Hideg szobában
rongyos ágyban
elkeseredett vonaglásban
hányom magam;
fáj a hasam.
Se doktorra
se patikára
kenyérre, sóra, paprikára
néhány simogató szóra
testvéri csókra
nincs egy vasam.
Beesett, fáradt szememen
furcsa játékot játszik a lázam.
Falam fekete girlandjáról
röhög a rém
felém.
Félénken megkérdezem tőle:
„Vakbél vagy, vagy gyomorfekély?”
A rém kajánul röhögi
recsegő gyenge hangomat
s az idomtalan vonalakba
visszaolvad választalanul.
A lábamra nem került dunna:
fázik
a földszinten egy lányka
zongorázik.
Elalszom a lágy hangokon
és álmodom:
puha fehér kórházi ágyon
gondtalan fekszem
hiszen felettem
virrasztanak gondos kezek
s hogy élek-e, vagy meghalok,
arról többé nem felelek.
Eszembe jut
hogy Uram Isten
vajon ezért most ki fizet?
Felébredek.
Sötét a szobám.
Még elhagyatottabb vagyok
akarva, vagy akaratlan
imádkozok:
"Jó Istenem már nem lázadok.
Mint más ember, a halál ölében
könyörgök szépen
küldjél nékem
egy kevés égi meleget
valami kis szeretetet
a boldogságból egy cseppnyi
darabot
mielőtt meghalok!"
- Új lázas álom.
Sárga utalványon
küldi az Isten
a boldogságom.
„Lám az imádság mire volt jó!”
- Nagy bajszú postás rázza a zsákot:
„Hol a portó?”
„Retúr!” -
írja az utalványra
s visszadugja a tarsolyába.
„Bácsi, ne menjen!
én mindenemet odaadom,
vigye el a kéziratom
vigye el a rongyos ruhám!”
Megmozdul a félelmes bajsza:
„Uram, nem tudja
az égi posta
készpénzre dolgozik csupán!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése