2012. febr. 10.

Cziráky Imre: Két fehér galamb a szélben



Szaggatott, öreges lélegzetük homályosra párázta az ablakot. Ott gubbasztottak kettesben az üres szoba függönytelen ablakánál, Gyuri bácsi és a felesége: Lina néni. A vigasztalan, hideg őszi eső odakünn lúdbőrösre tarkázta az útszéleken terpeszkedő pocsolyák vizét. Pedig még csak szeptember vége volt!

Lina néni fázósan húzta be nyakát a kopott gyapjúkendőbe, Gyuri bácsi pedig egyet-egyet szippantott az üres makrapipából, melynek minden szortyanása a rég látott dohányt siratta. Nem beszélt egyikük sem. Csak Lina néni sóhajtott néha egyet-egyet, remegőn. Aztán, hogy az ura észre ne vegye, a gyapjúkendő alól lopva feldugott mutatóujjával elmázolta a könnyeit a szája szélén meghúzódó ránc árkában.

Ha közeledő léptek zaja hallatszott, mindketten dobogó szívvel hajoltak előre. Az asszony ideges mozdulatokkal majszolta szét a párát az ablaküvegen, aztán újra leejtette a kezét.

– Még most sem jön! – mondta. – Pedig ma ír! Érzem, hogy ma írni fog nekünk, ha…

Pár percnyi csend után hozzátette:

– Ha ugyan van szív benne…!

Gyuri bácsi türelmetlenkedett:

– Hát hány óra van már? Ilyenkor már jönni szokott!

Az asszony visszakapta fejét a szoba felé, abba az irányba, ahol az öreg kakukkos óra szokott állni. De csak az üres fal meredt reá. Meg az üres szoba. Csendesen húzta vissza fejét és elhalkuló hangon felelte:

– Pedig már elmúlt kilenc óra!

Újra elhallgattak, de fonnyadó arcuk gondbarázdás rajzából mindent ki lehetett olvasni!

Ugyan válaszol-e Emma, a menyük? Mert ha erre a legutolsó levelükre sem válaszol, akkor tényleg nincs szív benne! Pedig mindent megírtak. Mindent. Azt is, hogy ha mára nem érkezik tőle levél, nekik be kell menniük a Szegényházba. Még jó, hogy Vas úr, az új vevő kicsinált mindent. Csak jelentkezniük kell.

Megírták azt is, hogy elárvereztek mindent; hogy a boltot rég becsukták, és a ház nem az övék már; hogy nem maradt semmijük, csak a szegénységük s reménytelen öregségük…

Gyuri bácsi két szeme közé kis, görbe ráncocska futott.

Mégis, hamarébb kellett volna valamit tenniök! Kényszeregyezséget kérni, mint Lipziger tette, eldugni az árut és…

De hát a becsület!? Fodor György lehet szegényházi lakó, lehet nincstelen, de becstelen soha! Ez egyébként is kedvenc szavajárása volt. Különösen mióta ráeszmélt életkörülményeinek egyre fullasztóbb változásaira.

Anyóka akaratlanul is szeppentett egyet. Sietve oldalt fordult, vajon észrevette-e az ura. De azon nem látszott semmi.

Fia jutott eszébe, Gyuri, Emma férje. Akit elvett tőlük a menyük. Hej, ha élne még, dehogy hagyná őket. De hát az is meghalt. Alig két éve. Az üzlet is akkor kezdett pangani. Ugyan, siratja-e Emma, úgy mint ők? Ha van szíve, akkor még nem feledhette el Gyurit! És akkor, ha másért nem, de Gyuri emlékéért talán csak segít rajtuk?!

Gyuri bácsi idegesen dobolni kezdett az ablak párkányán.

Hiszen Emmának nem nagy megerőltetés lenne az a pár ezer dinár! Különben is ők csak kölcsön kérnék, mert visszafizetik! A legrövidebb időn belül! Hiszen friss tökével, friss áruval mindent újra lehetne kezdeni, mert a vevők mind visszajönnének…

Kemény léptek közeledtek. Mire a két reszkető, öreg kéz az ablakzárhoz kapott, a levélhordó már el is sietett. De Gyuri bácsi feltépte az ablakot és utána kiáltott

– Hej, Sztevó! Semmi…?

– Ništa, Gyuri bácsi, ništa! – kiabált az vissza, s továbbment. Az öregember nem merte visszaemelni fejét a szobába. Félt felesége tekintetétől s attól a megremegő könnyáradattól ott a szája szélén. De hogy keshedt kabátja szélén csendes rándítást érzett, lassan mégis visszahúzta a fejét és becsukta az ablakot.

– Nem válaszolt… – mondta bizonytalanul.

Mire vissza mert nézni, Lina néni már ott állt a szoba közepén. Kezét előre nyújtotta és keserű nyugalommal megszólalt:

– Hát most már elmehetünk, apókám.

S másnap felkészülődtek a szegényházi útra.

Gondosan bezárták a szoba ajtaját, aztán anélkül, hogy a lombhullató kertre, az elárvult lugasra csak egy pillantást is vetettek volna, kiléptek az utcára. A padlásfeljárat felől egy hang búcsúzott tőlük, Cirmosé, az öreg macskáé. Lina néni már-már visszafordult egy búcsúsimogatásra, de Gyuri bácsi közben bezárta a kaput. A kulcsot átadták Vas úrnak, aki házukat megvette és továbbindultak.

Lencsikéknél bekopogtak az ablakon és halkan elköszöntek.

– Isten velük, Lencsikné.

Az a szemét törölgette s csak ennyit tudott mondani:

– Hát már mennek?

– Megyünk, így van rendelve – mondta apóka. – Isten velük.

Anyóka visszafordult:

– Ha az Emmától mégis jönne valami, hát nézzen be hozzánk, édes Lencsikné! Isten vele!

– Isten megáldja – szepegte Lencsikné. – Jó sorsuk lesz, ne féljenek, meglesznek ott maguk. Oh, oh, szegénykék…

Aztán félórai szótlan, magukba roskadó ballagás után, Gyuri bácsi becsengetett a szegényház kapuján…

Az első napok nagyon-nagyon nehezek voltak. Már maga az is, hogy éjjelre külön kellett válniok! Mert külön hálóterem volt a férfiak és külön a nők számára. Gyermekes félelem vett rajtuk erőt, ha eljött az este. Szokatlan volt az egymás lélegzetvételéhez, köhögéséhez, sóhajtozásához hozzászokott két öregnek a közös hálóban való alvás. A nagy, idegen tömegben oly árvák, olyan ügyefogyottaknak érezték magukat! A szegényházi söpredéknép tömegéletébe sehogy se tudták beleélni magukat. Gyámoltalanul, csak egymást keresve úgy vergődtek ott köztük, mint két, fészkéről elriasztott, fehér galamb a zúgó szélben.

A hálóteremben Gyuri bácsinak a félkegyelmű Vince jutott szomszédjául. Álmában is handabandázott, beszélt. És a szaga! Gyuri bácsi szívesebben fordult a másik oldalára, hol a köhögős Marci bácsi mellének sípolását kellett hallgatnia.

Lina néni sem járt jobban. Vele meg folyton szomszédja, a szívbajos Vica akart beszélgetni, aki sohasem, aludt. Ha Lina néni megmozdult az ágyában, már áthajolt hozzá és kíváncsi suttogással faggatta:

– Hát hogy jutottak ide?

Pedig tilos volt a beszélgetés. Lina néni azért nem is felelt. De azért másnap Vica a szenzációkat oly nagyon nélkülöző szegényházi asszonyoknak azt adta le, hogy:

– Nagyon különös népek! Az asszony ugyan az éccaka ríva panaszkotta, hogy aszongya, jaj Vicám, nem ilyen szalmazsákba vagyok én szokva, hanem aszongya tollderekajjhó! Meg aszongya hat tál ételhő, meg szolgállóhó. Osz most ehen e!

Volt, aki sajnálta őket. Az ilyenek nem szóltak semmit Vica beszédjére. De egész részvétük csupán e hallgatásban merült ki, mert belülről önmagukat vigasztalták a hallottakkal, hogy lám: ezek is idejutottak! Itt pedig nagyon szűken és nagyon egyformán mérik a levest!

A nagy többség azonban a kétes múltú Veres Pannával az élén határozottan ellenük fordult.

– A kínyesek! Tán azt hiszi, most is nacscsága?! Úgy köllött! Biz itt maj nem vagdoshati a szalámlit, mind othun! A rongyosak!

De a férfinépség sem volt különb. Különösen, mikor megtudták, hogy még dugott pénze sincs Gyuri bácsinak. Mert még a hülye Vincének is volt mindig egy-két összekoldulgatott dinárkája.

Lenézték, kimosolyogták őket. Különösen azért, mert a két öreg naphosszat egymás közelében volt.

Mire megszólalt a csengő kora reggeli ébresztő jele, már felöltözve találta őket. Apóka az álmatlan éjszaka gyűrött nyomait mosolygássá erőltette az arcán, úgy sietett a közös ebédlő felé.

– Az éhes! – mondták lenézően hálótársai. – Azelőtt kávé, most meg odáig van azé a kis zupáé!

Lina néni is ott állt már mosolyogva a randevú helyén.

– Jó reggelt, Anyókám! Hogy aludtál?

Lina néni még mosolygósabbra kerekítette az arcát és bizonykodott:

– Jól apókám! Hát te!

– Én is. A vén Marci sem köhögött annyit.

– Én is kezdem megszokni az ágyam. Már nem is olyan karbolszagú, mint az első éjjel. De ne álljunk itt kettesben, mert nézd, már jönnek!

Napközben legjobban a szegényházi udvar végében szerettek sétálgatni. Ott, az orgonabokrok mögött. Apóka csendes, meghitt helyet talált. Padot is hevenyészett kettejük számára összehordott téglákból, meg egy deszkadarabból. Naphosszat el tudtak ott üldögélni.

Beszélgettek. Az első napokban még Emma leveléről. Hátha mégis ír?! Lencsikné megígérte, hogy elhozza. Aztán sok, nagyon sok szó esett az elhagyott házról. A Szegényház minden bokrát, fáját összehasonlították az otthonival, mely hiába, csak szebb volt… Nagyon sokat vitatkoztak azon is, hogy kellett volna csinálni, hogy mindez meg ne történjék…

Amily lassan ballagtak szegényházi életük szomorú, szürke napjai, olyan gyorsasággal száguldott visszaemlékezésük. Mind kevesebb szó esett Emmáról. Lassan kiesett életükből idejutásuk is, és az egyedüli téma már csak a fiuk maradt. A kicsi Gyurika. Meg azok a nagyon régi, szép esztendők. Olyan jó, olyan kifogyhatlan volt ez a beszélgetés. És milyen nagy volt az öröm, ha sikerült valami már-már feledésbe vesző, szép emléket megmenteni kettejük számára!

Igaz, hogy anyóka néha el-elsírta magát. Aznap is, hogy ott ültek a lugasban. De apóka vigasztalón átölelte és megcsókolta mellére hulló fejét.

És akkor… nagy csörrenéssel szétvágódott mögöttük az orgonabokor…! A félkegyelmü Vince rohant ki belőle és torkaszakadtából ordította az udvar túlsó végében kupozó, rongyos, szegényházi had felé:

– Csókolóztak… csókolóztak…!!

A két öreg riadtan ugrott fel és szégyenkezve ballagtak fel az épületbe. Attól a naptól kezdve nem jártak le a lugasba sem többe. Amúgy is ősziesre fordult az idő.

De attól a naptól kezdve nyugodt, meghitt, kettesben való beszélgetéseiknek is vége szakadt, Vince örökké a nyomukban járt, ha kettesben maradtak. Pedig apóka már kihűlt makrapipát is neki adta. A többiek is mosolygó suttogásba kezdtek, ha meglátták őket, és Vince a legkisebb biztatásra is elkapta a szívbajos Vica fejét, csókot imitálva. A csóktól, gyengédségtől már rég elszokott, rongyos had vad röhejjel jutalmazta Vince mutatványait.

Anyóka sokat sírt emiatt, de hiába! Mit lehetett a bolond Vince üldözése ellen tenni? Legfeljebb menekülni előle.

A kis házi kápolna naphosszat nyitva volt. Ott üldögéltek imádkozgatva órákon át a szomorú szemű Jézus-szíve szobor előtt. De beszélgetni ott mégsem lehetett. Így csak sóhajtoztak, imádkozgattak és lopva el-elnézegették egymást…

Egy nehéz, rémületes éjszakán aztán meghalt a szívbajos Vica. Ott a Lina néni ágya mellett.

Még az éjszakai órákban felravatalozták. Akkor tudták meg azt is, hogy a nagy folyosó végén az utolsó ajtó a halottas kamra ajtaja.

Anyóka délelőtt még annyira hatása alatt volt a rémes éjszakának, hogy nem merte a halottat megnézni. Csak estefelé, apókával együtt. Pedig akkor már a hulla ott sem volt. Alig félórája, hogy elvitték.

Döbbenetes óvatossággal álltak meg az üres ravatal előtt.

– Már elvitték.

– El.

De nem mozdultak. A kopott, üres, fekete, halotti ágy lenyűgözte őket. Nem is volt semmi más a szobában, csak a dísztelen, fekete állvány és felette a fehér falon egy kis, fekete kereszt. Meg a nagy csend. Olyan különös, fojtogató, nagy csend, mely csak a sokat szenvedett emberek holtteste felett tud lebegni.

Felülről, a magasan fekvő, tejüveges ablakból az őszi napsugár reszketve hullt alá és arannyal szórta be anyóka őszülő fejét.

Lina néni sírt.

– Mi is ide fogunk jutni… – szepegte.

Gyuri bácsi csendesen becsukta a félig nyitott ajtót és magához ölelte a párját, így sírtak jóleső összeborulással.

Aztán leültek. Az üres, fekete ravatal szélére. Apóka lassan anyóka felé fordult s odanyomta kusza, könnyharmatos bajszát az arcára.

Anyóka szemébe új könnypatak futott, mikor visszaadta a csókot.

Ennyi volt az egész. Azután jó darabig egymás kezét simogatták s mereven maguk elé néztek a padlóra, melyre nagy, aranyos páncélt festett a lehanyatló Nap. Fényes volt, dúsan aranyozott, mint azok a régi, boldog napok.

Az aranypajzs mind kisebbé vált és mind magasabbra kúszott a halottas kamra ajtaján. Révedező tekintettel követték a útját. Az aranypajzs a végén már egészen elhalványodott és megnyúlt. Olyan lett, mint egy koporsó. Aranysárga ragyogása is vörösbe erőtlenedett és a közepére mind erősebb vonalzású, fekete keresztet rajzolt az ablak félfája.

Vacsorára csengettek.

A két öreg riadtan ugrott fel, s szinte szégyenkezve néztek egymás szemébe.

– Gyerünk, apókám! Ugye, milyen jól, milyen nyugodtan tudtunk itt elbeszélgetni? Olyan jól esett!

– Csendes hely ez itt. Máskor is idenézhetünk.

– Ide. De gyerünk, siessünk.

Még egyszer megcsókolták egymást s azután csendesen beléptek a szegényházi vacsorázó terembe.

Téli éjszaka

Dudás Kálmán

Fönn, valahol a valószínűtlen végtelenben ezüstgitárt penget az álmodó hideg,
Hull-hull a hó: most minden csupa ékszer s opálos diadém, havas sugárzás veri a város homlokát
S üres, fáradt villamosak sikongnak mereven álmos utcákon ál. Kongó terek, Dermedt liget. Sápadt fénykendőkben vacognak a fák: zúzott üvegdíszek.

*

Valahol boglyas tornyok mártják bomló egekbe fehérre szórt szellős fejüket, Mereven fülelnek szerte az éjszakába s ólálkodnak ódon, vacogó kereszttel
S álomszerűen – ahogy hűlt szívükben az óragép perceg súlyosan s hangokat ereszt el:
Őrlik az Időt, mely fagyosan virraszt halott tárgyak felett veszteglőn, a süket.

*

Most tükrös termekben pazar csillárok ontják a fényt, sikong a dzsessz, és tart a bál
Suhog a selyem, csillog a brokát, csörög az arany, csellóz az öröm, csengnek a dalok –
Míg városvégi viskók ványadt vackain rongyokba száz meg száz koldus vacog,
S fűtetlen, görnyedt gerendák alatt hét óta éhezők seregére leskel a kancsal halál…

*

A zárdákban most fehér apácák rózsafüzéres kezekkel kísértetet űznek, zsámolyokra esve,
És lázak vonítnak éjféli klinikákon, míg kívül csikorog a fagy kemény nyers ostora.
Most duzzad a titkos élet, és bűnök pezsegnek, szenvedélyek forrnak: ó, mennyi Szodoma
Kormozza a lelket! S mennyi piszkot szennyez rá rossz cédák cudar teste…

*

Tán lázas álmokat álmodnak a szüzek, s angyallal ártatlan gyermek álmodik
S anyák csókolnak tiszta öleléssel… – Csönd – Zordon sikátorokban szél csatangol, s veszteg Fénysebekkel játszik, s ölelkezve csenevész árnyak-fények imbolyogva eveznek.
Halott minden, csak a csupasz erdő messzi, fagyos fájdalma csap fel a csillagokig.

(Forrás: Kalangya, III. évfolyam (1934. február) 2. szám)

Zmaj Jovan Jovanović: Téli nap...


Ó, milyen zordon s béna ég,
mintha nem lett volna hajnal.
Olyan borongós lánggal ég,
mint szemek nagyon kisírtan.

S én nézek e fájdalmon át,
mit soha el nem érhetek
mit sírtam könnyek távolán:
e néma, téli felleget.

Nézek e dús reménységbe,
mit ölel az emlékezet –
s egy sóhajban ringatom meg
szívemen a hópelyheket.

És ez nekem mostan oly szép,
Kit megcsókolt e téli táj,
a sóhaj jégvirág kelyhén
messze illatok nyara fáj.

Mint szemek nagyon kisírtan,
olyan zordon s béna az ég
Mintha nem lett volna hajnal,
olyan borongós lánggal ég…

(Ford.: Kristály István)

(Forrás: Kalangya, III. évfolyam (1934. február) 2. szám)


Kosztolányi Dezső: Silus

Amikor a felesége betegeskedni kezdett, áldozatot mutatott be a mindenre emlékező Minervának, aki a nyavalyások hideglelését, főfájását, nyilallását is számon tartja.

Akkor az asszony valamivel jobban lett. Nem köhögött annyira, járni is tudott egy kicsit. De utána ágynak esett. Perilla már egy éve feküdt.

Silus rabszolga volt: kis termetű, szűk homlokú, köpcös. Követ faragott a Janiculumon. Bőrsipkát viselt, télen-nyáron, egyetlen, zöld, pecsétes tunikát, öv nélkül.

A Circus Flaminius körül lakott egy óriás bérház negyedik emeletén, ahol örökös a szutyok és gyerekzsivaj.

Csupa rabszolga élt itt, kocsisok, bíborfestők, takácsok, ágrólszakadt kis kézművesek, akik azzal növelték sovány keresetüket, hogy néha madarakat lőttek s azokat eladogatták.

Az ő szobájának ajtaja oly alacsony volt, hogy mikor be és kiment még neki is le kellett görnyednie, úgy kellett bebújnia, mint holmi odúba.

Ezen a rekkenő nyári reggelen fölébredt. Először is az asszony ágyára pillantott.

Perilla sárgán, mozdulatlanul nyúlt fel, félig nyitott szemmel.

– Varjam – becézgette Perillát, amint szokta –, kis varjam.

Az asszony kinyitotta szemét. Ezzel jelezte, hogy érti a szavát. Oly gyönge volt már, hogy csak így felelt.

Silus a csömpe agyagkorsót megtöltötte friss vízzel, hogy míg ő távol van, a beteg olthassa lázas szomjúságát. Odatette melléje az ágyhoz, a földre.

Arcáról elhessegette a legyeket, kezét megsimogatta, még egyszer rátekintett. Elindult a munkába.

De annyira sietett, hogy amikor kilépett az ajtón, belevágta fejét a szemöldökfába. Feje zengett, mint a márvány, amelyre pöröllyel csapnak. Fölszisszent a fájdalomtól.

Künn a kánikula sötétbarna melege párolgott, ragadósan és bűzösen, mint az enyv. Róma már fölébredt. A műhelyekből kopácsolás hallatszott teherszekerek zörögtek, gyümölcsárusok ordítottak. Egy szenátor gyaloghintója úszott a levegőben; lila tógáját vállára csapva hevert, s nézegette hosszú, gyűrűs ujjait. Magas patríciusok haladtak, délceg lovagok, lassan és büszkén.

Silus a hőségtől bódultan loholt, izzadt, közben tapogatta sajgó homlokát.

A Janiculumon a prokonzul kastélyát építették – négerek, et[88]ruszkok, bythiniaiak. Ő, mihelyt ideért, levetette tunikáját, bőrsipkáját, hegyes papírsüveget nyomott feje búbjára a tűző nap ellen, s meztelenül, kezében a kalapáccsal, vésővel, munkahelyére állt, a szökőkúthoz, melyen már hónapok óta dolgozott.

Szerette ezt a művét. Valahányszor megpillantotta, mindennap újra gyönyörködött benne.

De csak ímmel-ámmal kalapált, vésett, abba-abbahagyta. Vakította a márvány fehér csillogása. Meleg is volt nagyon. A mocsárláz pállott gőzei émelyítették.

Lábait belelógtatta a szökőkút medrébe, leült a kávájára, eltűnődött.

– Mit lógatod a kobakod? – harsant fel mögötte egy kemény hang. – Lustálkodsz? No, majd fölpezsdítelek.

Szíjostor csattant. Az ostorcsapás alighogy megcsiklandozta lapockáját. Csak épp viszketett kicsit a helye.

Hátrafordult.

A felügyelő állt előtte, sötét ércszakállával.

Eléje rogyott, kegyelmet esdekelve.

A felügyelő nem volt rossz ember, csak szigorú. Elnevette magát:

– Mi az a homlokodon, hékás? – kérdezte tőle. – Púp nő rajta? Kivel verekedtél, te pisze?

A felügyelő megbocsátóan továbbment.

A rabszolgák röhögtek. Silus felé hunyorogtak a napfényben. Látták, hogy a homlokán egy galambtojásnyi duzzanat van. Azt mutogatták egymásnak.

Silus lehajtotta fejét. Főképp azt szégyellte, hogy pisze. A rómaiak a kisorrú embereket hígvelejűeknek, szellemteleneknek tartották.

Társai egész délelőtt bosszantották Silust. Tódítgatva a felügyelő tréfáját. Általában nem kedvelték őt. Ők csak terheket vittek, kifejtették a bányából azokat a márványtömböket, melyeket Silus remekbe faragott. Tudták, hogy különb náluk. Ennélfogva gyűlölték.

Most, a tömeg gyáva, homályos ösztönével kiszimatolták azt, hogy valami nagy-nagy bánata is lehet, hogy titokban szenved, s összefogtak ellene.

Munkaszünet alatt köréje telepedtek a kút kávájára. Silus benn a szökőkútban babrált a köveivel. Ők ettek – lencsét, hagymát, répát, olcsó halakat. Egy néger a fejére köpködte a hal szálkáit. Erre a többiek vérszemet kaptak és gránátalmamagokkal, dinnyehéjakkal vették célba. Hahota, diadalordítás harsant föl, mikor végre eltalálták a homlokát.

Napszállat után letette papírsüvegét, felöltötte bőrsipkáját, tunikáját, hazaballagott a Janiculumról, a Circus Flaminius felé.

Kétszáz rozoga falépcsőn kellett fölmásznia a negyedik emeletre. Kinyitotta szobája ajtaját.

– Varjam – mondotta az ágy felé –, itt vagyok már, kis varjam.

Az asszony hallgatott.

Silus meggyújtotta a lámpát. Perilla arcába világított.

Az úgy feküdt ott, amint hagyta. Csak az álla esett le. Kiégett, fekete szeme fénytelenül tekintett a forró éjszakába. Borostyánsárga haja még nedves volt a halálverejtéktől.

Perilla megsemmisült. Olyan élettelen volt, mint a csempe agyagkorsó az ágya mellett a földön.

Silus a lámpát az asztalra helyezte. Elgondolkozott. Tíz éve éltek együtt. Tizenhárom esztendős korában lett a felesége. Mindig engedelmes asszony volt. Gyermeket nem szült neki, de szerette öt. Most ő is elhagyta. Szilaj fájdalom facsarta el szívét. Sajnálta magát is, de az asszonyt is. Tudta, hogy lelke az alvilágban tovább él majd, de azt is tudta, hogy ez a tengő-lengő élet az elíziumi mezőkön vajmi színtelen, homályos és komor, s annál még egy elcsigázott, beteg rabszolganő élete is többet ér.

Tenyerével eltakarta arcát. Majd két kezét az égnek emelte, kelet felé fordult és jobbra nézett. Imádkozott.

– Perilla – mondotta hangosan, a szertartás szerint – Perilla – s szájával egészen közel hajolt a szájához, hogy felfogja régen elszálló leheletét. – Áve, Perilla, áve.

A halott ujjáról lehúzta a vasgyűrűt. Vizet öntött az agyagkorsóból egy tálba, azzal megmosdatta.

Akkor kotorászni kezdett a zsebeiben. Valami rézpénzt keresett, hogy a halott nyelve alá tegye, s megfizesse az alvilági révésznek a fuvardíjat, aki majd átszállítja a Styxen.

De nem volt egyetlen asa sem. Bambán, fásultan az utcára ment. Ott ténfergett sokáig, hogy valakitől kölcsönkérjen egy kis pénzt, mert olajat is akart venni, illatszereket, hogy megkenje.

Ismerőse azonban nem akadt. Részegek gajdoltak dévaj nótákat, magasra emelve a borostömlőt, barátai nem voltak. Nem tudott kihez fordulni.

Később jutott eszébe Mamillius, az öreg varga. Az sem igen szerette öt, de még ismerte az édesapját. S nem messze lakott tőle.

Futásnak eredt, hogy minél előbb odaérjen, s visszatérjen halottjához.

Csillagtalan éjszaka volt, fülledt és felleges. Amint egy kis közbe ért, egy pálmafa mögül éktelen kutyaugatást hallott. Egy kis fekete kutya ugatott, vicsorítva szikrázó fogait.

– Menj innen – szólt rá, mint egy emberre, de a kutya nem tágított. Bőszülten kaffogott, hörgött, mint egy haragos szőrcsomó. Utána iramodott, eléje került, el-elmaradozott.

Amikor Silus egy utcasaroknál, már közel a varga házához megfordult, a kutya némán és gyorsan, mint a szél, utolérte. Hátulról ráugrott, beleharapott lábikrájába.

Silus megállott, lábikrájához kapott, érezte, hogy nedves, vérzett.

Eddig még sohasem harapta meg kutya. Leült egy kőre, hogy szemügyre vegye sebét.

Az olyan volt, mint a villám, cikcakkos és égő, semmiféle korbácsütés, nyílseb nem fáj annyira, mintha eleven mar meg elevent. Úgy tüzelt, mint a parázs. Vére lassan, gömbölyű, sötét cseppekben hulldogált a porba.

– Jaj – sóhajtott –, megvertek engem az istenek, s megvertek az emberek is. Mindenki. Egész életemben gúnyoltak, semmibe vettek, leköptek. De miért támadt rám ez az oktalan állat? Miért harapott meg éppen engem és éppen ma éjszaka? Ezt nem értem.

Rázta megalázott fejét, nyomogatta sebét, mely egyre jobban lüktetett.

Mindezt már nem bírta el.

Keservesen sírni kezdett.

(Forrás: Kalangya, III. évfolyam (1934. február) 2. szám)

Radnóti Miklós: Mint a bika



Úgy éltem életem mostanig, mint fiatal bika,
aki esett tehenek közt unja magát a déli
melegben, és erejét hirdetni körberohanhat,
s játéka mellé nyálából ereszt habos lobogót.
És rázza fejét, s fordul, szarván a sűrű,
repedő levegővel, és dobbantása nyomán
gyötrött fű s föld fröccsen a rémült legelőn szét.

S úgy élet mostan is, mint a bika, de mint
bika, ki megtorpan a tücskös rét közepén,
s fölszagol a levegőbe. Érzi, hogy hegyi erdőkön
az őzbak megáll; fülel, és elpattan a széllel,
mely farkascsorda szagát hozza sziszegve,
fölszagol, s nem menekül, mint menekülnek
az őzek; elgondolja, ha megjön az óra, küzd
és elesik, s csontjait széthordja a tájon a horda –
és lassan, szomorún bőg a kövér levegőben.

Így küzdök én is, és így esem el majd,
s okulásul késő koroknak csontjaim őrzi a táj.

(Forrás: Kalangya, III. évfolyam (1934. január) 1. szám)

Havas Károly: Von Loon: Du und die Erde

„Földrajz minden embernek.” Így mondja a szerző. A földrajz tudomány, egzakt tudomány, majdnem annyira tényszerű és adatszerű, mint a kémia. Nem olvasmány, semmi esetre sem szórakoztató olvasmány.

Egészen különös ez a Van Loon, ez a hollandusból lett amerikai, regényt írt földrajz helyett. A föld regényét, igazabban az ember regényét. Ebben valami lázadásféle van. A szabály: geológia, asztronómia, kartográfia, az után a szép előírásos politikai, etnográfiai, hidrográfiai földleírás. Valóságos tudományos eretnekség ez a könyv, amelyben minden tény szigorúan a tudományos megállapítások hűséges visszaadása, amelyben minden adaton megérzik az ezerszeres ellenőrzés – a földrajz tudománya a tények ellenőrzése – és amelynek minden fejezete új és meglepő vakmerőség.

Minden oldalon, minden szóban megérzik, hogy ebben a különös földrajzban nem a föld fontos, hanem az ember. Az ember a központ. Van Loon nem tér vissza a primitív utilitarizmushoz, amely úgy képzelte, hogy a farkas azért van, hogy az embernek farkasbundája lehessen, és a folyó azért, hogy az ember a partján strandolhasson. Van Loon az összefüggéseket keresi. Mert különös összefüggések vannak a földtüremlések és földmélyedések és az ember között. A könyv középpontja az ember, de a természet örök törvényei szerint az ember gyönge és csöpp kis teremtmény. A természeten úgy és annyira tud uralkodni, ahogy és amennyire fölismeri a földet, kihasználja és szereti. A föld formálja az embert. A föld teremti a népi tulajdonságokat, mert a föld előbb volt, mint az ember. Ez minden, de ebbe belefér minden: Anglia világuralmi pozíciójának és Lengyelország ma is vibráló tragédiájának magyarázata. Ezért a megmagyarázásért már érdemes elolvasni ezt a könyvet.

És sok minden másért. A tudatos primitívséggel odadobott magyarázó rajzokért is. Van Loon képei nem illusztrációk, nem tudományos magyarázatok – milyen rettenetesen unalmasak ezek a nagyon pontos rajzok –, hanem olyan, szinte gyerekes tényleszögezések, amilyenekkel talán egy nagyon jó apa akarná megmagyarázni a fiának, hogy mi az igazság a földön. Van Loon rajzai kedvesek, mert úgy tanulunk belőlük, hogy észre se vesszük, hogy tanulunk.

Azután az adatok rengeteg tömege. Adatok, amelyek nem számoszlopok és nem statisztikák. Csak éppen igazságok. Mennyit lehet ebből a könyvből tanulni, és milyen könnyen. Milyen jó volna, ha minden tudományos könyv ilyen volna! Egészen bizonyosan sokkal többet tudnánk.

(Valami komisz gyanút mégse lehet egészen elnyomni. Nem újságíró ez a Van Loon? Néha vannak groteszk ötletei, és néha a tudományos igazságokat szinte könnyelmű természetességgel vágja az olvasó fejéhez. Még a kegyetlen igazságokat is. Hátha újságíró ez a Van Loon, aki most, miután már sok mindent megírt, földrajzot írt. Akkor pedig… akkor pedig vissza az egész! Az újságíró adatai nem lehetnek megbízhatók, és a tudományossága csak blöffölés. De a stílusa? A stílusa a legcsodásabb, legszebb tudományos stílus. Milyen sokat tudnánk, ha minden tudós így írna! Mert azért Van Loon hiába tud írni, mégiscsak tudós.)

(Ullstein Verlag, Berlin)

(Forrás: Kalangya, III. évfolyam (1934. január) 1. szám)

Zalán Tibor: Éjszaka



Sápadt hold-ablak tükrében
Árnyék szórja színeit,
Rebben barna, sárga, ében,
Alvók arca megtelik.

Csillag ül a nyárfa ágán,
Illatos a nyári éj.
Lágyan terül fénye szét a
Langyos dombok tarka hátán,
Apró házak szegletén.

Távolabb, a háztetőkön
Ingó léptű macska jár.
Bajsza vége kéken csillan,
Orra hegyén morzsa zörren,
Riadt fecske égre száll...

Dutka Ákos: Öreg szobák


Ódon szobák vén illatot lehelnek,
Avult selymeket símogat kezem,...
Lillára, borra, bús dalokra
Elmélázva emlékezem.

Úgy rémlik: Tihany riadó leányát
Hallom dalolni messzi fák alól...
A lelkemen aranyhúros gitárok
Bús éneke dalol... dalol...

Valaki jön. Puhán tipegve lebben,
Az ó szobák porlepte szőnyegén...
Tornyosra fésült hófehér hajáról,
Lágyan peregve hull a fény...

Ellibben itt a sápadt öreg árnyék -
Leűl... Játszik a karcsú zongorán
Fonnyadt jóságos szellem-kezével, -
Valamelyik öreganyám.

(Forrás: vmek.oszk - A HOLNAP – Sajtó alá rendezte: Antal Sándor – Nagyvárad, a Holnap Irodalmi Társaság kiadása)

A. J. Marshall Smith: Őrizni akarom



Őrizni akarom,
Ahogy az az egy fecske szárnyalt
Az alkonyi folyón
Méltóságteljes lassúsággal
Át meg át, semmi nyom
Nyomán a néma vízen:
Ahogy egy mosolyod

Éppilyen álomívben
Kanyart ír elcsitult elméd fölé,
És úgy suhan tovább,
Nem fodrozza azt gondolatnyi szél,
Sem madárnyi vágy.

(Ford.: Kiss Zsuzsa)

Sík Sándor: Szellősuttogás

Link

Fejem fölött bükkfasátor,
Fejem alatt pehely mohok.
Bükkfalomb közt álomhozó
Puha szellő suhog, suhog.

Ringass, dúdolj, puha szellő:
Ne hallanám, ne is látnám,
Ne is tudnám, ami túl van
A kojsói havas hátán.

Anyás szellő suttogása,
Felbukkanó pötty szamócák,
Csupa illat, csupa jóság…!
Ennyi legyen a valóság!

Ignotus: Szóltam-e?



Szóltam-e egy szót szerelemről,
Némán is vallott-é ez arc?
Jöhetsz, mehetsz - én meg se látlak:
Hát mit akarsz?

Benne vagy minden porcikámban,
Az álmom mind belőled él,
Mégse félek, hogy eszem elhagy –
Hát te se félj.

Nekem baj az, ami bajom van.
Engem ront csak meg, ami bánt –
Mi lesz velem? Magam se bánom,
hát te se bánd.

Áprily Lajos: Tarkul a völgy



A nyár heves volt. Ilyenkor korán
farkul a fák és bokrok zöld világa.
Sárga s piros. A kőbányák során
foltokban int egy bokros fal lilája.

De kinek hozzak lomb-csokrot, kinek?
Hadd jöjjön viharszél, amely lerázza.
Pusztuljanak a tarka szép színek.
Heves nyár volt. Eltört a karcsú váza.

Dutka Ákos: November este


Mikor árnynyal, köddel telt az este
S a lámpa hamvas, rőt homályban ég,
Karos széked mintha sírni kezdne
Itt jár a lelked kósza árnya még.

Mintha lágyan selymesen suhanna
A régi kendőd kis szobámon át,
Két karod a vállamra fonódva,
Érzem lebontott hajad illatát.

Ilyenkor halkan meggyújtom a mécset
Mely velünk annyi éjen együtt égett
S várlak, várlak, hátha, hátha még...

S reggel - űlök két karomra bukva,
Ágyunk vetetlen benn a régi zugba
S a lámpa kormos rőt homályban ég.

(Forrás: vmek.oszk - A HOLNAP – Sajtó alá rendezte: Antal Sándor – Nagyvárad, a Holnap Irodalmi Társaság kiadása)

Dutka Ákos: Beethoven-szonáta


A falra ólmos árnyékok suhannak
Lágyöblü ódon bútorok alól...
Egy vén fekete hegedü zokog künn
Az alkonyati csendbe valahol...

Nagyon megcsúfolt valakit az élet;
Megtréfált valami asszonyi bűn
S ez a tompa fekete bánat búg
A remegő fáju vén hegedűn.

A falon ólmos árnyékok suhannak
Lágyöblü ódon bútorok felett...
S nekem úgy rémlik: a zokogó dalba
Egy fekete asszony belenevet.

(Forrás: vmek.oszk - A HOLNAP – Sajtó alá rendezte: Antal Sándor – Nagyvárad, a Holnap Irodalmi Társaság kiadása)

Dutka Ákos: Örök óta


Link(A kép forrása: http://lovecats.freeblog.hu/archives/2007/11/)


Engedd, hogy vékony, reszkető kezemmel
Lebontsam hamvas, illatos hajad,
Ha így ülsz elém, - mintha ezer éve
Sok ezer meghitt, boldogságos éve
Ismerném a szemed, puha válladat.

Száz asszony, kiket őseim szerettek,
Kikért fellobbant mindig ez a vér,
Száz ősöm minden szomorú, szent álma,
Száz ősöm csókot, vágyat osztó párja
Ma mind benned él, Tebenned él.

Együtt jövünk már sok száz emberöltőn,
Száz boldog, száz csókos életen át,
Ismerem a szemed, ismerem a vállad,
Az ajkad, a véred, a lelked, a vágyad:
Örök óta érzem a hajad illatát...

(Forrás: vmek.oszk - A HOLNAP – Sajtó alá rendezte: Antal Sándor – Nagyvárad, a Holnap Irodalmi Társaság kiadása)

Emőd Tamás: Kicsapott légátusok dala


A kép forrása: http://olvassbele.com/2012/01/26/komplex-tortenelem-a-nemzet-es-muveszet-kiallitas-katalogusa/


Debreczen felől kong a vészharang,
Talpunk alatt a hajdúsági hant.
A nap tüzel, a rezgő nyárfa zúg,
Hajrá legények, hosszú még az út!
Ménes dobog, futó szél énekel,
Bátor, betyáros, víg nótára fel!
Nagy úr az Isten: ma vesz, holnap ád -
Hajtsuk fenékig Ukkon poharát.

Magyar falvakban töltjük a nyarat,
Prédikálunk magyar mennybolt alatt,
Orcánkra süt a nap, az ég szive
És mennydörögve zeng a szent ige.
Hej, kék határok, óperenciák,
Miénk az élet! vig dalt vén diák!
Mi kegyes urunk: nem oda Buda -
Vígan dünnyög még a diák-duda!

Már tündökölnek a bádogtetők,
Hangos csapszékek, néma temetők.
Már száll a dér, már költözik a nyár,
A papkisasszony álmodozva jár;
Kezébe könyv, - Szigvárt és Kartigám, -
„...Halott lovag jött hószín paripán...”
És zúg a szél, nyögnek a régi fák:
Halott lovag a kicsapott diák...

Sebaj, - hadd szóljon síp, dob, dáridó,
Ma nagy esküt tesz a holt légió:
„Magyar földön és magyar ég alatt
Mind pogány módon víg magyar marad,
Korhely, de úr, nyakas, de nyíltszívü,
Holtaiglan kemény hajdúhitü,
Vérük hullása lesz ennek jele -
Úgy segéljen a Kálvin istene!”

**

A mi kis Emőd Tamásunk korban, gondolatokban, arcszínben a legfiatalabb tagja a Holnap tár­saságának. Kész poéta, sőt nagy poéta is akad a kötetben, a zsenge, bontakozó ifjuság talányát és igézetét azonban csak ez a kemény arcélű gyerek hordja a homlokán és a versein.

Emőd Tamás költészetének hangja most mélyül. A kisfiús, magashangú, akadozó deklamáció most, néhány hónap alatt fejlődik át férfias csengésü, fölényes öntudatú poézissé. Akik nem látják közelről ennek az alakulásnak merész határozott ívét, az erjedés gazdag anyagára rá­mond­hatják, hogy zavaros, hogy problematikus tisztaságú. Mi azonban látjuk, hogy ez a tizen­kilenc esztendős legényke most lendűl át az önképzőkörből a nagy költők közé s hívő álmél­ko­dással figyeljük a természet legritkább és legbájosabb játékát: a zsenit kamaszkorban.

Néhány verse, mi itt következik, tiszta epika. De bajos volna azért Emődöt, mint elbeszélő költőt méltatni. Holnapra, úgylehet, a forrongó, küzködő líra, amit eddig kisdiákos szemérem fojtott el s alakitott megverselt történetekké, ujjongó, bátor, tolakodó erejű dalokban tör ki a szögletes modorú ifjúember ajkairól. Ki most még, a római jogi kollokvium után históriás éneket farag bús Bálint diákról, holnap szent szemérmetlenséggel, dacos közvetlenséggel hir­det­heti önmagát.

Akik nem hisznek a mi reménységeinkben, olvassák el a Rab Prédikátorok Énekét, a Manont, vagy készülő verseit. Minden sorában mutat az erejéből, de úgy, ahogy a kölyöktigris cirógat. Még nem tudja, hogy uralkodásra termett; még nem meri hasznát venni az előjognak s még szerényen tiltakozik a kényszer ellen, hogy ő zsarnok és kíméletlen erejű.

Ritmusán azonban nem érzik a mutáció; könnyen, biztosan versel, itt nyoma sincs a keresés­nek és a habozásnak. Gondoljunk csak vissza nagy költők esetlen dadogó zsengéire, akkor tudjuk csak meg, hogy mit jelent az a gördülékeny és zengő verselés, a ritmus és rím-érzék zenei biztonsága, mely nem küzd a formákkal, hanem a melynek dallamos szavak özöne áll szolgálatkészen rendelkezésére. A költő nyelvét készen adta neki a gondviselés, a lelkébe pedig nyugtalanságot oltott. És Emőd Tamásnak végzete, hogy mennie kell, úttalan utakon, hegyen-völgyön, meredélyen, fájó gyönyörűségeken és nagyszerű veszedelmeken át, mind­addig, amíg meg nem találja önmagát.


Berek-Böszörményben született 1888-ban, A Hét, az Új Idők és a Budapesti Napló közölték verseit.

(Forrás: vmek.oszk - A HOLNAP – Sajtó alá rendezte: Antal Sándor – Nagyvárad, a Holnap Irodalmi Társaság kiadása)

Juhász Gyula: Szögedi interieur

(A kép forrása: http://ujhelyijeno.hu/csendelet/parasztreggeli)

Pirosló abrosz, friss szalonna,
Búbos kemence, jó meleg,
Pár kurta rőf a szoba hossza,
Megférnek a jó emberek!

Nagy ágy fölött a házi áldás,
Arany rámában a király,
Künn fanyar tavaszi szél lármáz,
Benn enyhe, renyhe félhomály.

Fölenged itten kósza szivem
S kakukkos óraként ketyeg,
Be jó a csönd, az óbor itt benn,
Be jók e józan emberek!

Ha itt maradtam volna szépen
És fogtam volna a gyalut.
Utód apáim örökében.
Az óra szól: kakukk, kakukk!

(Forrás: vmek.oszk - A HOLNAP – Sajtó alá rendezte: Antal Sándor – Nagyvárad, a Holnap Irodalmi Társaság kiadása)

Ady Endre: A fekete zongora


Bolond hangszer: sír, nyerít és búg.
Fusson, akinek nincs bora,
Ez a fekete zongora.
Vak mestere tépi, cibálja,
Ez az Élet melódiája.
Ez a fekete zongora.

Fejem zúgása, szemem könnye,
Tornázó vágyaim tora.
Ez mind, mind: ez a zongora.
Boros, bolond szivemnek vére
Kiömlik az ő ütemére
Ez a fekete zongora.

(Forrás: vmek.oszk - A HOLNAP – Sajtó alá rendezte: Antal Sándor – Nagyvárad, a Holnap Irodalmi Társaság kiadása)

Vajda János: Sirámok



I

Száll a hegyre barna felhő,
Zúg alatta már az erdő.
Észrevétlen langy lehellet
Rázza a faleveleket.

Hajaszáli a vadonnak:
Hervadt levelek szállongnak,
Fecske földet szántva röpdes,
Minden oly merengő, csöndes.

Erdő, mező, merre nézek,
Egy nehéz, bús előérzet.
Hosszú árny kisért a réten,
Szél sohajt az erdőn, mélyen...

Valami nagy, rejtett bánat
Fogja el az egész tájat;
Az a bánat, mit az ember
Érez és nevezni nem mer --

Az a nagy bú, amely téged
Vádol, örök nagy természet;
Mely kiégett szivvel kérdi:
Mért születni? minek élni?...

(1854)

II

Szól a zene, harsog
Mint diadalének...
El innen, el innen!
Ne őrüljek még meg.
Ne halljam azt, ami másnak
Dicsőséget hirdet;
Nekem halált, vagy ami több:
Feledékenységet!

Oh hogy amit egykor
Oly igen szerettem,
Ami vigasztalt, most
Az is ellenségem!
Mintha ebek csaholnának,
Mire a vadállat
Sebeivel nekiront a
Legsűrűbb magánynak.

Hova nem hallatszik
Semmi hír harangja
Ebek vonitása:
Néma sivatagba
Rohanok én; de mi haszna?
Nyugtom nem találom,
Mit ér, hogy nem látok embert
Ha -- magamat látom...

Szól a zene, harsog
Mint diadalének...
Én oly búsnak érzem,
Mintha temetnének;
Mintha temetnének ifjú,
Koránhunyt halottat;
Mintha hallanám zörögni
Saját koporsómat!...

(1854)

III

Föltámadni, mint a felhő,
Mely az égre derülten jõ,
Azután könnyekre törve
Száll alá a szomju földre!

Mint a szellő bujdokolni,
Mást altatva nem nyugonni;
Nyomoruság ablakában
Siránkozni -- mindhijában;

Megfejtetlen, mint egy álom,
Átsuhanni a világon
Kinevetett, ismeretlen
Fájdalomtól üldözötten...

Ugy-e keserü egy pohár?
Itta ezt több jó bolond már!
S mind azt hitték, üdvözítnek;
-- Nekem már e hitem sincs meg!

(1854)

IV

Hova lett a nap az égrűl?
Hirtelen hogy elsötétűl!
Mintha állana itélet,
Valakit kivégeznének...

Hideg szellő száll a fákra,
Tövig átborzadnak rája;
Mintha hóhér keze volna,
Mely szemeiket befogja.

Halálcsöndesség az erdőn;
Néha hull alá rezzentőn
Egy-egy levele a fáknak,
Mintha könnyet hullatnának...

Mit sírnának, könnyeznének?
Hiszen ők virultak, éltek.
Az, hogy mostan elhervadnak,
Hogy szerettek: jele annak.

Volt bimbójuk, volt viráguk,
Szerelemnap sütött rájuk;
Ölelkeztek a szellővel,
Susogtak az éneklővel...

Kétségbeesetten arcra
Hullok én is a harasztra;
Száraz haraszt, födj el engem!
Volt nyaram, s én -- nem szerettem!

(1854)

V

Mily vidám, örömtelt
A nap nyugovása!
Talán most pillant be
Abb' a szebb hazába?...

Fekete rom néz le
A hegy tetejéről;
Ijesztő kisértet
A mult éjjeléből.

Ülj fel, ifju ábránd,
Arra a sugárra,
Menj el innen, menj el
Boldogabb határra...

Vörös az ég alja,
Szélvihar lesz holnap:
Azok a vén romok
Mind-mind leomolnak...

(1854)

VI

Érezem, hogy sírni fogok egykor,
Majd midőn a kihült képzelet
Együtt látja mind a boldogságot,
Amit nem bírt, s mégis elveszett...

S ekkor, miért becseréltem minden
Igaz életkincset botoron:
A koszorút, a gúny koronáját,
Összetiprom és megátkozom!

S érezem, hogy örülök majd egykor.
És hajamat tépvén, kacagok;
De e kacajon -- ha volt, ki engem
Igazán szeretett -- sírni fog!...

(1855)

VII

Én a borjunak megint
Paripája lettem:
Taliánország felé
Mentem, mendegéltem.

Oly nehéz volt vállamon
Puska és tarisznya.
Veritékem volt a só
Sótalan marcimba.

De szivem még nehezebb
Volt a balfelembe,
Kedvesemnek képe volt
Ebb' a kis szekrénybe.

Mindazáltal pörg a dob,
És a dobszó mellett
Csatatér és győzelem
Képein merengek.

Mint egy új Napoleon
Verem a világot;
Fejemen véres babér
Koszorúkat látok.

Majd lecsöndesül a dob;
A hegy oldalában
Ringatón zörgő malom
Dörömböl magában,

Távolabb füves lapon
Kecskék fürge nyája,
És a kecskepásztor egy
Bogárszemü lyánka.

S mintha e kis lyány az én
Szeretőm lett volna...
Isten veled csatatér
Fényes koszorúja!

Golyó ide vagy oda,
Tovább nem mehettem,
A kicsiny malomba én
Legénynek szegődtem.

Feleségem lett a kis
Kecskepásztor, és én
Lettem vón legboldogabb
A föld kerekségén.

Megtanultam a való
Élet-bölcsességet;
Megtanultam, miből áll
Boldogságod, élet!

Elfeledtem s tán azért
Bírtam a világot.
Elfeledtem, ami több,
A mulandóságot.

Mulandóság és világ,
Ah ezek jó népek!
Feledékenységemért
Nem is nehezteltek.

Ah de még ezek fölött
Nagyobb hatalom van:
A katona-fegyelem!
E miatt lakoltam.

Felfödöztek; dördül a
Halálos itélet
Szerelemtől lángoló
Szivem közepének...

-- Oly nehéz és mégis oly
Édes volt ez álom.
Valómat egy nyomorék
Koldusképnek látom...

Szerelemmel halni is
Sokkal többet érhet;
Nem szeretve senkitől
Mit ér ez az élet?...

(1855)

VIII

Elhallgass, mert zivatar van,
Mert alattad ing az ág?
Dalod a vihar túlzengi,
Nem figyel, nem ismer senki,
S gúnyol a hideg világ?

Dalnokok martir halála,
Éhhalál vár egykoron;
És ami teremti a dalt,
Mit dalod kért, lesz-e az majd --
Szerelem -- a jutalom?

-- Csak dalolj! Szerelem és dal
Önmagának jutalom.
És a világ? -- Majd megtapsol,
Koszorut ad -- ottan ahol
Nem kérsz enni -- sírodon!...

(1854)

IX

Naprul napra sötétebb lesz,
Éjrül éjre hidegebb...
Ölő tél, mely megdermesztesz,
Érezem már szeledet.

Itt van, itt leng fürteim közt,
Melyeket vágy, szenvedély
Emelt egykor és fürösztött,
Most e szél, e hideg szél.

Diadalmas cselszövőnek
Gúnykacajja gyanánt kérd
Hideg szele az időnek:
Vársz-e még, remélsz-e még?

Az esztendő vénül immár
A virág ellankadott;
Őszi nap, késő a fényár!
Hajnal, késő harmatod!

Minek hittél, mért reméltél?
Mi a hit, nem ismered?
Kereszt, mit ha hűn viseltél,
Végre ráfeszítenek.

Minek hittél, mért reméltél!
Virág, zárd be kelyhedet!
Hallod, e világra unt szél
Mily vadul kacag, nevet...

El a hittel, a reménnyel!
Avvagy ám remélj, szeress;
De csordultig tölt reménnyel
Vessz, hogy kétségbe ne ess!

-- Koldus élet, rongyos élet,
Naprul napra rongyosabb!
Arra vársz tán, gyönge lélek,
Míg a rongy mind leszakad?

Nem, nem, én nem arra várok,
-- Szél, üvöltsön viharod!
Öld el a még ép vírágot,
Ezután én kacagok.

Fájdalom kell e világnak,
Gunykacaj, metsző, hideg,
Hit, remény itt nem használnak,
E világ nagyon beteg.

Fogyatkozz el nap, de végkép!
Ingjatok meg, hegyek! és
Feketülj el szelid kék ég --
Legyen kétségbeesés.

S majd ha általános éj lesz,
Élesen fölkacagok;
És ha e kacaj sem ébreszt,
-- Sírnék majd, de nem tudok...

X

Mikor a nap süt az égen,
Kígyó jár a zöld levélen.
És irigyen sziszeg alant;
Búg fölötte a vadgalamb.

Mikor nyári nap süt rátok:
Szedjétek meg a virágot,
S élvezzétek -- nem gondolva
Se tövisre, se kigyóra...

Elmegy a nap -- melegével,
Megjön a hűs őszi éjjel;
Kigyó nem lesz a virágon,
De galamb se szól az ágon...!

(1854)

XI

Apró lanyha őszi eső,
Sirdogál a vén esztendő;
Égen földön szinte látszik,
Hogy egészségére válik.

Alacsony ház, szalmatető;
Veri a szép csöndes eső.
Alszik az ég napja, holdja,
Mintha az is egy pár volna.

Mintha az is egy pár volna,
Mint kik itt lenn a kunyhóba
Alusznak alacsony házban,
Alacsony ház -- magas ágyban.

Mennyezetén magas ágynak
Alszanak vagy mit csinálnak...
Bizonyos hogy ők pihennek,
Hírével a jó istennek...

Vége van az esztendőnek;
Nehéz munkás nyárnak, ősznek
Kiállották fáradalmát,
Most veszik el a jutalmát.

Irigyelnéd ugy-e őket?
De nyaradat hogy töltötted?
Ábrándoztam -- megkönnyeztem,
Kiket most megirigyeltem!

Könnyezésed, merengésed
Mit ér az emberiségnek?
Jobb, sirasd meg múlt idődet,
Mely nem tér meg soha többet.

Szegény legény szőr gubában
Az ugaron áll magában.
Jó pipája vígan füstöl,
El nem alszik az esőtől.

El nem alszik, mint a kedve,
Szeretője van eszébe;
Mert van neki -- kinek nincsen?
-- Csak nekem nem ád az isten!...

XII

Menj el innen, menj el messze,
Nyugodalmat ugy sem lelsz te;
Mig a világ végit éred,
A reménység addig éltet.

Legalább addig hiszed, hogy arra,
Merre jár a felhők rajja,
És ahonnan hozzád eljő,
Az a meleg déli szellő:

Hiszed, hogy ott szebb az élet,
Azt hiszed, mig el nem éred.
Keserű lesz észre venni,
Hogy az, amit leltél -- semmi!

Eredj, fuss, mig erőd adja;
Még rohan az erdő vadja,
Bár a sebek egyre folynak,
S alig áll meg -- összeroskad!...

XIII

A tükörbe néznek mások,
Én a puszta kertbe járok,
És magamat látom abban
Egyre dúltabb, halványabban...

Árva hang sincs a bokorban;
Lombtalan cser megraboltan,
Hajadonfő néz az égre,
Mintha elégtételt kérne...

Besüvölt a szél a fűbe,
Mintha velem csúfot űzne,
A haraszttal körülöttem
Táncol a hűs levegőben.

Sárga leveleit szórva
Koszorút tesz homlokomra...
Részvét avvagy gúny van ebbe?...
Betekintek a szivembe...

És sohajtok, és ugy érzem,
Hogy e szél megérte engem...
És hogy ember e világon
Nem volt ily igaz barátom!...

XIV

Mi vagy te eddig, mult időm?
Egy járatlan nem ismert pusztaság.
A buja füvön át
Sebes vágtatva egy vad ló rohan;
"A kicsapongás"
Hátán az elkapott gyerekkel,
Ki hátra már rémülve pillant
Az átrohant
Kétségbeejtő messzeségre...

XV

Száll a madár, száll a fárul --
A remegő száraz ágrul
Hullanak a levelek...

Elfeledtél... meg ne bánjad!
Reszketek én még utánad,
Hullatok még könnyeket.

Nem remeg majd a fa ága,
És levele és virága
Hó alatt áll, feketén...

Nem remegek én se majdan,
Hideg leszek, mozdulatlan...
S lesz fölöttem szemfödél...!

XVI

Bujdosik a fa levele,
Viszi a tél fagyos szele;
Gyászkiséret megy utána,
Vándor felleg barna árnya...

Oly szomorú hangot hallok,
Nem tudnak úgy a harangok!...
Fejem fölött jönnek mennek
Gyászfelhők, és zengedeznek...

Hallgatom a szomorú dalt...
Ki sirat el engem így majd?
S nem tudom kitől, de kérdem:
Ki temet el majdan engem?...

XVII

Viszontszerelem! te égből
Lelkeinkre hulló csillag!
Nem örültem, s ne örüljek
Soha égő sugaradnak?...

Céltalan bolyongjam én át
A sivatag életet --
Te lehullj és elenyésszél --
S ne találj meg engemet?

(1856)

XVIII

Hej de nem így volt hajdanában!
Ifju vidám cserjébe jártam;
A zöld levélről azt gondolva,
Hogy koszorú lesz homlokomra...

Rózsás reményim mámorában
-- Mit most irigylek -- akkor szántam!
És szivemet hő napnak hittem,
Amely körül jár, forog minden,

Mely azt hivé, hogy szánandó rab
Az üldözésben iramló vad,
És szánta a nyögő galambot...
Oly boldog és olyan szabad volt!...

De föluszított szilaj ebek,
E szép erdőből elkergettek;
Most őrebek csaholnak benne,
És néma a galamb szerelme...

A rengő ifju zöld levelek
Csak a távolból integetnek,
És várnak... És vár engem ott a
Mereven álló tilalomfa!

-- Most mintha fenyves erdőn járnék
Hol szemfedőként leng az árnyék...
S egy bujdosó nesz súgja rája:
Hogy koporsó lesz minden fája!...