Gróf Széchenyi Béla

Mind közjogi fontosságánál, mind nagy díszénél fogva a legelőkelőbb állami méltóságok közé tartozik a koronaőri állás, melyet rendesen két főnemes tölt be. Ezek egyike, Szlávy József, nemrégiben elhunyván, helyére a király és a törvényhozás bizalma gróf Széchenyi Bélát emelte, kit úgy tudományos, mint közélet és társadalmi tevékenységével szerzett számos érdemeért országos tisztelet környez.

Széchenyi Béla gróf, a „legnagyobb magyar”-nak, Széchenyi Istvánnak fia 1837. febr. 3-án született. Első oktatását házi nevelőktől nyerte, később Berlin és Bonn egyetemeit látogatta. Iskoláinak bevégzése után Egyiptomban, Algírban, később az Egyesült Államok területén is nagy utazásokat tett. 1861-ben Sopron megye egyik választókerületének képviselője lett s ezzel megkezdte a nyilvános működést, amely téren mindjárt első szónoklataival figyelmet keltett.

Ebben az időben egyik kitűnő publicistánk a következőleg jellemezte őt: „Széchenyi Béla gróf nagy név örököse, ami azonban nem elégíti ki az ő hiúságát, hanem csak nagy kötelességérzetet ró reá; éveire nézve fiatal, de elméje érett, hisz korán megérlelte őt atyjának szelleme;... ennyi hidegvér, ennyi önmegtagadás, ha ez nem is a nagyság, de mindenesetre annak az alapja.”

1863-ban tett amerikai utazása után ébredt fel benne az utazás szenvedélye. Az új világból visszatérve „Amerikai utam” cím alatt nagyobb művet írt. 1865-ben keletre, majd Algírba utazott, ahol igen szerencsés oroszlánvadászatai voltak. Irodalmi művei közül külön említést érdemel az az értekezése, amelyet „Kőkori lelet a Fertő tava medrében” cím alatt mutatott be a Budapesten 1876-ban tartott nemzetközi antropológiai és archeológiai kongresszus előtt.

Életének talán legnevezetesebb eseménye s ránk, magyarokra nézve igazi dicsőséget hozó volt az a nagy utazása, melyet 1877 és 1878-ban a legkomolyabb tudományos céllal Kelet-Ázsiában tett. Nem követte az őt megelőző hírneves magyar utazók: Kőrösi Csoma Sándor, Reguly Antal, Vámbéry Ármin és Bálint Gábor példáit, akik a magyarok őshazáját keresni indultak beláthatatlan végű útjaikra, hanem tisztán a földrajzi tudományos kutatás állt előtte mint elérendő cél.

E nagy vállalkozásra voltaképpen egy súlyos csapás indította. 1872-ben elvesztette forrón szeretett ifjú nejét, Erdődy Hanna grófnőt, s lelke mélyéig érezte „azt az iszonyatos űrt, melyet sem idő, sem körülmény, sem személy nem tölthet be többé soha.” Vigaszt, lelkének elfoglalását kereste ezen a vakmerő úton, s ha a vigasztalást nem is, de küzdelmes elfoglaltatást csakugyan bőven talált.

Az expedíció legfőbb célja az volt, hogy behatoljon Tibetbe, földünknek egyik legelzárkózottabb s ezért még ma is egyik legismeretlenebb területére. Nem úgy tett, mint annyi más, szórakozást kereső mágnás, aki annyi erős akaratot, vagyont és képességet áldoz olyan utazásokra, amelyekből a tudománynak édeskevés haszna van: ő kitűnő szakembereket vitt magával, akik az ő akaratereje által teremtett kitűnő alkalmat a tudomány számára gyümölcsöztették. Gróf Széchenyi Béla megfontolt terve szerint végezte nagy utazását. A fizikai földrajz és geológia tanulmányozására Lóczy Lajost, a térképezésre és a topográfia-geográfiai tanulmányozásra Kreitner Gusztáv főhadnagyot, nyelvtudósul pedig Bálint Gábort vitte magával, kiknek társaságában 1877. dec. 4-én szállt hajóra Triesztben. Sajnos, Bálint Gábor, bár Kelet-Indiában a dravida nyelv tanulmányozásában máris hasznos szolgálatot tett a tudománynak, útközben annyira megbetegedett, hogy orvosi rendeletre Sanghajból haza kellett térnie.

Sanghajból Széchenyi Béla gróf Pekingbe utazott, hogy ott az expedíció érdekében szükséges lépéseket megtegye. Még ma is emlegetik Pekingben bravúros lovaglását, ahogy a császár vadaskertjébe beugratott, ahova idegennek belépni tilos, hogy zsákmányul ejtsen legalább egyet azok közül a szarvasfélék közül, amely kihaló állatfajból már állítólag csak néhány példányt őriznek a császári vadaskertben. Ez alatt Lóczy a Po-jang-tó mellékén, Kiang-hszi tartományokban tett tanulmányokat, Kreitner pedig Japánba utazott.

Csak 1879 őszén egyesült ismét az expedíció s ugyanez év november 8-án indult nagy útjára Kína belsejébe. Han-kon-ig a Jang-czekiangon gőzhajón mentek fel, onnan aztán a Han-kiangon kínai hajón folytatták az utat a folyón fölfelé, amíg lehetett. Majd elhagyván a vízi utakat, Hszingan-fu és Lan-csou-fu érintésével a Nan-san hegység északi lábánál hatoltak előre, a Lob-nor tó közeléig, ahonnan azonban vissza kellett fordulniok, mert azon az oldalon semmi áron sem juthattak be Tibetbe. Pedig ez elzárkózott, titokzatos, alig ismert országba a legnagyobb veszedelmek, nehézségek ellenére is be akartak hatolni, hiszen Tibetnek éppen ezer rejtelmessége régóta a legnagyobb érdeklődést keltette már fel az utazókban s a sajátságos tartománynak és népének alapos megismerése igen fontos volna a tudományra nézve. Majd a Kukunor és Hszi-ning-fu vidékét járták be, sokféle új felfedezéssel és tanulmánnyal gazdagítva a földrajzi tudományt.

Azután Li-tang vidékén tettek újabb próbát Tibetbe behatolni; azonban ott sem sikerült, s ekkor délnek véve útjokat, ott törtek át az ország nyugati határán, ahol a független hegyi lakók annyi nehézséget, sőt veszedelmet gördítettek eléjök. Ott érték el Bamo hegységet, az Iravadi partjain, 1880. februárius 13-án. Onnan gőzhajón mentek le a folyamon Bangunig, aztán gyors tengeri utazással már 1880. május havában szerencsésen visszaérkeztek Budapestre.

Az expedíciónak igazi tudományos becsét csak most tudjuk megítélni, mióta a kutatások eredményei három hatalmas kötetben s egy remek kivitelű atlaszban napvilágot láttak. Tibet keleti határvidékeinek ismeretére nézve sokáig alapvető lesz ez a mű, s amelynek nagyszabású kiállítására a nemes gróf nem kímélt semmi áldozatot. Számos hazai és külföldi tudós vett részt az eredmények feldolgozásában, s az egész mű olyan általános elismerést aratott úgy itthon, mint a külföldön, hogy egymást érik a kitüntetések, amelyekben az expedíció tagjait részesítik.

Gróf Széchenyi Béla a földrajzi tudomány előmozdításán kívül, mely téren annyi maradandó érdemet szerzett, sokat és buzgón foglalkozik a történelemmel is. Tudományos érdemeiért az Akadémia már 1880-ban tiszteleti tagjává választotta, 1883-ban pedig az igazgató tanács tagjának. Igen tevékeny részt vett úgy az 1885-iki mint később az 1896-iki országos kiállításainkban, mint mindkét alkalommal a történelmi kiállítás rendezőbizottságának elnöke, úgyszintén legutóbb a párisi világkiállításon is ő volt egyik fáradhatatlan intézője történelmi kiállításunknak. Törvényhozásunknak is már régi tagja; előbb két ízben országos képviselő volt, aztán pedig a főrendiházban foglalta el örökös tagsági helyét.

A király már korábban valóságos belső titkos tanácsosává nevezte ki; most pedig első helyen őt jelölte a koronaőri fényes méltóságra, hol örömmel látja út az egész nemzet.

(Forrás: Vasárnapi Ujság 50. évf. 1. sz. 1900. dec.16.)