Mentünk, bakák, huszárok,
mentünk, a nap leszállott,
neki harcnak, éjhomálynak.
Minden kaszárnya kiáradt,
nehéz ágyúk, szekerek,
hömpölygött a hadsereg.
Új hajnal jött, dél meg este,
mentünk, mentünk, mentünk egyre.
Verejtékünk elapadt,
kiittuk a kutakat.
Cibak és konzerv? Befaltuk,
a pléhdobozt is kinyaltuk.
Mentünk vakon, mint az állat,
a zöld szilvát levertük,
a pocsolyát kimertük,
szürcsöltük a békanyálat.
Por lepett már vastagon,
bebújt karon és nyakon,
megtapadt az ingünk alatt.
Mint lábra kelt nedves agyag
piszkos vászonnal takarva
lépkedtünk a táj felett,
csupa merev gólemek,
csukott szemmel, ébren alva.
Egy kis lengyel faluba
kiállott a kapuba
egy vénasszony favederrel,
tele frissfejésű tejjel.
Minden baka édesanyja:
fél szemével mosolygott,
fél szeméből könny csorgott:
„Igyátok!” – kínált a hangja.
Nem voltunk már emberek,
elszabadult gólemek.
Baka tódult, század, ezred,
félrelökték az altisztet,
vágtában a kapitány
zörgött egy korty tej után,
az ezredes úr kocogott,
még a szeme is kopogott.
A néni, hogy ezt látta,
kisimult minden ránca.
Alig öntött egy csajkába,
ötven csörömpölt nyomába.
Elrántották. „Félre, hej!”
Kilöttyent a habzó tej.
„Nekem anyám!” „Csak egy kortyot!”
lihegték a szörnyű torkok.
Mint a csürhe, az ezred
feldöntötte a vedret.
Egymást cibáltuk, rugdostuk,
az anyót porba tapostuk,
bakancsok közt a feje,
kiloccsant a veleje,
összetört minden bordája,
nem maradt emberformája.
(Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom 1939., 39. évf.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése