Bem

 - Halálának ötvenedik évfordulóján –

Bem József  1794-1850

Szabadságharcunk egyik legnépszerűbb alakja Bem apó, kiről a forradalom nagy költője énekelt s kinek feje köré legendákból font koszorút honvédeink szeretete, csodálata. Idegen nemzet fia volt, nem is tudott vitézeivel saját nyelvükön beszélni és mégis úgy tekintünk rá, mint nemzetünk hősére, akinek dicsősége a mi büszkeségünk. Élete ötvenhat évéből csak egyet töltött közöttünk, de ez az egy elég volt, hogy összeforrassza nevét a magyar nemzet történetével s mélyen bevésse alakját népünk képzeletébe. Kevés példa van rá a történelemben, hogy valaki ily rövid idő alatt akkora hatást tudjon tenni egy egész nemzetre s hogy egy év munkájával szobrot érdemeljen ki egy rá nézve idegen néptől.

Ben azoknak a lengyeleknek egyike volt, akik a napóleoni háborúk hatása alatt és saját hajlamunktól is vezetve a katonai pályára léptek s a lengyel szabadságharc leveretése után nemcsak hazájukat, hanem működésük terét, katonai tehetségük és ismereteik érvényesítésének alkalmát is elvesztvén, szerteszóródtak Európában, várva az események fordulatát, mely hazájuk szabadságának visszanyerését lehetővé tegye s közben fölajánlva szolgálataikat mindenütt, hol a szabadság ügyéért kelt fegyverre a nép és az elnyomók ellen hívott csatára a harci kürt. Bemet is a szabadság iránti lelkesedés vitte először Portugáliába, majd Bécsbe s onnan Magyarországba. Nem kötötte nemzetünkhöz semmi, csak a lángoló szabadságszeretet, de rövid itt idézőse alatt ő is megszerette a magyart, a magyar is páratlanul megszerette őt. Nemcsak katonai tehetsége és hadi tettei okozták nagy népszerűségét, hanem egyéni tulajdonságai, személyes bátorsága, egyszerűsége, katonás modora, szigorúsága a fegyelemben, bőkezűsége a jutalmazásban, mindenben nyilatkozó jó szíve s a legyőzöttek iránti szelídsége.

Gróf Széchenyi Béla

Mind közjogi fontosságánál, mind nagy díszénél fogva a legelőkelőbb állami méltóságok közé tartozik a koronaőri állás, melyet rendesen két főnemes tölt be. Ezek egyike, Szlávy József, nemrégiben elhunyván, helyére a király és a törvényhozás bizalma gróf Széchenyi Bélát emelte, kit úgy tudományos, mint közélet és társadalmi tevékenységével szerzett számos érdemeért országos tisztelet környez.

Széchenyi Béla gróf, a „legnagyobb magyar”-nak, Széchenyi Istvánnak fia 1837. febr. 3-án született. Első oktatását házi nevelőktől nyerte, később Berlin és Bonn egyetemeit látogatta. Iskoláinak bevégzése után Egyiptomban, Algírban, később az Egyesült Államok területén is nagy utazásokat tett. 1861-ben Sopron megye egyik választókerületének képviselője lett s ezzel megkezdte a nyilvános működést, amely téren mindjárt első szónoklataival figyelmet keltett.

Ebben az időben egyik kitűnő publicistánk a következőleg jellemezte őt: „Széchenyi Béla gróf nagy név örököse, ami azonban nem elégíti ki az ő hiúságát, hanem csak nagy kötelességérzetet ró reá; éveire nézve fiatal, de elméje érett, hisz korán megérlelte őt atyjának szelleme;... ennyi hidegvér, ennyi önmegtagadás, ha ez nem is a nagyság, de mindenesetre annak az alapja.”

1863-ban tett amerikai utazása után ébredt fel benne az utazás szenvedélye. Az új világból visszatérve „Amerikai utam” cím alatt nagyobb művet írt. 1865-ben keletre, majd Algírba utazott, ahol igen szerencsés oroszlánvadászatai voltak. Irodalmi művei közül külön említést érdemel az az értekezése, amelyet „Kőkori lelet a Fertő tava medrében” cím alatt mutatott be a Budapesten 1876-ban tartott nemzetközi antropológiai és archeológiai kongresszus előtt.

Életének talán legnevezetesebb eseménye s ránk, magyarokra nézve igazi dicsőséget hozó volt az a nagy utazása, melyet 1877 és 1878-ban a legkomolyabb tudományos céllal Kelet-Ázsiában tett. Nem követte az őt megelőző hírneves magyar utazók: Kőrösi Csoma Sándor, Reguly Antal, Vámbéry Ármin és Bálint Gábor példáit, akik a magyarok őshazáját keresni indultak beláthatatlan végű útjaikra, hanem tisztán a földrajzi tudományos kutatás állt előtte mint elérendő cél.

E nagy vállalkozásra voltaképpen egy súlyos csapás indította. 1872-ben elvesztette forrón szeretett ifjú nejét, Erdődy Hanna grófnőt, s lelke mélyéig érezte „azt az iszonyatos űrt, melyet sem idő, sem körülmény, sem személy nem tölthet be többé soha.” Vigaszt, lelkének elfoglalását kereste ezen a vakmerő úton, s ha a vigasztalást nem is, de küzdelmes elfoglaltatást csakugyan bőven talált.

Arany János életútja

Arany János 1817. március 2-án született Nagyszalontán, szülei tizedik gyermekeként. Testvéreit betegség vitte el, csak a már asszonykorban lévő Sára élt ekkor. Szülei a kisfiút féltő gonddal nevelték. Hamar megtanult olvasni és a számok világában is eligazodni, s hogy szülei anyagi gondjain segítsen, már 14 éves korában segédtanítói állást vállalt a szalontai iskolában, hogy 19 évesen ő is a híres debreceni kollégiumban tanulhasson.

1934-35-ig a kisújszállási gimnáziumban segédtanító, hogy pénzt keressen, és visszatérhessen Debrecenbe tanulni. Ezzel azonban hamarosan felhagyott, s művészi hajlamait keresve vándorszínésznek állt. A társaságban nem érezte jól magát, lelkiismeret-furdalás gyötörte, s hazagyalogolt Nagyszalontára. Édesanyja halálát és apja megvakulását a sors büntetésének érezte, haláláig szégyellte, amiért a könnyelmű életforma felé fordult. Szalontán tanítóskodott, majd a város jegyzője lett. 1840-ben feleségül vette Ercsey Juliannát. Két gyermekük született, Juliska és László. Házasságkötése után leszámolt mindenféle művészi ábránddal, elhatározta, hogy családjának és hivatalának fog élni, s lesz „közönséges ember, mint más”. 1842-ben volt iskolatársa, Szilágyi István rektor látogatta meg, akinek unszolására ismét olvasott, fordított, s „időtöltésül” 1845 júliusában megírta Az elveszett alkotmányt.

Irodalmi pályafutása ekkor kezdődött el. A Kisfaludy Társaság pályázatára véglegesíti Az elveszett alkotmány című komikus eposzát, amellyel elnyert a kitűzött pályadíjat, de műve csak 1849-ben látott napvilágot. A következő évben a Kisfaludy Társaság újabb pályázatára nyújtotta be a Toldit. Ismét nyert, sőt különdíjat is kapott. A művel nemcsak az irodalmi közvélemény elismerését vívta ki, hanem Petőfi barátságát is elnyerte. Arany megnőtt munkakedve is jelzi Petőfi barátságának fontosságát. 1847-ben megírja a Toldi estéje című elbeszélő költemény nagyobb részét, de amikor befejezi, már 1848 márciusát írják, és így a művet kinyomtatni nem tudja, a közvélemény csak 1854-ben ismerte meg a művet.

Az 1848-as forradalom eseményeiben közvetlenül nem vett részt, de később nemzetőrnek állt be, majd állami állást vállalt. Emiatt a szabadságharc bukása után bujdosnia kellett, állását elvesztette, anyagilag kilátástalan helyzetbe került. Nehéz anyagi helyzete miatt 1851-ben fél évet a Tisza családnál nevelősködött. A szabadságharc bukását a Nagyidai cigányok című szatirikus elbeszélésében siratta el.

1851-től 1860-ig Nagykőrösön volt tanár. A nagykőrösi gimnáziumban kiváló kollégái – ahogy ő mondta „professzorai” – voltak, ennek ellenére nem érezte jól magát, betegség gyötörte, kedélyállapota megromlott. A tanári munka fárasztotta, s az írásra nem tudott elég időt fordítani. kellemetlen volt számára, hogy a Bach-korszak hatóságainak állandóan bizonyítania kellett a pályára való alkalmasságát, mivel tanári oklevele nem volt.

Megváltás volt számára, amikor 1860 őszén Pestre költözhetett. A Kisfaludy Társaság igazgatója lett. Folyóiratokat indított: a Szépirodalmi Figyelőt, majd a Koszorút. 1863-ban megírta a Buda halálát, a tervezett kun eposz, a Csaba-trilógia első részét.

1865-ben megválasztották az Akadémia titkárának, később pedig főtitkárának.

Lányának halála azonban újabb sorscsapásként érte. 1865-től alkotói válságba került, verseket nem írt, csupán fordított. 1876-ban lemondott akadémiai tisztségéről, de haláláig tiszteletbeli főtitkára maradt.

1877-ben a Margitszigeten pihenve írta tele a Kapcsos könyvet. Lírai verseinek gyűjteménye az Őszikék címet viseli. Ekkor fejezte be a Toldi-trilógia harmadik részét, a Toldi szerelmét.

1882. október 22-én a lelkileg összetört, aggastyánnak látszó Arany János 65 éves korában halt meg.

(Forrás: Házi dolgozatok könyve – A romantika irodalmából, ITEM Könyvkiadó – Szerkesztette Maczák Edit, 74-75.old.)

Váci Mihály

(Nyíregyháza-Ókisteleki szőlő, 1924. december 25. - Hanoi, 1970. április 16.) költő, műfordító.

Nyíregyházán tanítóképzőt végzett, majd tanyasi iskolában tanított. A II. világháború idején segédszolgálatos katona volt, a háború után kollégiumi igazgató lett. Ifjúkorától betegeskedett (katonai szolgálat közben kapott vesebetegségből eredő fertőzés a lábára ment, később pedig tüdőbajjal küzdött), gyenge szervezete miatt folyamatosan a halál árnyékában élt. 1949-ben felkerült Budapestre, ahol a Tankönyvkiadó munkatársaként szerkesztői munkákat végzett. Első versei 1955-ben jelentek meg az Új Hang c. folyóiratban, s ugyanebben az évben megjelenik Ereszalja c. verseskötete, melyet a kritika is figyelemmel illet. 1958-ban hat versét beválogatják a Tűz-tánc c. antológiába. Az 1961-ben megjelent Mindenütt otthon c. kötete országos érdeklődést kelt, s már nemcsak a kritikusok, hanem az olvasóközönség is felfigyel költészetére.

A hatvanas évek első negyedétől számítható művészetének szokatlanul nagy népszerűsége: számos rendezvény szinte nélkülözhetetlen költeménye egy-egy Váci-vers. Az irodalmi közéletben is aktívan részt vész: az Élet és irodalom munkatársa, majd halálág az Új Írás folyóirat szerkesztője. 1963-tól haláláig országgyűlési képviselő. Sokat utazik külföldre, ezek az utazások hatással vannak gondolkodására és költészetére egyaránt. Kulturális delegáció tagjaként Vietnamban érte a halál. Halála után vita indult megítéléséről, bár folyamatosan jelenhettek meg kötetei. A rendszerváltás idején a bírálók hangja erősödött fel vagy elhallgatták. Személyét és munkásságát átértékeli halála után 34 évvel kiadott 1956-os naplója, költészetének új távlatait egyes verseinek biblikus értelmezése adja. Székesfehérváron iskolát neveztek el róla, a Váci Mihály Ipari Szakképző Iskola és Kollégiumot, és egy Nyíregyháza melletti településen is,Tiszavasváriban, a Váci Mihály Gimnáziumot.

Költészete tematikusan igen sokrétű és újító volt, formailag azonban meglehetősen hagyománykövető (szabadverset pl. nemigen írt). Verseiben - különösen a fiatalabb korában írtakban - megjelentek a kommunista, szocialista köntösbe burkolt társadalmi témák, a korai Váci Mihály nyugodtan nevezhető „proletárköltőnek" (aligha kétséges, hogy maga is így gondolta), azonban hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ez többet jelent, mint a kor sematikus brossúraköltészetét. Ez a téma mindvégig megmaradt, de emellett megjelentek más témák is: mint pl. a gyökerek: az otthon és a család, az önéletrajzi elemek, valamint az olyan modern és „emberi", a proletárköltészettől idegen témák, mint a szerelem, az öregedés, az emberiség és az egyén jövője, az elidegenedés stb.

Versei többségének maradandósága és a Kádár-rendszer ideje alatti, szinte csodálatos népszerűsége ellenére, Váci mára félig-meddig elfeledett, méltatlanul mellőzött költőnek tekinthető.

"Proletár értelmiségi"-nek indult: falusi, sőt tanyasi tanító volt a Nyírségben. És voltaképpen "proletár értelmiségi" maradt világéletében: sose szakadt el a legnehezebben élők gondjaitól, és ezeket a gondokat mindig a tanult ember értelmével élte át. Tizenkilenc éves korától huszonnégy-huszonöt éves koráig szinte szakadatlanul beteg volt, nem is egyféle kórság pusztította. Végül is olyan megrongált vesével lábalt ki az ifjúkori veszedelmekből, hogy mindhalálig tartó magas vérnyomás tartogatta számára a minden pillanatban bekövetkezhető halált. Jól tudta ezt, és többnyire mosolygással emelkedett a veszélytudat fölé. Egy ízben egy nála idősebb írónak, aki megjárta a világháború tűzvonalait, kávéházi asztal mellett azt mondta: "Te sem voltál kisebb életveszélyben, te is ismered a minden pillanatban bekövetkezhető halál lehetőségét, és te is derűsen tudsz nézni a világba. Ahhoz pedig igazán semmi köze másnak, hogy a magánbajokat odabent hogyan reagálja le az ember; kifelé az a fontos, hogy a többiek hogyan élnek. A többiek gondja az érdekes. És ha egyszer azután az ember egyik pillanatról a másikra meghal, igazán mindegy, hogy huszonhat évig élt-e, mint Petőfi, vagy százegy évig, mint Dzsambul. Az a fontos, hogy ameddig él, mit csinál, mit ír, és kinek ír." Ez a söröspohárral a kézben elmondott, méghozzá mosolyogva mondott vallomás a Hungária kávéház asztala mellett önkéntelenül összefoglalt, de következetesen vállalt ars poeticája és "etica poeticája" volt.

Ízig-vérig szociális költő volt, a közösség szószólója, lírai publicista, aki közben a szelíd és érzelmesen átélt magánéletnek, szerelemnek, hétköznapi perceknek finom poétája is tudott lenni. De hangja kritikussá, haragossá, ha kellett harsogva vádlóvá vált, ha szembenézett a közösséget fenyegető bűnnel, hanyagsággal, közömbösséggel. De nem volt olyan árnyalt benső érzelem vagy dühöngést kiváltó felháborodás, hogy amit versben leírt, az ne legyen a legszélesebb rétegek számára is közérthető és a legkényesebb nyelvtan- vagy verstanszakértő számára szabatos.

A szó stilisztikai értelmében nem volt "modern" költő. Nyelvezetének mindvégig őrzött népi gyökérzetéhez gazdagítva járult a városi ember népnyelve, de mindig választékos ízléssel. Tartózkodott a közönségességtől, és a költő népnevelő feladatai közt tartotta számon a jó ízlésre nevelést is. Politikai kérdésekben talán a legszókimondóbb volt kortársai között, de nyelvezetében példaszerűen szemérmes. Verstanilag pedig kifejezetten konzervatív volt: magyaros ütemei magyaros ütemek, jambusai igazi jambusok, rímei valódi rímek. Meggyőződéssel hangoztatta, hogy a klasszikusainktól örökölt formakincs a legalkalmasabb arra, hogy a költői mondanivaló közérthető legyen, és megragadjon az olvasó és a hallgató tudatában. És éppen ez, a közérthetőség volt a számára a legfontosabb. Azt fogalmazta meg, amit köztudatba vinni kötelességnek tartott, és mindig úgy, hogy olvasva is, hallva is világos legyen, mit közöl, és miért akarja közölni közlendőjét a költő. Stilisztikai demokratizmusa közelebb állt a Petőfi-Arany-Tompa-nemzedék hagyományához, mint későbbi klasszikusainkhoz. Jól ismerte és mélységesen tisztelte Adyt, mégjobban ismerte és szíve szerint szerette József Attilát és Radnóti Miklóst, ismerte, becsülte, de igazán nem szólt szívéhez a Babits-nemzedék formaművészete. Politikailag Ady és József Attila a példaképei közé tartozott, de formai hagyományai régebbre nyúltak vissza.

Modern szocialista eszmevilága stilisztikailag-prozódiailag közvetlenül csatlakozott a XIX. század költészetéhez. Egyszer mondtam is neki, hogy Ábrányi Emil francia forradalomért lelkesülő századfordulói pátosza vagy Endrődi Sándor kuruc indulatokat idéző múlt század végi formabiztos költészete az igazi közbülső láncszem Petőfiék demokratizmusa és az ő demokratizmusa között. A közben eltelt évtizedek európai és hazai izmusai, vagyis az Adytól József Attiláig és Radnótiig terjedő korszak stilisztikai háttérelemei - amelyeket jól nyomon lehet követni Váci kortársainak formagenealógiáján - egyszerűen kimaradtak az ő költészetéből. Kemény realizmusát még csak nem is kísértették meg a szürrealista elemek. Ugyanakkor nem volt klasszicizáló, idegen volt tőle az öröklött formákkal eljátszó parnasszizmus is. A világos forma, a megértést segítő ritmus, a fülelőre váró rím a publicisztika jó hatású eszköze volt az ő számára.

Így aztán formai fejlődésről alig-alig beszélhetünk költői történetében. Már kiéretten jelentkezett 1955-ben (harmincéves volt akkor). Fegyelmezett önkritikával csak akkor lépett költőként a világ elé, amikor kezében volt már a kifejezés számára minden szükséges eszköze. Addigra volt már tanító, kollégiumi vezető, minisztériumi tisztviselő, lektor a Tankönyvkiadónál. Otthon volt már az irodalomban, és tisztában volt költői feladatával, amikor első verse, majd hamarosan első lírai kötete megjelent. És nemsokára, szinte példázva, hogy mennyire a XIX. század hagyományainak modern, pártos, szocialista, de mégis tudatosan hagyományőrző folytatója, 1957-ben epikus költeménnyel, a Nincsen számodra hely című, kötetnyi terjedelmű verses regénnyel jelentkezik. Már a cím is Vörösmartyra utal, habár éppen Vörösmarty gomolygó látomásossága egyáltalán nem tartozik az ő személyes hagyományai közé. Egészen más vonal a költészetünkben a Vörösmarty-Ady-Juhász Ferenc nevével jelölhető látomásosság, mint az a demokratikus közérthetőség, amely a Petőfi-Vajda-Ábrányi-Szép Ernő vonalon készíti elő Váci Mihály együttérzését a nagy tömegek, a szegények, az igazságra szomjazók igényeivel.

Díjai
• József Attila-díj (1956, 1962)
• Kossuth-díj (1965)

Ereszalja. Versek. Bp. 1955, Magvető.

Nincsen számodra hely! [Két elbeszélő költemény.] (Ill. Váci András.) Bp. 1957, Magvető.

Bodza. [Versek.] Bp. 1959, Magvető.

Mindenütt otthon. Versek. [Bp.] 1961, Szépirodalmi Kiadó.
[Utánny.] 1962, Szépirodalmi Kiadó.

Tvardovszkij, Alekszandr: Egyre messzebb. Elbeszélő költemény. Fordította Váci Mihály.
Bp. 1962, Európa Kiadó.

Szegények hatalma. [Versek.] Bp. 1964, Magvető.

A zsezse-madár. 1960-64. Tanulmányok, cikkek, vallomások. Bp. 1964, Szépirodalmi Kiadó.

Kelet felől. [Válogatott versek.] (Ill. Hincz Gyula.) Bp. 1965, Magvető.

Akác a forgószélben. Válogatott versek. (Ill. Váci András.) Bp. 1966, Kozmosz Könyvek.

Eső a homokra. [Versek.] (Ill. Váci András.) Bp. 1968, Magvető.

HALÁLA UTÁN MEGJELENT KÖTETEI

A sokaság fia. [Posztumusz versek.] Sajtó alá rend. és utószó: Váci Mihályné.
(Raszler Károly két rajzával.) Bp. 1970, Szépirodalmi Kiadó.

Százhúszat verő szív. Válogatott versek. 1955-1970. Vál., szerk. Váci Mihályné Juhász Mária és Mátyás Ferenc. Bev. Illyés Gyula. (Ill. Váci András.) Bp. 1971, Magvető.
2. kiad. Bp. 1973, Magvető. 3. kiad. Bp. 1975, Magvető. 4. kiad. Bp. 1976, Magvető - Szépirodalmi Kiadó.

Toldi feltámadása. Összegyűjtött prózai írások. Szerk. és bev. Simon István. Bp. 1972. Szépirodalmi Kiadó.

Váci Mihály válogatott versei. Vál., bev. Garai Gábor. Életrajz és jegyzetek Váci Mihályné Juhász Mária. Bp. 1974, Kozmosz. (A magyar irodalom gyöngyszemei.)
2. kiad. Bp. 1977, Kozmosz.

Jegenye. [Vál. Írások, versek.] Szerk. Váci Mihályné Juhász Mária. Bev. Arató Ferenc. Bp. 1975, Tankönyvkiadó.

Utazás Bürokronéziában. (Szatirikus költemény.) Bev. Garai Gábor. (Ill. a szerző.) Bp. 1978, Magvető.

Váci Mihály összegyűjtött művei. Bev. Illyés Gyula. Bp. 1979, Magvető. 2. kiad. Bp. 1982, Magvető.

Fecske, fecske, könnyű fecske. [Gyermekversek.] Vál., szerk. Farkas László. (Ill. Zsoldos Vera.) Bp. 1980, Móra Kiadó.

Értelmes terhek alatt. Válogatott versek. Vál. Váci Mihályné Juhász Mária. Bp. 1984, Szépirodalmi Kiadó.

A jövő irgalmáért. Válogatás Váci Mihály verseiből. Vál. Függ Zsuzsa. (Ill. Sonkoly Tibor.) Nyíregyháza, 1984, INFORM GMK.

Rózsák a jégen. Válogatott prózai írások. Vál., szerk. Váciné Juhász Mária. Bp.1990, Magvető.

Valami nincs sehol. Válogatás Váci Mihály verseiből. Vál., szerk. és bev. Finta Éva. Miskolc, 1994, Felsőmagyarországi Kiadó.

Valami nincs sehol. Váci Mihály, Simon István és Garai Gábor vál. versei. Vál., szerk. Baranyi Ferenc. Bp. 2003, Papirusz Book Kiadó.

Lobogó jegenyék. Ismeretlen napló 1956 októberéből, versek és vallomások. Vál., szerk. és bev. Tasnádi Gábor. 18 oldal képmelléklettel. Bp. 2004, Közdok Kiadó.

Pirók, télen. Gellérthegy, Lágymányos tájékairól. [Versek, próza, beszélgetések stb.] Vál., szerk. Ladányi András és Tasnádi Gábor. (Ill. Molnár József és Váci András.) Bp. 2005, Váci Mihály Kör.

A Napló. [Hasonmás kiadvány Váci Mihály 1956-os naplójáról.] Szerkesztette, a borítót készítette és a bevezető tanulmányt írta: Ladányi András. Kiadja: Váci Mihály Társaság Kulturális Egyesület, Nyíregyháza; Váci Mihály Kör, Budapest. Készült: Beregi Nyomda, Vásárosnamény. Nyíregyháza, 2006. október 23. 54 oldal.

KÖNYVEK, BIBLIOGRÁFIÁK VÁCI MIHÁLYRÓL

ROSZSZIJANOV, O[leg] (K)[onsztantinovics]: Hudozsesztvennaja individual'noszt' v szovremennoj vengerszkoj poezii. Juhász (Ferenc) Simon (István) Váci (Mihály) Moszkva, 1969.

TEZLA, Albert
Váci Mihály. Bibliográfia. Hungarian Authors. Cambridge (Massachusetts, USA). 1971

KOVÁCS Sándor Iván
Váci Mihály. [Kismonográfia.] Bp. 1972, Akadémiai Kiadó. (Kortársaink.)

RAITTILA. Anna-Marija: Keskipäivän pilvi. Runoja-(VÁCI Mihály): Hiekassa jaban.
[Runoja.] Helsinki. 1972. Kirjayhtymä.

SOMOGYI Jolán szerk.
Váci Mihály (1924-1970). Emlékezések és szemelvényes, illusztrált bibliográfia. (Ill. Váci András.) Nyíregyháza, 1974, Móricz Zsigmond Megyei Könyvtár.

VARGA Józsefné szerk.
Írások Váci Mihályról. (Bibliográfia -1971.) Nyíregyháza, 1974, Móricz Zsigmond Megyei Könyvtár.

KÁRMÁN István szerk., tipográfia
"Szegénység hatalma". Váci Mihály emlékest [alkalmával], Vác, 1978. május 20. Váci Mihály sajátkezű karikatúráival (2 old) és Váci András 32+3 grafikájával. Vác, 1978. Híradástechnikai Anyagok Gyára

VÁCI Mihályné, id.
Legyen munkátokon áldás! (Visszaemlékezések.) Bp. 1981, Magvető. (Tények és tanúk.)

MARGÓCSY József szerk.
Váci Mihály emléknapok Tiszaszalkán és Nyíregyházán 1984. december 8-án és 10-én. (Varga Józsefné: A Váci Mihályról szóló irodalom, 1971-1985; emlékezések, tanulmányok.) Nyíregyháza, 1986, Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár.

LADÁNYI András
Váci Mihály, "Élj tiszta tüzeidben". Interjúk, [dokumentumok.] 33 oldal képmelléklettel. Nyomdacoop, Budapest, 2000.

TAR János szerk.
Váci Mihály élete képekben. Nyíregyháza, 2002 ?

TAR János
Mi igaz, és mi nem? Váci Mihály életével kapcsolatos ellentmondások és tények. Nyíregyháza. 2004, Grafit Nyomda "R Kft.

TOLDI Éva
A szegénység, a szelídség és a szolgálat lírikusa. Váci Mihály biblikus költészete. [Tanulmány és versek.] Bp. 2004, Vasas-Köz Kft.

LADÁNYI András
Halotti maszkoddal kezemben. Kiadja a Móricz Zsigmond Megyei Könyvtár, Nyíregyháza; Váci Mihály Társaság Kulturális Egyesület, Nyíregyháza; Váci Mihály Kör, Budapest. Készült: IMI Print Nyomda, Nyíregyháza. Nyíregyháza, 2006. 464 oldal.

Forrás: www.vers.hu/

Danyi Magdolna

Danyi Magdolna 1950-ben született Palicson (Szabadka mellett, az egykori Jugoszláviában). A szabadkai gimnáziumban érettségizett. Érettségi után közvetlenül bekapcsolódott a jugoszláviai irodalom szellemi életébe, elsősorban az Újvidéken megjelenő Symposion című irodalmi és művészeti folyóirat köré csoportosuló fiatal értelmiségiek alkotói táborába. Az ún. első symposion nemzedék (Tolnai Ottó, Bányai János, Végel László, Gion Nándor, Domonkos István, Bosnyák István, Fehér Kálmán Brasnyó István, Ladik Katalin, Juhász Erzsébet, Thomka Beáta, Jung Károly), átadta a folyóirat szerkesztését a lap szellemi vonzáskörébe tartozó fiataloknak (Danyi Magdolna, Thomka Beáta, Böndör Pál, Kis-Jovák/Veszted Ferenc stb.), vagyis az ún. második symposion nemzedéknek.

Danyi Magdolna 1974-től 1980-ig az Újvidéken megjelenő irodalmi és művészeti folyóirat, az Új-Symposion szerkesztője, 1981-ben DAAD ösztöndíjasként Bielefelden posztgraduális tanulmányait folytatja, és szövegelmélettel, valamint az 1945 utáni német nyelvű költészettel foglalkozik. 1978 óta az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karán, a Magyar Tanszéken tanít. 1994 szeptemberétől tíz hónapig Budapesten él a Magyar Soros Alapítvány ösztöndíjasaként.

Danyi Magdolna művei:

• Sötéttiszta (versek, 1975, Újvidék)
• Czóbel Minka (monográfia, 1980, Újvidék)
• Rigólesen (versek, 1988, Újvidék)
• Paul Celan (metaforikus) főnévi összetételeinek értelmezéséhez (tanulmánykötet, 1988)
• Pilinszky János költői nyelve (tanulmánykötet)
• Palicsi versek (versek, 1996, Újvidék)

(Forrás: Mikes International IV. évf. 1.sz., 2004.jan-márc.)

Fenyő László (1902-1945)

1902-ben született Budapesten. Budapesten tett kereskedelmi érettségit.

A szabadúszó "független" költő életformáját alakította ki, köteteit saját költségén jelentette meg. Mint a Nyugat Figyelő-rovatának kritikusa is jelentős tevékenységet fejtett ki. Írásai ezenkívül a Válasz, Szép Szó, Tükör, Magyar Csillag, Pesti Napló, Népszava hasábjain jelentek meg. Felix Saltent, Kästnert, Thomas Mannt fordította. 1934-ben Baumgarten-jutalmat kapott. 1937–40 között a Baumgarten-könyvtár őre.

A Gestapo 1944 végén elfogta, 1945. március 26-án agyonlőtték.

Pályakezdését a Nyugat artisztikumával teljesen szakító magatartása kapcsolja nemzedékéhez. Az izmusok jegyében, anarchisztikus indulatokkal lázad. Első verskötetét, az Építés orgonáját (1922) a rendőrség erkölcsi okokra hivatkozva el is kobozza. Következő kötetében (Elvesztett évek, 1926) az izmusok dudvahajtásai, a pátosz, a nagyotmondás, az akasztófahumor már helyet adnak az önnön szívhangjaira hallgatódzó magánynak, és keserűsége mögött társadalmának reménytelenségét is megpróbálja éreztetni. Noha alkata szerint tűnődő, legfeljebb csak parázsló egyéniség, expresszionista verbalizmusa hangulatokat, lelkiállapotokat közvetítő verseit még szétzilálja, és egyelőre a legritkábban fejez ki egységes jelentést egy-egy verse, – öncélú nyelvi szépségeiben csak ritkán érezzük a belső kifejezés szükségét (Fojtott virágzás, 1928). Ahogy hangulatlírája lélektani megfigyeléssé mélyül, szertelen képalkotását a rajz biztonságához közelíti, szabadversben hullámzó indulatai pedig dalszerűbb kötött formákba szelídülnek, szürkés borulatú költészete egyszersmind bensőségesebbé is válik. Emlékek tükrében fürkészi jelenének értelmét, és a valóság élményét is csak benyomások formájában ragadja meg, de néhány groteszkbe játszó lírai portréja már a bezártságából a való világba kívánkozó én megnyilvánulása. (Szavak, sebek, 1931.)

Egyénisége a harmincas évekkel uralomra jutó realista ízlés hatására szilárdul véglegessé. Nyíltabbá válik, helyét keresi a világban, s ezáltal lírájának tárgybirodalma szélesebb körre terjed. Így lesz Fenyő László a városi élet költője (Elítélt, 1934; Őszi kávéház, 1936; Hűség, 1939; Városliget, 1942). Tája az esős aszfalt, szemhatárát bérházak szegélyezik, házmesterek, kártyások, koldusok és vagányok népe között él, s oázisa a kávéház. Világában nem nehéz fölismerni a kispolgár és a lumpenproletár élettapasztalatait. De nemcsak jellegzetes zsánerképei: környezete és tárgyai avatják városi költővé, hanem egész életérzése, magánya és rezignációja tipikus nagyvárosi termék. Tudatos "lokálpatriotizmussal" alakítja az urbánus költő szerepét; a lírát mintegy szakadatlan naplónak tekinti, melyben egyénisége csak mint a külvilágra finoman érzékeny műszer van jelen. Képekben még mindig túlságosan gazdag stílusa ritkán pihen meg egy-egy természetes fordulatban. Kötött formái élőbeszédszerűek, szabadverse viszont zengő: ennek a hangszerelésnek köszönhető, hogy kántálás szerű verszenéje költészetének világfájdalmát fokozza. Pszichologizálása némiképpen a fiatal Babitsra emlékeztetne, de éppen Babitsnak egy megjegyzése mutat rá a nemzedékváltás jellemző vonásaira: Fenyő már irodalmi álcák, pózok nélkül vetíti ki a nagyvárosi entellektüell szorongásos, neurotikus pesszimizmusát. De nosztalgikus lélek, és verseiben időnként felvillan a szépség, a családi boldogság, az egyszerű hétköznapi örömök idillje utáni vágy. Kötetről-kötetre erősödik azonban az olvasónak az az érzése, hogy Fenyő László örökké őszi Budapestje már-már lelki táj, elemzései pedig a valóság helyett megálló világot térképeznek fel. A saját szomorúságában keringő költőnek ezért jelenti közvetlen környezete is a "fantasztikus élet"-et, ugyanezért remekel különös figurák és helyzetek: egy utcai árus (A kínai), vagy egy különc rossz faliórájának költői leírásában, ahol az élet furcsaságait legszemélyesebb sorsaként tudja átélni:

Ismertem egy bogaras asszonyt,
volt egy bolond faliórája:
az időt összevissza járta,
mutatta, tiktakkolta, verte,
benne lengett gazdája lelke.
(A falióra)

A lírájából általában hiányzó eszmei-erkölcsi állásfoglalást a fasizmussal szembefordulva utolsó két kötetében és posztumusz verseiben érleli ki. Intim alaptermészetének megfelelően először egy égő óceánjárón elpusztult kanárik tragédiájában éli át a kiszolgáltatottság társadalmi élményét (Ártatlanok), és régi leveleket hamvasztva döbben a vérző Spanyolország zűrzavarára, s idézi a rendet (Rend), mely József Attila számára is a demokratikus szabadság jelképe, ismérve. A történelem nyomására felülemelkedik individualizmusán, az egész emberiség és az európai kultúra sorsáért aggódik (Levél Körtvélyesre), és klasszikusan kifejező, mélyről jövő sorai a líránkban ritkán hallott ellenállási költészetet szólaltatják meg:

Emberi csendünk fuldokol,
lábhegyen jár a félelem
s űzötten szétnéz: merre, hol?
Jaj, csak az ember nincs sehol,
az Ember, a jelvénytelen.
(Jelvények és formaruhák)

(Forrás: mek.niif)