"Szabadság – Szerelem!
E kettő kell nekem…”
Ha a legszebb nászajándékot a magyar menyasszonyok
közül Csajághy Laura, a Vörösmarty Mihály menyasszonya kapta, ugy a Szendrey
Júlia menyasszonyi koszorujába vannak fonva a világirodalom legnemesebb
gyöngyei – a Petőfi szerelmi dalai!
Petőfi lobbanékony szive itt-ott tüzet fogott
első ifjuságában, röpke szerelmi dalai, egyes fölhevüléseinek dal-szikrái
kisebb-nagyobb érdeklődésről tesznek tanuságot. Igy az ifjukor folyamában
egyik-másik rózsaarczu, fiatal leánykához, hol komolyan, hol tréfásan irt
költeményei, vagy az a tüzes felbuzdulás. Lendvayné Hivatal Anikó láttára,
mikor arra kéri az Istent, hozza vissza a pillanatot, midőn e hölgy a
szerelemnek első tüzére gyuladott – s ott ő legyen, a költő, kit csókra hi föl
édes, kedves tekintete… S a boldogságért odakinál a dalnok tulvilági üdvösségből
– egy drága századot…
Mégis: komoly, nagy szenvedélye a Petőfi
szivének csak egy volt – szerelme Szendrey Júliához.
Júlia 1828 deczember 29-én Keszthelyen született
s igen jó neveltetésben részesült. Nem volt feltünő szépség, de vonzó,
megnyerő, rendkivül okos, olvasott s a társalgásában volt valami bübáj, amely
költőnket első pillanatra megnyerte.
Petőfi 1846-ban Szatmármegyében tartózkodott az
ősz elején s szeptember 8-ikán a megyei bálon Nagykárolyban beszélgetett
először Szendrey Júliával. Ez a beszélgetés döntő volt Petőfi szivére, egész
további életére, mert csiráit ültette el szivében egy olyan szenvedélynek, mely
egész szerelmi költészetét kormányozta. A vonzódás Júlia részéről nem támadt
hirtelen – naplója tanuskodik róla – melybe bizalmasan öntötte ki szive minden
titkát, s melynek egy részét később – meggyőző argumentum gyanánt – Petőfinek
is elküldötte s e naplólapjain lépésről-lépésre kisérte a toll a sziv
érzelmeinek ébredését, először érdeklődés alakjában, mely a hires költő, a
lángoló lélek közelségével szemben ébredt a szellemes leányban, majd igazi
vonzalom keletkezik, melyet Júlia még magának sem mer hirtelen bevallani, de
tagadni sem tagadja s Térey Marinak, lelke kedves barátnőjének is czélozgat
erre nem egyszer.
Szendreyék Erdődön, a gróf Károlyi-birtokon
laktak, hol az apa gazdatiszt volt. Már onnét szeptember 22-ikén ezt irja
Szendrey Júlia Térey Marinak: „Szombaton délben jöttek Petőfi, Papp Endre és
Riskó és elmentek délután hat órakor. Ez a fő. Hogy jól mulattam, azt nevetséges
volna még ide irnom; arról ugy is bizonyos vagy, hogy egyszóval, azaz hárommal:
kedélyesen, erélyesen, szivélyesen. Hanem – figyelmet kérek! – furcsán érzem
magamat – az a Petőfi gonosz egy fiu – oly szenvedélyesen tud az emberre nézni,
hogy vigyázzon a baloldalára, külömben annak ugy is tüzes lakosa fellázad
ellene és azt a száraz, hosszú, ily eseteknél tehetetlen házi őrt ugy kiveti
onnan, hogy idő kell hozzá, míg ismét résztvehet az uralkodásban. Ezt nekem
előbb senki sem mondta, tehát ugy egy kicsit majd elkéstem a vigyázással. (Most
veszem észre, hogy még ne mondtam meg, hogy a házőr alatt az észt értem!)”
Ez a levéltöredék elég világos bepillantást
enged az ifju leány lelkébe, ahol lassan bár, de ugyanaz megy végbe, ami Petőfi
szivében az első találkozás villámlása óta rohamosan történt.
Első kisérletei Júlia szerelmét megnyerni, első
félénk vallomásai nem vezettek semmi biztató eredményre. Júlia egyszer még azt
is mondotta neki, hogy ő sohasem fog szeretni senkit. Maga is megbánta ugyan
ezt a nagy szót, amely meggondoltalanul röppenhetett el leányajkáról, de hogy
némileg jóvátegye, október 10-én a távozó költő után lobogtatta kendőjét az
erkélyről, mintha az intené neki, hogy: remélj!
Remény és kétség között indul tovább a költő,
nem tudva, szerettetik-e, vagy hasztalan remél. Költeményei élő, virágos tanui
lelke hullámzásának.
November kilenczedikén Koltóról Szatmárra
indult, hogy onnét Nagykárolyba s Debreczenbe menjen.
Szerelmi daczának, a hirtelen lángu költői sziv
egyik érdekes epizódjának a tanuja Debreczen.
Ferenczi Petőfi életrajzában részletesen
elbeszéli ezt az érdekes s azóta annyifelől megvilágitott eseményt. Az ő
előadása a legrészletesebb s a leghitelesebb. Igy hangzik:
„Midőn Petőfi először belépett egy este a
szinházba, minden szem feléje fordult, s a lelkesedés az égiháboru hangján
kiáltá: „éljen Petőfi Sándor!”
Ekkor a debreczeni szintársulatnál játszott
Prielle Kornélia is, mint a Feleky társulat szerződtetett tagja Petőfi őt még
Budapestről ismerte, hol mint szerződött tag 1844 deczember 17-ikén lépett föl
először a Nemzeti Szinházban. Kornélia egy udvaron lakott 1844-45-ben
Egressyékkel, Szigeti Józseféknél, ott többször látta őt a költő és
beszélgetett vele. Most Debreczenbe érkezvén, a szinházban éppen a Szigligeti
„Két pisztoly” czimü darabját adták a már emlitett szinházi estén, mely
alkalommal Kornélia, ki Lenke szerepét játszta, a darabba szőtt ének helyett
Petőfi „A virágnak megtiltani nem lehet” dalát énekelte el. A költő ezután a
szinpadra ment, megismerkedett a szinészekkel s megujitotta Kornéliával is az
ismeretséget.
Ugy látszik, hogy másnap reggel egyik barátja
Szatmárról valami kellemetlen hirt közölhetett vele, mely olyast tartalmazott,
hogy Júlia férjhez megy máshoz. Lehangoltság, de egyszersmind dacz és harag szállja
meg s rohamos tettre határozza el magát, hogy örökre lezárja a halasztás, az
ingadozás utját. Még aznap délután meglátogatja Kornéliát, hosszasan
beszélgetnek – miközben nőül kéri: este pedig, midőn a „Lara hét fia” czimű
darabban éppen menyasszonynak öltözve játszik, sürgeti, hogy azonnal esküdjenek
meg.
Kornélia beleegyezik s ő megkéri a szinészeket,
hogy előadás után maradjanak együtt, közbe pedig a paphoz siet, hogy azonnal
eskesse meg őket. Könyves Tóth Mihály, a hozzá mintegy kilencz óra tájban
berohanó és esketésre hivó költőt azzal utasitá el, hogy diszpenzáczió nélkül a
szertartást nem végezheti. A költő-pár kifakadás után haragosan távozott.”
Másnap még a katolikus papnál is szerencsét
próbált Petőfi, de ott sem járt több sikerrel, mint Könyves Tóth Mihálynál.
Elhagyta hát Debreczent esküvő nélkül, felhatalmazva mégis Kornéliát, hogy
távollétében is nevét viselhesse. Ezt azonban Prielle nem tette. Csakhamar
kisült aztán, hogy a költő mindezt nem szerelemből, de elkeseredésében s
daczból cselekedte s mikor később Prielle Kornéliával találkoztak, harag nélkül
váltak el egymástól.
Petőfi nemsokára kibékült Szendrey Júliával,
levélben fejtve ki előtte a hirtelen kérés és házassági gondolat egész
történetét. Júlia belátta, hogy az örökös huzavona s haragoskodás nem vezethet
jóra s a maga igazolására – ezt föntebb is emlitettem – elküldte Petőfinek a
kritikus napok alatt irt naplójegyzeteit, melyek a költőt teljesen
kibékitették.
Prielle Kornéliával Petőfi néhány levelet is
váltott, ezeket azonban Szerdahelyi Kálmán, a művésznő férje később elégette.
Az öreg Szendreynek nem volt kedvére a dolog.
Más férjet szánt Júliának s Petőfit nem szerette. Praktikus, egyszerű,
józaneszű magyar ember létére a gyermekeit is praktikusan neveltette s leányát
a saját gondolkozása szerint akarta kiházasitani. Petőfiről hallotta, hogy
katona volt, szinész volt, állása nincs, jövedelme napról-napra változhatik és
változik – szóval: bizonytalan.
Meg is mondta a leányának áperte, hogy erről az
összeköttetésről hallani sem akar, amivel daczos leányánál éppen azt érte el,
hogy annlá jobban érdeklődött Petőfi iránt.
Volt Júliának több kérője. 1847 ujesztendején
„egy ifju megkérte a kezét”,irja legjobb barátnőjének Térey Marinak. Apjának is
volt egy kiszemelt férj jelöltje, Uray. A Térey Marihoz irt levelekben Petőfi a
nagy „Ő” – Urayt ellenben szintén ő-nek nevezi, de kis „ő”-vel irja Szendrey
Júlia. A szülői ellenkezés azonban egyidőre még a levelezést is megszakitja
köztük. Ekkor, mint Szana Tamás irja, egy Logotetti nevü dsidás-tiszt kezdett
Júlia körül forgolódni, de nem hiszem, hogy ez az összeköttetés az öreg
Szendreynek kedvére lett volna. Különben sem hagyott föl még Uray iránt táplált
terveivel. Élénk képet ád e napok sziv-hullámzásáról Szendrey Júlia naplója, melynek
e lapjai a legvilágosabbak és legőszintebbek.
Mentől ridegebb az apa részéről az ellenkezés,
annál forrobbá lesz a szenvedély. Április havában irt egyik levele ennek
őszinte bevallása. „Esküdjék meg – irja Júlia – hogy szerelme most szent és
tiszta minden egyéb érdektől, s hogy hiszi, miként életével egyhatáru szerelme.
Akkor, ha ezt megteszi ön, akkor nincs akadály, nincs gát, amely hetem ugyan,
mint most, mert az lehetetlen, de imádni fogom önt és boldogitani lelkem egész
hatalmával és szenvedélyével.”
Térey Mari egy találkozást szeretett volna Júlia
kérésére, közte és Petőfi között kieszközölni. Térey Mari egy levélben megigéri
s Júlia május elsején a következő, lelke mélyébe világos pillantást engedő
levelet irja, melyet Ferenczi nyomán közlök:
„Miért kérdezed még tőlem, miért, oh Mari, hogy
mit tegyél? Te, ki legjobban tudod, mennyire szeretem Őt elgondolhatod, hogy Őt
láthatnom a legnagyobb boldogság volna. Őt, ki lelkemnek minden gondolatját,
érzelmét, mi ott fakad, birja, kedves, egyetlen világomat! Ha csak egy rövidke
óráig birhatnám Őt, csak egy perczig a kezet, melyben Isten minden gyönyörömet
teremté, ha csak láthatom, hogy öröm neki láthatásom, tán imádnám az embert is,
ki által ezt megnyerhetném. Hatalmadba adok mindent tenni, mit csak jónak
látsz, csak azt tedd, hogy láthassam Őt; oh Marim, ha ezt kieszközölheted!
Látod, nem egyedül a szenvedély kielégitéseért vágyom erre; de ha egyszer
láthattam: vagy rá veszem, hogy valami biztos állást szerezzen magának s akkor
minden ellenszegülés nélkül övé lehetek, vagy, ha több neki korlátnélküli
szabadsága, mint szerelmem – mitől félek – akkor válni fogunk örökre s talán
még nyugodt lehetek s ha kivánják szüleim, boldogitok mást, ki sorsát enyémhez
köti. Aztán ha Ő most ugy tenne, mint mondja s csupa visszatorlásból, hogy
értsen, hogy megmutassa a világnak, mily keveset gondol velem, ha szerelem
nélkül venne el egy parasztleányt, egy nőt, ki lelkének fönségét nem érthetné,
nem sejthetné: mi lenne belőle? Egy szerencsétlen egész életén át s ennek oka
én! Ekkor megérdemelném, hogy sujtson az ég haragja, hogy ne tudjam, mi a
boldogság! Mióta ismét lehetőnek hiszem őt láthatni, mióta felélesztéd bennem
ujra a remény sugarát, azóta lángként nyargalja az öröm valómat át s egy égető
láz magasztalja fel majdnem kialudt életkedvemet.
Végre lerázhatom magamról az örökös okoskodás
jégpánczélját, mit rám erőltetének s éppen a legnagyobb igazgatás, midőn ugy
bele akartak kovácsolni, hogy soha többé ki nem igazodhaték belőle, éppen a
legnagyobb igazgatás ronta el mindent, mit eddig összetépni erőm nem volt s
most szabadon lélegzem. Hisz csak nem akarják, hogy elmenjen az eszem, hogy mi
több, ne legyek boldog sem ezen, sem a másvilágon.
Ha mint Sándorom neje leszek boldogtalan – mi
csak tőle függ – lesz erőm türni mindent, mit rám küld az ég és kivivni
magamnak a jövő üdvösségét; de ha elszakitanak tőle, ha még nem is láthatom,
ugy veszve, veszve lesz minden számomra. Mindig az idővel biztatnak, hogy ez
meghozandja, mit Isten számomra rendelt. De elég volt félév és két hó, én nem
várhatom tovább összetett kezekkel az idő ajándékát. Nem! nem lehet tovább! s
Marim, édes angyalom, segits rajtam, ne hagyj elveszteni, mint a többiek. Isten
veled! Csókol ezerszer
forrón szerető
Júliád”
„U. i. Ha lehet, ne halaszd, mi üdvömet hozza
meg! Ne halaszd sokára az irást. Ha mi érthetetlent látsz irásomban, légy oly
jó, nézd el, nem tudok mindent ugy rendbe szedni most, mint kellene –
gondolatomat se! J.”
Térey Mari megirta Petőfinek a dolgok állását,
felhivta, hogy jöjjön mielőbb körükbe, Petőfi gyorsan határozott, levélben
megkérte Júlia kezét. Szendrey azt felelte a levélre, hogy ő Petőfit nem ismeri
eléggé s választ majd csak egy év leforgása alatt adhat. Erre Petőfi elhagyja a
hosszas levelezést s Erdődre utazik.
Erdődön lakott ekkor Lauka Gusztáv, akihez
szállott Petőfi. Innét nyomban Szendreyhez ment, szóval ismételte a megkérést s
mikor Szendrey – az anya könnyei s Petőfi meghatottsága daczára ridegen és
elutasitólag viselkedett – élesen felelt, összezördült az apával s hazamenvén,
kemény hangu levelet irt neki.
Ezután már Petőfi a legszigorubb gonddal őrizett
Juliskájával csak ritkán s mindenféle mesterkedések segitségével
találkozhatott. Végre az apa egy heti határidőt szabott s ennek eltelte után
választás elé állitotta a leányt. Válaszszon közte és Petőfi között.
Júlia választott.
Az esküvőt szeptember 8-ikára tüzték ki. Addig
azonban Petőfinek Júliát látni, vele találkozni nem szabad, csak levél utján
érintkezhetnek egymással.
- Dicső leány! – igy kiált föl Petőfi -, kettő
között kellett választania – szülei közt és köztem. Engem választott.
Ez időre esik Petőfi felsőmagyarországi utazása.
Eskető papnak Tompa Mihályt szerette volna megnyerni, de meghasonlásuk ezt a
tervet meghiusitotta.
Elérkezett szeptember nyolczadika, évfordulója
annak a napnak, melyen Petőfi a nagykárolyi várkertben Júliát először
megpillantotta. Szeptember nyolczadika szerdára esett s az esküvő a kora
reggeli órákra volt kitüzve, az erdődi vár kápolnájában. Petőfi feketében,
sodrony-mivű, ezüstgombos moiré-atillában, menyasszonya fehér selyemruhában,
fején mirtusz-koszoruval s keblén tearózsával jelent meg az oltár előtt. Erdőd
öreg papja, Kallós István eskette őket, Lauka Gusztás és Sass Károly
tanuskodása mellett. Lauka többször elmondta előttünk ezt az esküvői jelenetet,
de minden lényeges eltérés nélkül, az előadottakkal. A pap kérdéseire, szerinte
tisztán és érthetően, de meghatottan és szenvedő arczczal válaszoltak, Laukának
pedig az egész szertartás alatt sirhatnékja volt.
Apai áldás nélkül indultak utnak. „Midőn a költő
– ugymond Ferenczi – már fölszállóban volt a négyesfogatra, mely őket Koltóra
szállitotta, hosszasan várta, hogy Szendrey hozzá is fog szólni legalább; de az
apa rá sem nézett, mire szokott modorában fölkaczagott és elhajtatott.”
*
A hosszú küzdelem a szerető hitvesért, be volt
fejezve. Az volt a nagy munka – irja egyik költeményében – míg ezt a szivet,
ezt a kezet a magáévá küzdötte ki. De most annál édesebb volt annak a birtoka,
kinek még „hibái napfogyatkozását” is szerette! És a négylovas kocsi prüsszögő
méneivel vágtatott, vágtatott a poros uton, őszi tájakon az örök tavasz, a
boldogság, a paradicsom – Koltó felé!
Forrás:
Váradi Antal: Regényes rajzok Petőfi életéből. – Petőfi-Könyvtár. Szerkesztik:
Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán. III. füzet. Kunossy, Szilágyi és Társa
Könyvkiadóvállalat kiadása Budapest, 1908.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése