Amikor a felesége betegeskedni kezdett, áldozatot mutatott be a mindenre emlékező Minervának, aki a nyavalyások hideglelését, főfájását, nyilallását is számon tartja.Akkor az asszony valamivel jobban lett. Nem köhögött annyira, járni is tudott egy kicsit. De utána ágynak esett. Perilla már egy éve feküdt.
Silus rabszolga volt: kis termetű, szűk homlokú, köpcös. Követ faragott a Janiculumon. Bőrsipkát viselt, télen-nyáron, egyetlen, zöld, pecsétes tunikát, öv nélkül.
A Circus Flaminius körül lakott egy óriás bérház negyedik emeletén, ahol örökös a szutyok és gyerekzsivaj.
Csupa rabszolga élt itt, kocsisok, bíborfestők, takácsok, ágrólszakadt kis kézművesek, akik azzal növelték sovány keresetüket, hogy néha madarakat lőttek s azokat eladogatták.
Az ő szobájának ajtaja oly alacsony volt, hogy mikor be és kiment még neki is le kellett görnyednie, úgy kellett bebújnia, mint holmi odúba.
Ezen a rekkenő nyári reggelen fölébredt. Először is az asszony ágyára pillantott.
Perilla sárgán, mozdulatlanul nyúlt fel, félig nyitott szemmel.
– Varjam – becézgette Perillát, amint szokta –, kis varjam.
Az asszony kinyitotta szemét. Ezzel jelezte, hogy érti a szavát. Oly gyönge volt már, hogy csak így felelt.
Silus a csömpe agyagkorsót megtöltötte friss vízzel, hogy míg ő távol van, a beteg olthassa lázas szomjúságát. Odatette melléje az ágyhoz, a földre.
Arcáról elhessegette a legyeket, kezét megsimogatta, még egyszer rátekintett. Elindult a munkába.
De annyira sietett, hogy amikor kilépett az ajtón, belevágta fejét a szemöldökfába. Feje zengett, mint a márvány, amelyre pöröllyel csapnak. Fölszisszent a fájdalomtól.
Künn a kánikula sötétbarna melege párolgott, ragadósan és bűzösen, mint az enyv. Róma már fölébredt. A műhelyekből kopácsolás hallatszott teherszekerek zörögtek, gyümölcsárusok ordítottak. Egy szenátor gyaloghintója úszott a levegőben; lila tógáját vállára csapva hevert, s nézegette hosszú, gyűrűs ujjait. Magas patríciusok haladtak, délceg lovagok, lassan és büszkén.
Silus a hőségtől bódultan loholt, izzadt, közben tapogatta sajgó homlokát.
A Janiculumon a prokonzul kastélyát építették – négerek, et[88]ruszkok, bythiniaiak. Ő, mihelyt ideért, levetette tunikáját, bőrsipkáját, hegyes papírsüveget nyomott feje búbjára a tűző nap ellen, s meztelenül, kezében a kalapáccsal, vésővel, munkahelyére állt, a szökőkúthoz, melyen már hónapok óta dolgozott.
Szerette ezt a művét. Valahányszor megpillantotta, mindennap újra gyönyörködött benne.
De csak ímmel-ámmal kalapált, vésett, abba-abbahagyta. Vakította a márvány fehér csillogása. Meleg is volt nagyon. A mocsárláz pállott gőzei émelyítették.
Lábait belelógtatta a szökőkút medrébe, leült a kávájára, eltűnődött.
– Mit lógatod a kobakod? – harsant fel mögötte egy kemény hang. – Lustálkodsz? No, majd fölpezsdítelek.
Szíjostor csattant. Az ostorcsapás alighogy megcsiklandozta lapockáját. Csak épp viszketett kicsit a helye.
Hátrafordult.
A felügyelő állt előtte, sötét ércszakállával.
Eléje rogyott, kegyelmet esdekelve.
A felügyelő nem volt rossz ember, csak szigorú. Elnevette magát:
– Mi az a homlokodon, hékás? – kérdezte tőle. – Púp nő rajta? Kivel verekedtél, te pisze?
A felügyelő megbocsátóan továbbment.
A rabszolgák röhögtek. Silus felé hunyorogtak a napfényben. Látták, hogy a homlokán egy galambtojásnyi duzzanat van. Azt mutogatták egymásnak.
Silus lehajtotta fejét. Főképp azt szégyellte, hogy pisze. A rómaiak a kisorrú embereket hígvelejűeknek, szellemteleneknek tartották.
Társai egész délelőtt bosszantották Silust. Tódítgatva a felügyelő tréfáját. Általában nem kedvelték őt. Ők csak terheket vittek, kifejtették a bányából azokat a márványtömböket, melyeket Silus remekbe faragott. Tudták, hogy különb náluk. Ennélfogva gyűlölték.
Most, a tömeg gyáva, homályos ösztönével kiszimatolták azt, hogy valami nagy-nagy bánata is lehet, hogy titokban szenved, s összefogtak ellene.
Munkaszünet alatt köréje telepedtek a kút kávájára. Silus benn a szökőkútban babrált a köveivel. Ők ettek – lencsét, hagymát, répát, olcsó halakat. Egy néger a fejére köpködte a hal szálkáit. Erre a többiek vérszemet kaptak és gránátalmamagokkal, dinnyehéjakkal vették célba. Hahota, diadalordítás harsant föl, mikor végre eltalálták a homlokát.
Napszállat után letette papírsüvegét, felöltötte bőrsipkáját, tunikáját, hazaballagott a Janiculumról, a Circus Flaminius felé.
Kétszáz rozoga falépcsőn kellett fölmásznia a negyedik emeletre. Kinyitotta szobája ajtaját.
– Varjam – mondotta az ágy felé –, itt vagyok már, kis varjam.
Az asszony hallgatott.
Silus meggyújtotta a lámpát. Perilla arcába világított.
Az úgy feküdt ott, amint hagyta. Csak az álla esett le. Kiégett, fekete szeme fénytelenül tekintett a forró éjszakába. Borostyánsárga haja még nedves volt a halálverejtéktől.
Perilla megsemmisült. Olyan élettelen volt, mint a csempe agyagkorsó az ágya mellett a földön.
Silus a lámpát az asztalra helyezte. Elgondolkozott. Tíz éve éltek együtt. Tizenhárom esztendős korában lett a felesége. Mindig engedelmes asszony volt. Gyermeket nem szült neki, de szerette öt. Most ő is elhagyta. Szilaj fájdalom facsarta el szívét. Sajnálta magát is, de az asszonyt is. Tudta, hogy lelke az alvilágban tovább él majd, de azt is tudta, hogy ez a tengő-lengő élet az elíziumi mezőkön vajmi színtelen, homályos és komor, s annál még egy elcsigázott, beteg rabszolganő élete is többet ér.
Tenyerével eltakarta arcát. Majd két kezét az égnek emelte, kelet felé fordult és jobbra nézett. Imádkozott.
– Perilla – mondotta hangosan, a szertartás szerint – Perilla – s szájával egészen közel hajolt a szájához, hogy felfogja régen elszálló leheletét. – Áve, Perilla, áve.
A halott ujjáról lehúzta a vasgyűrűt. Vizet öntött az agyagkorsóból egy tálba, azzal megmosdatta.
Akkor kotorászni kezdett a zsebeiben. Valami rézpénzt keresett, hogy a halott nyelve alá tegye, s megfizesse az alvilági révésznek a fuvardíjat, aki majd átszállítja a Styxen.
De nem volt egyetlen asa sem. Bambán, fásultan az utcára ment. Ott ténfergett sokáig, hogy valakitől kölcsönkérjen egy kis pénzt, mert olajat is akart venni, illatszereket, hogy megkenje.
Ismerőse azonban nem akadt. Részegek gajdoltak dévaj nótákat, magasra emelve a borostömlőt, barátai nem voltak. Nem tudott kihez fordulni.
Később jutott eszébe Mamillius, az öreg varga. Az sem igen szerette öt, de még ismerte az édesapját. S nem messze lakott tőle.
Futásnak eredt, hogy minél előbb odaérjen, s visszatérjen halottjához.
Csillagtalan éjszaka volt, fülledt és felleges. Amint egy kis közbe ért, egy pálmafa mögül éktelen kutyaugatást hallott. Egy kis fekete kutya ugatott, vicsorítva szikrázó fogait.
– Menj innen – szólt rá, mint egy emberre, de a kutya nem tágított. Bőszülten kaffogott, hörgött, mint egy haragos szőrcsomó. Utána iramodott, eléje került, el-elmaradozott.
Amikor Silus egy utcasaroknál, már közel a varga házához megfordult, a kutya némán és gyorsan, mint a szél, utolérte. Hátulról ráugrott, beleharapott lábikrájába.
Silus megállott, lábikrájához kapott, érezte, hogy nedves, vérzett.
Eddig még sohasem harapta meg kutya. Leült egy kőre, hogy szemügyre vegye sebét.
Az olyan volt, mint a villám, cikcakkos és égő, semmiféle korbácsütés, nyílseb nem fáj annyira, mintha eleven mar meg elevent. Úgy tüzelt, mint a parázs. Vére lassan, gömbölyű, sötét cseppekben hulldogált a porba.
– Jaj – sóhajtott –, megvertek engem az istenek, s megvertek az emberek is. Mindenki. Egész életemben gúnyoltak, semmibe vettek, leköptek. De miért támadt rám ez az oktalan állat? Miért harapott meg éppen engem és éppen ma éjszaka? Ezt nem értem.
Rázta megalázott fejét, nyomogatta sebét, mely egyre jobban lüktetett.
Mindezt már nem bírta el.
Keservesen sírni kezdett.
(Forrás: Kalangya, III. évfolyam (1934. február) 2. szám)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése