Ó, milyen zordon s béna ég,
mintha nem lett volna hajnal.
Olyan borongós lánggal ég,
mint szemek nagyon kisírtan.
S én nézek e fájdalmon át,
mit soha el nem érhetek
mit sírtam könnyek távolán:
e néma, téli felleget.
Nézek e dús reménységbe,
mit ölel az emlékezet –
s egy sóhajban ringatom meg
szívemen a hópelyheket.
És ez nekem mostan oly szép,
Kit megcsókolt e téli táj,
a sóhaj jégvirág kelyhén
messze illatok nyara fáj.
Mint szemek nagyon kisírtan,
olyan zordon s béna az ég
Mintha nem lett volna hajnal,
olyan borongós lánggal ég…
(Ford.: Kristály István)
(Forrás: Kalangya, III. évfolyam (1934. február) 2. szám)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése