Tetejére a sziklának
Két ifju vándor ér ...
Megdöbbennek és megállnak,
S megáll bennök mind a vér:
„Mint kit milliom habokba
Véletlen kap meg a kép,
Midőn csendes andalogva
Egy nagy tengerpartra lép ...
„Mintha róna, sima rósa,
Mit varázs kéz illetett,
Szemünk előtt domborúlna,
És nőné a bérczeket ...
„Mintha ég, föld összevágyna,
Ez fölebb szállt, az alább;
Olly merészen, és olly lágyan
Köritik be szép hazád! ...”
... Csak érezték, nem mondották,
Itt beszélni nem lehet;
Itt a sík völgy, ott a Karpát
Bebűvölik nyelvedet.
Fenyves alkony árnya nyúlik,
A Karpáton ül a nap;
A tengervölgy ködbe búvik,
A vár tornya kimarad.
Hűvös szellő suttog át a
Fenyveseknek éjelén;
Mintha sok hős gyászba járna,
Örök gyászba, feketén.
Nyugoton az elhaló nap,
Keleten a méla hold,
Feltünnek ábrázolólag –
Mi a jelen, mi a mult.
Tetején a hegyoromnak
Összenéz a két fiu ...
Az mondja meg, hogy nem szólnak,
Hogy szivökben mi a bú!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése