- A negyvenes évek irói, művészei,
szereplői -
Fényes egy névsor ez, a Petőfi barátainak a
névsora. Ha az egész világ ellensége lett volna, akkor sem tudnák
elhomályositani.
Az öregek közül Szemere, Vörösmarty, Nagy
Ignácz, Frankenburg, s többen az országos politikai kapaczitások közül is, az
ifjak seregében Csengery, Berecz Károly,Bérczy, Bogdán Lajos, Bulyovszky Gyula,
Czakó Zsigmond, Dobsa Lajos, Degré Gusztáv, Emődy, Irinyi, Kecskeméthy,
Lisznyai, Losonczy, Kazinczy Gábor, Sárossy Gyula, Lauka Gusztáv, Vahot Sándor,
Vajda János, Pompéry, Pákh Albert, Pálffy Albert, Vasváry, Oroszhegyi, Xántus
János, Szigligeti Ede és akit legelöl kellett volna emlitenem: Jókai Mór.
Legelső ismerősei közül való Várady Antal, az
egyetlen, akitől elfogadott valamit, az egyedüli, akivel nem veszett össze
soha.
Vörösmarty sorrendben is, érdemben is első
közöttük. Ő volt az, aki először fogta pártját a lángszivű kezdőnek. Azt a
jelenetet, amelyet a régi Nemzeti Körben láthattak a Vörösmarty barátai, méltó,
hogy művészi ecset örökitse meg s mesteri toll aranyozza be. Én csak egyszerüen
leirom, hogy történt.
A régi Csiga-vendéglő a Sebestyén-téren volt. A
Sebestyén-tér ott terült el, ahol most a királyi bérpalota Dunára néző sarka
áll. Annak az első emeletén volt a Nemzeti Kör.
Vörösmarty a Nemzeti Szinház egynehány
művészével, pár iróval s számos belvárosi polgáremberrel járt oda s
délutánonkint, néha egész estéken át folyt a kedélyes társalgás, a politizálás,
melynek középpontja és éltető lelke Vörösmarty volt.
Egy ilyen alkalommal történt, hogy Vörösmarty
előhozakodott a Petőfi dolgával. Elmondta, hogy talált itt egy nagyon
talentumos fiatal embert, igazi isten-áldotta tehetség, akinek a verseit
kellene kiadni. De hát nincs rá pénz, hiszen megélésre valója sincsen,
szegénynek.
Hallgatják, hallgatják megindulva, fejcsóválva,
miglen megszólamlik Tóth Gáspár szabómester, a kör egyik szerény tagja,
Vörösmartynak rajongó tisztelője.
- Tekintetes uram – ugymond -, én csak szerény
mesterember vagyok, de a tekintetes úr szavai után belátom, milyen nagy szükség
van rá, hogy az a szép talentum el ne kallódjék. Én tehát, mivel Vörösmarty
Mihály mondja, és az énnekem szentirás, csekély tehetségem szerint hozzájárulok
ahhoz, hogy ezek a jeles munkák nyomtatásban megjelenek. Adok azért Vörösmarty
tekintetes úr kezeihez háromszáz forintokat. De hogy addig is élhessen az a
derék versiró ifjú, ime még száz forintokat adok Vörösmarty tekintetes úr
kezeihez, amibül élhessen addig is.
Ezt mondta Tóth Gáspár szabómester, akinek a
nevét bűn volna elfeledni!
Frankenburg is első pártfogói közé tartozott a
költőnek. Bajza közölte első verseit az Athenaeumban, mert akkorában még az
örök irók lelkiismeretes kötelességüknek tartották segiteni, támogatni a
fiatalokat. Garay János is lelkes hive, bámulója volt a Petőfi költészetének,
bár ő egészen más ösvényeken járt.
Nagy Ignácz is egyike a kor jeleseinek, akik
barátaival együtt oly szép várakozásokat füztek Petőfi és társai föllépéséhez. Jókai oly szépen jellemzi mind a kettőt,
a maga zseniális modorában:
„Néhány év előtt jó kedve lehetett a magyar
olvasó közönségnek. Vidám, mulattató könyvek jelentek meg, miken csaknem
agyonkaczagta magát az ember: „Torzképek”, „Menny és pokol”, „Magyar titkok”
stb. Mind oly egészséges jó kedvvel füszerezve. Minden szinpadon megfordult nem
egyszer, de számtalanszor a „Tisztujitás”, melynek mulatságos jeleneteiből
nevetve nyert tanulságot és oktatást a nép. Ezeket mind Nagy Ignácz irta. Vig ember lehetett, ugy-e bár, ki az egész
országot igy meg tudta nevettetni? Amióta én ismerem, soha még csak mosolyogni
sem láttam. Mindig ugyanazon szomorú arcczal lehetett őt látni iróasztala
előtt, és sehol másutt, mint iróasztala előtt. Látta-e őt valaha mulatni
valaki? Tánczvigalmakban, vig társaságokban? Régen lehetett az, nagyon régen…
Isten jó családdal áldotta meg őt, kedves, példás hűségű nővel, jó atyával és
anyával, kik betegsége hosszú éveiben szüntelenül mellette voltak. Egyik oly
áldott, szelid lélek, mint a másik. E családért fáradott egész életén
keresztül. E munkásságának lett áldozatja ő is. Már nyolcz év előtt (ezt
1854-ben irja Jókai) oly roskatag volt, hogy egyedül nem tudott járni. Mindig
neje karján lehetet őt látni, ki elvezette őt a szinházig vagy Garay lakásáig.
Mert e két kedvencz helye volt a jó öregnek, s ha összejött a két beteg,
sorvadozó költő, fellelkesültek egymás lelkének lángjától s beszéltek a jövőről
s gondolták magukban: melyik fog előbb elmenni?
„Garay ment el elébb. Tudni lehetett már évek
óta, hogy haldoklik, mégis megdöbbenető volt halálának hire. Nagy Ignácz előtt
el akarta azt titkolni családja; szegények, nem gondoltak rá, hogy a
hirlapokból úgy is meg fogja tudni. Ez nagyon leverően hatott rá, hogy a
hirlapokból úgy is meg fogja tudni. Ez nagyon leverően hatott rá. Már akkor hat
hónap óta nem volt kint a házból. Garay elment az ősz hulló leveleivel. Nagy
Ignácz érzé tán, hogy az ő jelszava a tavasz fakadó bimbai?” – (1854 márczius
19-én halt meg.) Az ő eszméje volt egy hangverseny az elhunyt Garay árvái számára.
Akkor népszerű volt a költő árvái javára tánczolni, énekelni. Ő akarta azt
rendezni.
Még két nappal a Garay árvák hangversenye előtt
Jókai nála járt. „Vidám terveket csináltunk a jövő felől – mond Jókai. – Már
most én is örömmel kezdek ujra a munkához”, - mond Nagy Ignácz, megszoritva a
Jókai kezét. „Már ekkor egy év óta nem volt kinn a szobából. Hivtam, hogy
jöjjön ki a budai hegyek közé lakni. Ott jobb a levegő.” – „Mindenesetre ki
kell mennem a szabadba, csak jöjjön a tavasz.” És ki is ment nemsokára, a meleg
tavasz virágai közé – a sirba…
A Garay-hangverseny napján kivette a tollat
kezeiből Isten halvány angyala, a halál, s mondá neki: pihenj meg!”
Nagy Ignácz egész generácziót nevelt az
irodalomnak, az uj, diadalmas nemzedék az ő kezén fordult meg, ő vezette őket a
Parnasszusra.
Czakó halála tragikus megrázó vala. „Társadalmi
gyülhelyünk – úgymond Jókai -, még mindig a mindnyájunktól becsült Cengery
lakása volt a mostani Pálffy-féle házban; ugyanott volt Landerer és Heckenast
nyomdája, ahol a „Pesti Hirlap”-ot nyomtatták. (Ma Kossuth Lajos-utcza 3.
szám.)
Egy délután Czakó, a nagyhatású drámák költője,
odamegy Csengeryhez, ki éppen akkor segédszerkesztőjével, Emődyvel értekezett a
lap berendezése felől. Czakó leül a pamlagra s leveszi a falról Csengery
czéllövő pisztolyainak egyikét. Emődy figyelmezteti rá, hogy meg van töltve.
Erre Czakó azt mondja: „Én ezzel a pisztolylyal húsz lépésről ellövök egy
huszast.” Nem ügyeltek rá, s csak a gyutacs-csattanás hangjára fordultak felé.
Igen, csak a gyutacs-csattanást lehetett hallani mert a pisztoly-durranást
Czakó feje fogta fel, a szájába vett fegyverrel agyán keresztül röpité a
golyót. Soha sem tudta meg senki elborzasztó tettének indokát. Vele egy nagy
jellem s egy kitünő lángelméjű drámairó veszett el. És ez esemény után vége
szakadt a Csengerynél tartott társas összejöveteleknek.”
Petőfi Várady Antallal lakott együtt. Ebben a
közös lakásban irta Petőfi számos költeményét. Mikor verseit komponálta, fel s
alá járt a szobában, kezében egy tallér, melyet minden lépésnél a magasba
hajitott. A fölöttük való lakásban valami vén kártyás lakott. Ez rendesen éjfél
után került haza, s olyankor elkezdett le- és feljárni, sokszor támolygó
lépésekkel, mivelhogy részeg volt az istenadta. Hiába minden fifika, a járkáló
vén lumpot nem lehetett leszoktatni a föl s alá való topogásról. Eszébe jut
azonban Petőfinek egy jó ekszpediens. Váradynak volt egy hegedüje, amelyet
éjjel, ahányszor hazajött a vén kártyás, Petőfi mindig elővétette Váradyval s
addig hegedültetett vele, míg a kártyás káromkodva le nem feküdt. Akkor
abbanhagyták a hegedülést is. Ettől kezdve volt már az éjjeli topogás ellen
orvosság. Ahányszor topogni kezdett az éjjeli csendháboritó, Petőfi odaszólt
Váradynak: „Tónele, hegedüld meg azt az embert!”
És a „meghegedült” ember egy darabig
káromkodott, aztán lefeküdt. Ugyanabban a szűk lakásban akárhányszor
vivó-asszókat rendeztek Petőfi és lakótársai. Petőfi Chappon vivómester
tanitványa volt, s nem keveset tartott ügyes vivó-képességére. Sokszor Várady
két kézre kapta a kardot s ott ütött-vágott, ahol érte, kapta!
Vas Gereben, a barátságos, bár rácz nevű
(Radákovicsnak hivták), de magyar szivű iró mindenkinek első pillanattól fogva
jó barátja, piros arczú, szakállú, kék szemű, jó kedélyű gyerek volt, amint Jókai
leirja. A fönnebb emlitett párbaj történetét Jókai igy adja elő:
„Vas Gereben véletlenül tünt el a negyvenhetes
év végén. Ennek a története is egy kis humoreszk. Valami összekoczódása volt
egy ifjukori barátjával, s az irói becsület azt kivánta, hogy megsértőjét hivja
ki és verekedjék meg vele. Meg kell lenni. Hozzám jött a párbajhoz pisztolyt
kérni.
- Nekem van egy, mondám, de ez dupla pisztoly,
hogy lőttök ezzel?
- Hát majd úgy, hogy először az egyik fél lő az
egyik csövével, aztán a másik fél a másikkal.
- Biz az jó lesz.
Pár óra mulva hozzák a hirét, hogy Vas Gereben
keresztül van lőve a karján. Odasietek hozzá, fekszik s bekötött karját jeges
vizzel borogatja. Ingén lyuk a golyótól. Én egészen sajnálkozva hagytam el
szegényt. De nem voltak olyan jó keresztények Degré és Lauka, pedig hiszen
pápisták. Nem hittek neki, levették a karjáról a köteléket, le még a flastromot
is, hát nem volt biz annak semmi baja. Párbaj sem volt. Emiatt nem volt
szegénynek maradása itt Pesten, hová csak a későbbi mozgalmas év hivta megint
vissza. Jó fiu volt, én szerettem. Mindenkinek tartozott egy kis pénzzel, akit
ismert, nekem is, de én szivesen adnék neki tizszer többet, csak élne még. S
úgy hiszem, más ismerőse is igy van vele.”
Czakóra visszatérve, akinek rögtönös és tragikus
halálát az imént mondtuk el, ő három évvel idősebb volt Petőfinél. Fantasztikus
ember volt már ifjú korában, a nagyenyedi kollégiumból azért kellett nagy
hirtelen távoznia,mert egy új vallás alapitásán törte a fejét,amelynek alapelve
a természetimádás. Ezt a fantasztikus vallási alapelvet később egy drámájában,
a „Leónában” próbálta érvényesiteni. Nagy feltünést is keltett annak idején, s
az ifjuság rajongott érte és elveiért. Apja meg alchimista volt s egész
vagyonát kisérleteibe ölte, koldussá lett és fiát nem támogathatta többet.
Akkor Czakó nekiindult a nagyvilágnak, felcsapott vándorszinésznek,
hányódott-vetődött az országban, nyomorgott, embergyülölővé lett. Mélységes
sötétlátása borong a darabjaiban is. Az első darabja volt a „Chantrev család”,
melyet mint vándorszinész, Páli Elek
társulatánál irt. Aztán a Nemzeti Szinházhoz került kóristának. Ott irta „Festő
és vámpir” czimű drámáját, de sem ezt, sem az előbbenit nem adták elő. Annál
nagyobb örömmel fogadták el későbbi műveit, a „Kalmár és tengerészt” (amelyben
egy nagy és annak idején hiressé vált beszéd folyamában fordul elő az a szálló
igévé lett mondás: Mit ez a tenger sima tükréhez képest?)
A kezdetben óriási hatással indult darabok
későbbi sorozata kevésbé tetszett, s mikor efölött elcsüggedve, „János király”
czimű darabját sem találták barátai jónak, annyira kétségbeesett, hogy 1847
deczember tizennegyedikén, az előbb leirt körülmények között főbelőtte magát.
Ez volt a kis baráti kör egyik fájó tragédiája. Czakó halálát Arany is, Petőfi
is költőileg elsiratták.
Petőfi szerint:
„Magassan röpülő szellem sülyed a mély
semmiségbe,
Tavasz dőlt, az ifjuságnak tavasza a sir
telébe.
Keresett-e rokonlelket, keresett-e jó
barátot?
Vagy, ki odalépe hozzá, eltaszitá őt
magától?...
Végre lett egy jó barátot, jó barátja a
fegyver lett,
Mely szivéről lesegité az életet, e nagy
terhet.
Könnyez a részvét, ó még a gyülölség is,
ha itt volna,
Ejtene egy drágagyöngyöt, egy könyűt a
koporsóra!”
A baráti körnek egyik speziális alakja Sükei Károly.
Valóságos mesterdarabja a személyleirásnak az a
virtuóz kép,amelyet Jókai Sükeiről ad.
„És most kiemelkedik közülünk egy sajátságos
alak. Mikor a cylinder-kalapja emelkedik fölfelé, véghetetlen magasságu,
fenyőegyenes, keskeny karimás kalap, azt hisszük, ez egy angol. Mikor az arczát
meglátjuk,fakó bajuszával, benyomott állával, fiatalon rezes képével,
szinevesztett hajával, azt mondjuk: ez egy kozák; mikor utána következik a
vézna alak, behorpadt mellkassal, előreeső vállakkal, egyik kezének hüvelykujját gomblyukába akasztva,
mintha maga-magába kapaszkodnék, azt mondjuk: ez egy kretin. És mikor megszólal
rettenetesen dadogva, akkor nem tudjuk, hogy kicsoda? Hanem, ha végre
megértjük, hogy mit beszél, akkor azt mondjuk rá: ez egy zseni! Ez volt Sükei
Károly. Fia a bukaresti magyar protestáns egyházat megalapitott nagy
misszionárius lelkésznek, kora ifjuságában egy gonosz hátbaütés miatt örökre
dadogóvá téve, de fejében egy eleven enciklopédia. Nincs a világon tudomány,
amit ne tanult volna: nyitott könyv, vagy apokrif, inkunabulák és unikumok mind
szóról-szóra a fejében. Ez nem elég. Amely külföldi és hazai költőket szeret,
azoknak minden művét könyv nélkül elmondja. Amit azok is rég elfelejtették, ami
elveszett, ami nincs többé – az ő fejében megvan. Az egyszer hallott művet
képes lediktálni évek mulva. És amellett emelkedett költő kedély. Egy kötet
költeménye: „Hulló csillagok” a hazai remekművek közé sorozható. Czinikus é
idealista.
Örökké jellemző az a mondata, amivel egyszer
Pulszkynak megfelelt a negyvennyolczas forradalom napjaiban:
Pulszky nagy felindulásában azt kiáltotta oda,
hogy hallgassanak már végre az okos emberekre, Sükei azt vágta neki vissza:
- Mmmmmost olyas idők járnak, ammmikor nnnem
kkkel hallgatni a okos emberekre!
- Arany igazság! – kiált föl Jókai, - bár ne
hallgatunk volna reájuk!
Rendkivül érdekes egypár részlet márczius
tizenötödike krónikájából, amelyet Jókai „Életemből” czimű könyvében ir le.
Le kell, hogy irjam ezeket a följegyzéseket,
mert olyan közvetlenséggel mondják el a nevezetes reggel történetét, milyen csak
a szemtanúi, a főszereplők egyikének tollából kerülhet ki.
Négyen voltunk együtt Dohány-utczai szobámban:
Petőfi, Vasvári, Bulyovszky és én. Társaim rám bizták, hogy fogalmazzam a pesti
tizenkét pontot a néptől érthető alakban; Petőfinek egy költeménye volt készen
e napra. – És azután előre! – kiáltá Vasváry és amint tőrbotjával előre
sujtott, a tőr kirepült pálczahüvelyéből, mintha mutatni akarná az utat.
Siettünk a Pilvax-kávéházba, hol irótársaink
szoktak összegyülve lenni. engem feltóltak az asztalra, hogy olvassam fel: „Mit
kiván a magyar nemzet?” Valami villanyos melegség állta el akkor minden
tagomat: érzém, végzetes szó az, amihez kezdek; de el voltam rá szánva, ha
áldozatul esem is. Ki lett mondva. Utánam Petőfi olvasta fel halotthamvasztó
költeményét: „Talpra magyar, hi a haza, itt az idő, most, vagy soha!”
S most hová innen? Oda, ahol az ifju tűz van: az
egyetemre.
Ugyanazon villanyárasztó jelenet, de már a
csoportosult ifjuság buzditó riadala mellett, kinek nevében Vidacs János felelt a felhivásra.
S hová innen?
A nyomdába! Nem ismertünk czenzort többé,
kinyomatjuk a nemzet követelését és Petőfi buzditóját.
Landerer nyomdája előtt már valamennyi
irótársunkat mind együtt találtuk; itt csatlakozott hozzánk Irinyi is, és a
Nemzeti Szinház tagjai, férfiak és nők.
Esős, sáros idő volt, a közönség esernyőket
tartott kalapjai fölé.- ej, uraim – kiálték a közönségre -, lehet, hogy egy óra
mulva a golyók hullanak reánk eső helyett: akkor elfutunk-e?
S arra minden esernyő eltünt a fejek fölül.
De eltüntek még a kalapok is abban a pillanatban,
amidőn Irinyi az első példányát a nemzeti követelésnek felmutatá e szóval: -
Ime, a szabad sajtó első nyomtatványa!
A nyomtatógépet mindjárt elsőnek ragadta meg
Irinyi, a második nyomást Petőfi, a harmadikat én tettem meg vele. Hogyha a
merénylet szerencsétlenül üt ki, minket érjen a csapás, ne az ártatlan nyomdai
személyzetet. Igy lett kinyomtatva Magyarországon a szabadsajtónak legelső
terméke, igy született meg a sajtószabadság!
Eszembe jut, hogy azalatt, amig a tizenkét
pontot szedték, felhivattak a nemzeti kaszinóba, mely ugyanazon háznak első
emeletén volt s egyike a legkonzervativebb uraknak azt a tanácsot adta nekem,
hogy a tizenkét ponthoz még vegyünk föl egyet, a papi jószágok elvételét. – Ugy-e bár -, mondám -, azért, hogy a
tizenharmadik ponttal megbuktassuk a többi tizenkettőt? – Köszönöm a jó
tanácsot!
Igy adja elő a költő-szemtanu e nevezetes órák
történetét, melyekben együtt lelkesedett úr és munkás, gazdag és szegény, s
mint Jókai föntebb előadja, ott voltak a Nemzeti Szinház tagjai, akiknek
sorában Petőfi előtt legkedvesebb volt Egressy
Gábor.
Egressy nemcsak korának, de minden időknek egyik
legnagyobb magyar szinésze.
Akkorában a Nemzeti Szinház úgynevezett „régi
gárdája” – 1837 és 1848 között – a következő fényes nevekkel dicsekedhetett:
Déryné, Lendvayné, Laborfalvi Róza, Megyery, Szentpéteri, Fáncsy, Bartha,
Lendvay, László és utolsó bár e sorban, de első mindenütt: Egressy Galambos
Gábor.
A Nemzeti Szinház első igazgatója Bajza József
volt, zeneigazgatója Mátrai (Rothkrepf) Gábor. Bajza után Szentkirályi Móricz
lett az igazgató. A szinház vezetését részvénytársaság veszi át, melynek
elnök-igazgatója Földváry Gábor, alelnöke gróf Ráday, a társaság által
kinevezett kormányzó választmány tagjai: Ilkey Sándor, Kovács Zsigmond, Nyáry Pál,
Patay József és Rosti Albert.
1839-ben a szinpadi darabok forditói között
Kossuth Lajos is szerepel, aki „Finnlandi János” czimű igen lelkes hangú és
szabadszellemű dráma forditója; ezt a szindarabot – éppen lelkes, szabad
szelleme miatt – országszerte nagyon sűrün adták.
Shakespeare-i darabok nagyban szerepelnek a
műsoron, a régi forditásokat át meg átjavitják, vagy ujra forditják. A
2Makranczos hölgy”-et Egressy maga forditotta le, „Coriolánus”-t pedig Vajda
Péterrel együtt. A czimszerep verseit természetesen maga Egressy forditotta, s
mint fia, Egressy Ákos, a Nemzeti Szinháznak később ugyancsak elsőrangú művésze
irja, Petőfi a maga Coriolán forditásában az egész szerep forditását csaknem
szóról-szóra átvette. Ugyancsak Egressy forditotta „Othello”-t és „III.
Richárd”-ot, mindkettőt Vajda Péterrel, - „IV. Henrik”-et Matisz Pállal,
„Machbeth”-et egyedül, majd Szigligetivel társulva a „Tévedések vigjátékát”.
Hatalmas szereposztásban került akkor szinre
„Coriolán”, - a czimszerepet Egressy, Volumnáit Laborfalvi Róza, Meneniust
Szentpétery játszotta. „Othello”-ban a főszerepet ugyancsak Egressy, Jágót
pedig Fáncsy adták.
„1843-ban – irja Egressy Ákos -, legfényesebb
sikerrel és legtöbbször adatott Szigligeti „Szökött katonája”. Népszerüsége
annyira növekedett, hogy Lendvay, majd atyám is kénytelenek valának a biztos
jövedelemre való tekintettel e népszinművet venni jutalomjátékul. Ez alkalommal
Lendvay a Gergely kovács énekes szerpét, atyám pedig Lajos szabólegényt
játszotta. E népszinműben lépett föl, mint műkedvelő, atyám iránti barátságból
Petőfi Sándor, Gémesi jegyző szerepében.
Atyámnak Petőfin kívül – irja tovább Egressy
Ákos -, alig volt bizalmasabb, meghittebb barátja Szigligetinél. Mint régi
pályatársak, a szinészélet küzdelmeinek, sanyaruságainak egyenlő osztályosai,
fenkölt lelkületük, hazafiui érzésük s a folytonos szellemi érintkezés,
ambicziójuk kölcsönös megbecsülése kötötte össze s tette benső barátokká.
Szigligeti az atyám szakképzettségét,művészi értékét ismerve, méltányolva
gyakran élt tanácsával, utbaigazitásával, szinművei megirásában; ezért a neki
szánt szerepeket mindig szabad tetszésére engedte, sőt kérte, az átirásra, az
átdolgozásra. Tudta, hogy atyám vállalkozása, közreműködése a sikert
biztositja. Ezért fogadta el tőle a „Két pisztoly” ujraformálását, igy dolgozta
át atyám a Grittit, s a „Rab”-ban Poplavetz szerepét, miket aztán nagy hatással
is ábrázolt s állandóan műsoron tartott.
Méltán mondhatta Szigligeti a
Kisfaludy-társaságban tartott emlékbeszédében atyámról, hogy „mindnyájunk
oktatója volt.”
Ehhez az aranyos jó baráthoz, a Nemzeti Szinház
nagy tragikusához irta Petőfi azt a gyönyörű költeményt, mely igy kezdődik:
Megénekellek, de te lész oka
Ha énekem tán szabadon nem szárnyal,
Lerészegitéd szomjas lelkemet
Művészetednek édes italával
S tovább:
Gyakran nem érti emberét a kor
Nagyot teremt nagy lelke erejéből
És ez bukása… Népét fölviszi
Olyan magasra, honnan az leszédül.
Még jó, ha költőt ér e balszerencse,
Az ész holt fénye egykor föllobog
S feltámadást fogják ünnepelni
Világosabban látó századok!
Ez, a szinészetet annyira jellemző pár
halhatatlan sor is az Egressyhez irt költeményben van:
„… A jelen – csak erre számolhat,
Mert a jövőhez semmi köze nincsen.
Ha a jelennek biztos fövenyébe
Le nem bocsátja hire horgonyát
Elmegy nevével az idő hajója
És menni fog egy örökléten át!”
Egressy leányát, Etelkét is megénekelte Petőfi,
egy gyönyörű költeményben, mely igy kezdődik
Ez a te leányod, Gábor? én nem hihetem!
Barátom, ember lánya ilyen nem lehet.
Csupán a képzelet, s az is ritkán teremt
Ily kedves lányt, ily tündérgyermeket!
Nagy része volt Egressynek a márczius
tizenötödiki szinházi este történetében. Itt a nagy szemtanunak Jókainak adjuk
át a szót, toll azt a tündérestét szebben le nem irhatja:
„1848 márczius tizenötödike volt…
A nép széttörte lánczait, a nemzet felszabaditá
a földet és szellemet. A minden halottak föltámadásának a napja volt ez.
Czenzúra nélkül jelentek meg a lapok; népbizottmány vette át a rendre
felügyelést. A souverain nép óriási tömegben vonlt át Budára, kiszabaditani
börtönéből a sajtó mártirját, Táncsicsot, s úgy hozta haza Pestre, nagy
diadallal, mint egy hőst.
A friss szabadság uj borától mámoros volt minden
lélek.
A Nemzeti Szinház is kitett e napon magáért.
Szinre hozta a czenzúra által rég eltemetett nagyszerű „Bánk bán”-t s ingyen
előadás nyujtott a közönségnek.
Képzeljen valaki ilyen látványt! Ingyen előadás,
„Bánk bán”, szabadságtól idvezült, örömittas nép, a szinház minden zuga tömve,
szép hölgyek és kufárnők, elegáns urfiak és mesterlegények összekeveredve és
valamennyien oly sárosak, mint akik egész nap barrikádokat ostromoltak!
Aztán megzendül a Rákóczi-induló. Még csak ez
hiányzott! Az embernek kedve támadt az egész publikumot sorba csókolni. Aztán
felhuzták a függönyt; a Nemzeti Szinház egész személyzete teljes diszben áll a
szinen s rákezdé a „Hazádnak rendületlenül”-t. Drámai tagok is énekeltek, ki
ahogy tudta. Utoljára a publikum is együtt énekelt velük. Végig az egész
Szózatot. Dehogy lehetett aztán szó Bánk-bánról! Elébb kivánhatott volna egy
kétségbeesett népszónok csendet a Niagarazuhatagról, mint ettől a
lelkesedésében határt nem ismerő közönségtől. Nem kellett vannak se Bánk-bán,
se Petur-bán, nem volt türelme hallgatni. Abba kellett hagyni a darabot. Ekkor
Egressy Gábor, a nagy nap egyik hőse, arra az ötletre jött, hogy kiállt a
szinpadra, fekete attilában, görbe karddal az oldalán s elkezdé szavalni a
Petőfi lángszavú versét: „Talpra magyar! Hi a haza!” Erre egy kicsit
elcsendesültek a karzatok, de mikor odaért Egressy, hogy: „Kárhozottak
ősapáink!” – lekiált egy hang a kakasülőről: „Ha kárhozottak, maradjanak a
pokolban!” S azontúl nem tudom én, mit szavalt Egressy: csak azt tudom, hogy
minden ember kiabált, én is kiabáltam; de a magam szavát sem hallottam. Végre
kitalálta a felizgatott közönség, hogy mi kell neki? „Lássuk Táncsicsot!” S
azzal elkezdte a lelkesült nép hangoztatni a Táncsics nevét. Táncsicsot akarták
a szinpadon látni. Hasztalan volt minden józan ellenvetés, hogy szegény
Táncsics most odahaza van családjánál, pihen, ne háborgassák, nem is illik,
hogy egy nemzeti martirt most ide a szinpadra czepeljünk, int valami hires
konczertistát, s az itt hajtogassa magát a publikumnak. Nem használt semmit. A
nép Táncsicsot akarta s addig nem mozdult a helyéről, míg azt meg nem kapja; a
zaj egyre növekedett. A nép vezérei zavarban voltak, hogy mint szabaduljanak
meg az ünnepélyes napnak e derültté lenni fenyegető befejezésétől?
Hasztalan szónokolt Petőfi a zártszék tetejéről,
hasztalan állt ki Irinyi a tudósok páholyának a mellvédére, a népet
haranguirozni; elveszett még Vasváry szava is a zajban, pedig a legfelső
kakasülőről kisérte meg a tengercsillapitó szónoklatot. A közönség a szinházat
szétbontani készült!
Sokan már arra a gondolatra jöttek, hogy valakit
fel kell öltöztetni Táncsicsnak s bemutatni helyette a szinpadon, ami angy
sérelem lett volna a nép jóhiszemüségén.
Ekkor nekem egy mentőgondolatom támadt.
Felmegyek a szinpadra s szólok a néphez a prosczéniumból.
S azzal térdig érő sárosan, mint más, vállamon a
karbonári köpönyeggel, behorpadt czylinderkalapom mellett egy óriási veres
tollal, oldalamon egy jurátusi karddal felrohanok a szinpadra.
Ott találkoztam először Laborfalvi Rózával, ki
saját nemzeti szinmü kokárdáját vette le s azt keblemre tüzte, azzal léptem a
publikum elé.
Hanem ez aztán hatás volt!
Mit beszéltem, azt én nem tudom, hanem, hogy
kihallgattak, az áll; s hogy azután szép csendesen és lelkesülten haza oszlott
a publikum, nem követelte többé, hogy Táncsicsot a szinpadra hurczoljuk, az is
igaz.
Tehát ezen szinpadi föllépésem teljes sikert
aratott!
Vajda János, a baráti kör egyik jelentékeny
erejű költő-tagja 1827-ben született Pesten, de szülei kora gyermek-korában
Válra vitték, ahol apja uradalmi erdész volt. Benne van, Petőfi mellett, a
legtöbb költői erő s lelke is, szabadságszeretet és fenkölt gondolatok
tekintetében a legrokonabb Petőfiével. Ő is ott hagyta az iskolát, mint Petőfi
és beállott vándorszinésznek, tizennégy hónapig bolyongván Magyarországon és
Erdélyben a szintársulattal. Azután a gazdasági pályán próbálkozott, Alcsuthon
volt egy esztendeig gazdasági gyakornok, majd Pestre jött, ahol Petőfivel
együtt a Vahot „Pesti Divatlap”-jában közölte verseit. Ő lett a Pilvax-kávéházi
ifjak megbizásából a bécsi forradalmi ifjuságot üdvözlő küldöttség elnöke. Nagy
hatású szónoklatokat tartott s a forradalom kitörésével honvédnek állott be s a
hadjáratban töltött ideje történetét. „Egy honvéd emlékiratai” czim alatt adta
ki. A világosi fegyverletétel után közlegénynek sorozták be s egy esztendőre
levitték Olaszországba.
Vehemens vérmérsékletű, könnyen gyuló, rendkivül
érzékeny ember volt, akit nem volt nehéz haragra ingerelni. Későbbi éveiben
elkeseredett, elégedetlen volt, s különösen az irodalmi viszonyokat nem egyszer
élének ostorozta.
Irinyi József, az, aki a sajtó kerekét ama nagy
napon először megragadta, egyike volt a legszebb férfiaknak a maga korában.
„Termete Antoniusi, arcza klasszikus idomzatú, feje mint egy Achillesé, ajkai
pirosak, megcsattanók”, igy irja le külsejét Jókai. Teljesen a párisit adta
viselkedésében, ruházatban, mindenben. Amellett rettentő felsőséggel kezelt
mindenkit. Nem volt ő előtte tekintély, nagyság, lekomázott mindenkit. Az az
anekdota van megőrizve róla, hogy mikor Deák Ferencz azt kérdezte, hogy mit
adnak a szinházban?
- A Hunyady Laczit! – felelte Irinyi.
- Úgy? A Hunyady Muki fiát? – mondta Deák.
A márcziusi tizenkét pontot ő állította össze. Ő
szórta a nyomda ajtajából a közönség közé. Különczködése odáig ment, hogy
mindig egy szál kabátban járt, mert az elegánsabb. Természetesen télen sem
viselt meleg felső kabátot, sőt kigombolt rakban sétálgatott egyszer a
„Márczius tizenötödike”, ma Kossuth-utczán, s mikor Jókai találkozik vele s
kérdi tőle, hogy nem fázik-e, azt feleli rá:
- Párisban soha sincs hideg!
Ez a különczködés volt a halála. Egyszer nagyon
meghütötte magát s magánosan lakó legényember lévén ápolás nélkül feküdt
otthon. Az orvosa valami erős hánytatót rendelt neki, másnap reggel ott
találták összetört bútorai között, melyeket halálkinjában forgatott fel, vérrel
összefecskendezett padlóján fekve, holtan.
Vidacs János a márcziusi ifjak
között a legnagyobb népszónok. Szavára kelt és elült a vihar, amint akarta.
Szava gyujtott, lelkesitett, lázitott. Kortársa azt irja róla, hogy „feszitő
rugója volt minden mozgalomnak, mely az idegen abszolút uralom megtörésére
támadt itthon s fentartá az összeköttetést ottkünn. A börtön-odúk penésze nem
tudta kigyógyitani belőle.”
„És amellett a legkomolyabb magyar iparos volt.
Gépgyárat alapitott, mely kiváló sikerrel működött s e sikert nem támogatta
semmi reklám, dicsekedés. A Vidacs-ekék hiresek voltak a hazában és a külföldön
mindenütt, ahol az édes mindnyájunkat éltető kenyeret termesztik. Együtt
dolgozott a munkásaival. Kora hajnalban ott volt már közöttük, s a munkások nem
panaszkodtak a munkaidő hosszúsága s a fekete kenyér miatt, mikor azt látták,
hogy gyártulajdonosuk maga is ott veri a vasat az üllőn, velük együtt, s
ugyanabból a fekete kenyérből szeg magának és családjának, amely a munkásoké.”
Ameddig magyar munkásokkal dolgozott, nem is
volt baja. A magyar munkás természete a becsületes ragaszkodás kenyér-adó
gazdájához, akivel együtt érez és együtt dolgozik. De mikor a gyári üzem
megnövelése czéljából részvénytársaságot csináltak a Vidacs-gyárból, a külföldi
tőkével együtt bejött a külföldi munkás s velük valami lázitó és lázadó
szellem, amely felforgatta a békés egyetértést a munkaadó és munkás között,
mert a külföldről behozott munkások háromszor annyi bért kaptak, mint az
itteniek, s ez volt a mozgolódás első oka. A többi munkás vérszemet kapott és ugyanannyi
bért követelt. Persze, ezt Vidacs gyára el nem birta. A felizgatott
munkás-csapat nem nyugodott, míg meg nem kapta a követelt béremelést.
Ez aztán romlása lett a vállalatnak. A nagy
munkák meg voltak kezdve, súlyos vinkulumok alatt záros határidőkre lekötve, a
munkásokkal tehát nem lehetett kikötni, meg kellett adni minden követelésüket.
Ezek a túlcsigázott követelések aztán megásták a vállalat sirját. Pár esztendő
alatt likvidálni kellett, s e fényesen megindult vállalatból nem maradtak, csak
a puszta falak!
Vidacs, a nagy márcziusi nap zengő-hangú
népszónoka, nem tudta túlélni a bukást. Volt a régi Kígyó-utczában egy
négyemeletes ház – akkoriban még nem volt sok Budapesten – annak a negyedik
emeletére ment föl s ledobta magát.
Vagyona az utolsó krajczárig rendben volt, a
honvédmenház rábizott pénzeit a legnagyobb rendben számolta le az épitő
bizottságnak. Éppen a halála előtti napon. Ez volt a testamentuma.
Ugyanannak a háznak ugyanazon emeletéről vetette
le magát a márcziusi napok egy másik oszlopa, Nyáry Pál. Nagyszabású élet
szomorú vége volt ez, amelynek pecsétjét sohasem fogja feltörni profán kéz.
Halálának titkát egyetlen ember tudta, Jókai Mór. Ő pedig el nem mondta,
senkinek el nem árulta, le nem irta soha, sehol. Nem fogja tehát megtudni
senki. „Nyáry Pál életének a regényét én jól ismerem – mondta Jókai -, de
leirni nem fogom soha, - elrettentő például azoknak, akiket valami végzet arra
ösztönöz, hogy ezért a szegény Magyarországért feláldozzák a saját
boldogságukat, lelküket, mindenüket!”
Ez nagy vonásokban a Petőfi jóbarátainak képe.
Nem mindannyié, mert hiszen leszámitva azt a pár csodabogarat, aki haragudott
rá, s akikről külön kell majd, kuriózumból megemlékeznem, Petőfinek
Magyarországon barátja, bámulója volt minden férfi, bálványozója, imádója
minden asszony!
Forrás:
Váradi Antal: Regényes rajzok Petőfi életéből. – Petőfi-Könyvtár. Szerkesztik:
Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán. III. füzet. Kunossy, Szilágyi és Társa
Könyvkiadóvállalat kiadása Budapest, 1908.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése