Tompa Mihály: Halottak emlékezete

Hull a levél…! a tarlott őszi tájak

Szebb napjaikra nézni intenek;

Szeretetben kik vélünk egy valának:

Feledjük-e, midőn már nincsenek?!

     Jertek, jertek! s hulló lomb közepette

     Üljük meg a bus emlékünnepet!

Ugy elmerül szivünk a földiekben…!

Hü lenni a méltó búhoz nem ért;

Oh, a fátyol mi könnyen hátra-lebben,

Mellyet köténk az elvesztettekért!

     Hogy sirjokon mécs, szemünkben köny ég:

     Legyen ez a nap az övék… övék…!

Mienk is ez! emlékben, fájdalomban

Ugyan mienk, kik élvén hányatunk!

– Csak addig zug a lomb, mig a galyon van, –

A holtaknál nincs a mi bánatunk!

     De jól van igy…! a búban, könyeken:

     Kiért bú s köny van, nekünk megjelen.

Itt a szülő, hű karjai kitárvák,

A szeretett férj haza látogat;

Ne sirjatok szegény rongyfedte árvák!

Ijfu özvegy vetkezd le gyászodat!

     Kis magzatim! hát visszatértetek…?

     Oh mint vérzett, fájt szivem értetek!

A hős ifju koszoruval, sebekkel,

A testhalomból délczegen kilép;

Jön a testvér, barát s a mátka; felkel

Ki elveszett s nem tudni hol? mikép?

     Meghalni a sors a kit hova vitt:

     Föld és tenger kiadja holtait.

Körülfognak vigasztaló beszéddel:

A czél, az ut mind egymáshoz vezet!

Nem foszlik még az ábránd rajza széllyel

S erős hit ver szivünkben gyökeret.

     Mint a virág kelyhébe’ titkosan,

     Illat s szirom közt a gyümölcs fogan.

S enyhül a bú, – szivünk nem nyomja kétség,

Mi jól értünk az elhunytak felől!

Az örömért, melly vélök érte végét:

Örökségünk remény, remény te lől!

     A téli napnak – távol szertelen –

     Melege megfogy, tündöklése nem!

A hűségnek nem veszhet el jutalma,

S szivnek, kit a sors össze-vissza zúz;

Pálmánkért a hit menny felé utalva:

Nem lenne csak sirunkig kalauz?!

     A vágy jobbat lel, mert jobbat keres,

     Még ez a köny is szeb létért kezes!

Pihenjetek hát hivek, jók, szerettek!

S kiknek a föld keservvel fizete;

Hull a levél… de az emlékezetnek

Örökzölden mosolyog ligete!

     Hull a levél…! alvó félben az élet…!

     Boldog, boldog: ki tudja, még se félhet!

     S a halál és pusztulás közepett:

     Uj életnek szentelhet ünnepet…!

Vasárnapi Ujság 1856. november 2-án (44. szám.)