élhessen az a derék versiró ifjú, ime még száz forintokat adok Vörösmarty tekintetes úr kezeihez, amibül élhessen addig is.

Ezt mondta Tóth Gáspár szabómester, akinek a nevét bűn volna elfeledni!

Frankenburg is első pártfogói közé tartozott a költőnek. Bajza közölte első verseit az Athenaeumban, mert akkorában még az örök irók lelkiismeretes kötelességüknek tartották segiteni, támogatni a fiatalokat. Garay János is lelkes hive, bámulója volt a Petőfi költészetének, bár ő egészen más ösvényeken járt.

Nagy Ignácz is egyike a kor jeleseinek, akik barátaival együtt oly szép várakozásokat füztek Petőfi és társai föllépéséhez. Jókai oly szépen jellemzi mind a kettőt, a maga zseniális modorában:

„Néhány év előtt jó kedve lehetett a magyar olvasó közönségnek. Vidám, mulattató könyvek jelentek meg, miken csaknem agyonkaczagta magát az ember: „Torzképek”, „Menny és pokol”, „Magyar titkok” stb. Mind oly egészséges jó kedvvel füszerezve. Minden szinpadon megfordult nem egyszer, de számtalanszor a „Tisztujitás”, melynek mulatságos jeleneteiből nevetve nyert tanulságot és oktatást a nép. Ezeket mind Nagy Ignácz irta. Vig ember lehetett, ugy-e bár, ki az egész országot igy meg tudta nevettetni? Amióta én ismerem, soha még csak mosolyogni sem láttam. Mindig ugyanazon szomorú arcczal lehetett őt látni iróasztala előtt, és sehol másutt, mint iróasztala előtt. Látta-e őt valaha mulatni valaki? Tánczvigalmakban, vig társaságokban? Régen lehetett az, nagyon régen… Isten jó családdal áldotta meg őt, kedves, példás hűségű nővel, jó atyával és anyával, kik betegsége hosszú éveiben szüntelenül mellette voltak. Egyik oly áldott, szelid lélek, mint a másik. E családért fáradott egész életén keresztül. E munkásságának lett áldozatja ő is. Már nyolcz év előtt (ezt 1854-ben irja Jókai) oly roskatag volt, hogy egyedül nem tudott járni. Mindig neje karján lehetet őt látni, ki elvezette őt a szinházig vagy Garay lakásáig. Mert e két kedvencz helye volt a jó öregnek, s ha összejött a két beteg, sorvadozó költő, fellelkesültek egymás lelkének lángjától s beszéltek a jövőről s gondolták magukban: melyik fog előbb elmenni?

„Garay ment el elébb. Tudni lehetett már évek óta, hogy haldoklik, mégis megdöbbenető volt halálának hire. Nagy Ignácz előtt el akarta azt titkolni családja; szegények, nem gondoltak rá, hogy a hirlapokból úgy is meg fogja tudni. Ez nagyon leverően hatott rá, hogy a hirlapokból úgy is meg fogja tudni. Ez nagyon leverően hatott rá. Már akkor hat hónap óta nem volt kint a házból. Garay elment az ősz hulló leveleivel. Nagy Ignácz érzé tán, hogy az ő jelszava a tavasz fakadó bimbai?” – (1854 márczius 19-én halt meg.) Az ő eszméje volt egy hangverseny az elhunyt Garay árvái számára. Akkor népszerű volt a költő árvái javára tánczolni, énekelni. Ő akarta azt rendezni.

Még két nappal a Garay árvák hangversenye előtt Jókai nála járt. „Vidám terveket csináltunk a jövő felől – mond Jókai. – Már most én is örömmel kezdek ujra a munkához”, - mond Nagy Ignácz, megszoritva a Jókai kezét. „Már ekkor egy év óta nem volt kinn a szobából. Hivtam, hogy jöjjön ki a budai hegyek közé lakni. Ott jobb a levegő.” – „Mindenesetre ki kell mennem a szabadba, csak jöjjön a tavasz.” És ki is ment nemsokára, a meleg tavasz virágai közé – a sirba…

A Garay-hangverseny napján kivette a tollat kezeiből Isten halvány angyala, a halál, s mondá neki: pihenj meg!”

Nagy Ignácz egész generácziót nevelt az irodalomnak, az uj, diadalmas nemzedék az ő kezén fordult meg, ő vezette őket a Parnasszusra.

Czakó halála tragikus megrázó vala. „Társadalmi gyülhelyünk – úgymond Jókai -, még mindig a mindnyájunktól becsült Cengery lakása volt a mostani Pálffy-féle házban; ugyanott volt Landerer és Heckenast nyomdája, ahol a „Pesti Hirlap”-ot nyomtatták. (Ma Kossuth Lajos-utcza 3. szám.)

Egy délután Czakó, a nagyhatású drámák költője, odamegy Csengeryhez, ki éppen akkor segédszerkesztőjével, Emődyvel értekezett a lap berendezése felől. Czakó leül a pamlagra s leveszi a falról Csengery czéllövő pisztolyainak egyikét. Emődy figyelmezteti rá, hogy meg van töltve. Erre Czakó azt mondja: „Én ezzel a pisztolylyal húsz lépésről ellövök egy huszast.” Nem ügyeltek rá, s csak a gyutacs-csattanás hangjára fordultak felé. Igen, csak a gyutacs-csattanást lehetett hallani mert a pisztoly-durranást Czakó feje fogta fel, a szájába vett fegyverrel agyán keresztül röpité a golyót. Soha sem tudta meg senki elborzasztó tettének indokát. Vele egy nagy jellem s egy kitünő lángelméjű drámairó veszett el. És ez esemény után vége szakadt a Csengerynél tartott társas összejöveteleknek.”

Petőfi Várady Antallal lakott együtt. Ebben a közös lakásban irta Petőfi számos költeményét. Mikor verseit komponálta, fel s alá járt a szobában, kezében egy tallér, melyet minden lépésnél a magasba hajitott. A fölöttük való lakásban valami vén kártyás lakott. Ez rendesen éjfél után került haza, s olyankor elkezdett le- és feljárni, sokszor támolygó lépésekkel, mivelhogy részeg volt az istenadta. Hiába minden fifika, a járkáló vén lumpot nem lehetett leszoktatni a föl s alá való topogásról. Eszébe jut azonban Petőfinek egy jó ekszpediens. Váradynak volt egy hegedüje, amelyet éjjel, ahányszor hazajött a vén kártyás, Petőfi mindig elővétette Váradyval s addig hegedültetett vele, míg a kártyás káromkodva le nem feküdt. Akkor abbanhagyták a hegedülést is. Ettől kezdve volt már az éjjeli topogás ellen orvosság. Ahányszor topogni kezdett az éjjeli csendháboritó, Petőfi odaszólt Váradynak: „Tónele, hegedüld meg azt az embert!”