Falu szélén erdő, erdő szélén hinta:
nagy pókhálót lenget száraz szerder-inda.
Hintázik a kis pók szeder-inda végén.
Felhő rajzolódik az ég kékje mélyén.
Vihar készülődik, megremeg a háló,
dörög-morog az ég, mint roppant daráló.
Fut az ember, állat, falu, erdő népe,
suhog a szél-korbács, csattanós a vége:
villám sújt egy fába! Robaj, fény, tűztenger
s elzuhan egy tölgy, mint gutaütött ember.
Szederbokor ágát durván elsodorja:
tépett a pókháló, mint a koldus rongya.
Koldus lett a kis pók, siratja a hálót,
verejtéke kincsét, kövér légyre várót,
otthonát, amelyért fáradt apró teste.
De szép volt, amikor harmat ékszerezte...
Azt hitte a pók, hogy nincs nagyobb úr nála,
az a háló volt az élete, halála
s most bánat szorítja szívét, mint az árnyék:
ami néki: minden – a viharnak: játék.
... Apró ember-pókok, bokros álmok ágán,
bűnök bozótjában, ócska lom közt, kákán
sok-sok hálót szőttök. Magyari takácsok,
hallgassátok meg e csendes jótanácsot:
Nem a háló a kincs, hanem az a szép hit,
hogy az ember alkot, mikor hálót épít!
Az álom az erő, a világ csak árnyék,
a szellem a minden, a többi csak játék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése