Emőd Tamás: Kicsapott légátusok dala

A kép forrása: http://olvassbele.com/2012/01/26/komplex-tortenelem-a-nemzet-es-muveszet-kiallitas-katalogusa/

Debreczen felől kong a vészharang,
Talpunk alatt a hajdúsági hant.
A nap tüzel, a rezgő nyárfa zúg,
Hajrá legények, hosszú még az út!
Ménes dobog, futó szél énekel,
Bátor, betyáros, víg nótára fel!
Nagy úr az Isten: ma vesz, holnap ád -
Hajtsuk fenékig Ukkon poharát.

Magyar falvakban töltjük a nyarat,
Prédikálunk magyar mennybolt alatt,
Orcánkra süt a nap, az ég szive
És mennydörögve zeng a szent ige.
Hej, kék határok, óperenciák,
Miénk az élet! vig dalt vén diák!
Mi kegyes urunk: nem oda Buda -
Vígan dünnyög még a diák-duda!

Már tündökölnek a bádogtetők,
Hangos csapszékek, néma temetők.
Már száll a dér, már költözik a nyár,
A papkisasszony álmodozva jár;
Kezébe könyv, - Szigvárt és Kartigám, -
„...Halott lovag jött hószín paripán...”
És zúg a szél, nyögnek a régi fák:
Halott lovag a kicsapott diák...

Sebaj, - hadd szóljon síp, dob, dáridó,
Ma nagy esküt tesz a holt légió:
„Magyar földön és magyar ég alatt
Mind pogány módon víg magyar marad,
Korhely, de úr, nyakas, de nyíltszívü,
Holtaiglan kemény hajdúhitü,
Vérük hullása lesz ennek jele -
Úgy segéljen a Kálvin istene!”

**

A mi kis Emőd Tamásunk korban, gondolatokban, arcszínben a legfiatalabb tagja a Holnap tár­saságának. Kész poéta, sőt nagy poéta is akad a kötetben, a zsenge, bontakozó ifjuság talányát és igézetét azonban csak ez a kemény arcélű gyerek hordja a homlokán és a versein.

Emőd Tamás költészetének hangja most mélyül. A kisfiús, magashangú, akadozó deklamáció most, néhány hónap alatt fejlődik át férfias csengésü, fölényes öntudatú poézissé. Akik nem látják közelről ennek az alakulásnak merész határozott ívét, az erjedés gazdag anyagára rá­mond­hatják, hogy zavaros, hogy problematikus tisztaságú. Mi azonban látjuk, hogy ez a tizen­kilenc esztendős legényke most lendűl át az önképzőkörből a nagy költők közé s hívő álmél­ko­dással figyeljük a természet legritkább és legbájosabb játékát: a zsenit kamaszkorban.

Néhány verse, mi itt következik, tiszta epika. De bajos volna azért Emődöt, mint elbeszélő költőt méltatni. Holnapra, úgylehet, a forrongó, küzködő líra, amit eddig kisdiákos szemérem fojtott el s alakitott megverselt történetekké, ujjongó, bátor, tolakodó erejű dalokban tör ki a szögletes modorú ifjúember ajkairól. Ki most még, a római jogi kollokvium után históriás éneket farag bús Bálint diákról, holnap szent szemérmetlenséggel, dacos közvetlenséggel hir­det­heti önmagát.

Akik nem hisznek a mi reménységeinkben, olvassák el a Rab Prédikátorok Énekét, a Manont, vagy készülő verseit. Minden sorában mutat az erejéből, de úgy, ahogy a kölyöktigris cirógat. Még nem tudja, hogy uralkodásra termett; még nem meri hasznát venni az előjognak s még szerényen tiltakozik a kényszer ellen, hogy ő zsarnok és kíméletlen erejű.

Ritmusán azonban nem érzik a mutáció; könnyen, biztosan versel, itt nyoma sincs a keresés­nek és a habozásnak. Gondoljunk csak vissza nagy költők esetlen dadogó zsengéire, akkor tudjuk csak meg, hogy mit jelent az a gördülékeny és zengő verselés, a ritmus és rím-érzék zenei biztonsága, mely nem küzd a formákkal, hanem a melynek dallamos szavak özöne áll szolgálatkészen rendelkezésére. A költő nyelvét készen adta neki a gondviselés, a lelkébe pedig nyugtalanságot oltott. És Emőd Tamásnak végzete, hogy mennie kell, úttalan utakon, hegyen-völgyön, meredélyen, fájó gyönyörűségeken és nagyszerű veszedelmeken át, mind­addig, amíg meg nem találja önmagát.

Berek-Böszörményben született 1888-ban, A Hét, az Új Idők és a Budapesti Napló közölték verseit.

(Forrás: vmek.oszk - A HOLNAP – Sajtó alá rendezte: Antal Sándor – Nagyvárad, a Holnap Irodalmi Társaság kiadása)