Szegény árva gyermek, kegyetlen kidobva
A rideg világba, hideg közöny elé,
Nincs egy kicsi kunyhó, amely befogadja,
Kéz, mely megáldaná s könnyét letörlené,
Senkije, semmije széles e világon,
Hervadozó fűzfa kopár pusztaságon,
Mely csak azért termett,
Hogy játéka legyen zúgó fergetegnek.
Hányódik, vetődik, azt se tudja hol jár,
Oly ismeretlen itt erdő, mező, liget,
Hol bölcsője ringott, messze az a határ,
Ki tudhatná hány száz mértföldnyire innet!
Oh de sem az, sem ez, neki nem otthonja,
Ide a kín köti, oda a gyász vonja,
Ott holtakat hagyott,
Ez élő temető, benn’ maga a halott.
Ott a mult sajogna, itt a jelen éget,
S a jövő tán titok? nem, ő azt is látja,
Nem takarja fátyol az ijesztő képet,
Nem vigasztalhatja ez a kis szó: hátha!
Régen szétszakadt a remény végső szála,
S a mi még fenntartja, az a hit világa,
Oh ha ez sem égne,
Tán fölé borulna a kárhozat éje!
Árvák édesatyja, te könyörülj rajta,
Annyi árva közül a legnagyobb árván,
Takard be, ringasd el szelíd álom karja,
Csendes nyugalommal enyhet adó párnán,
Biztos rév, csendes sír, nyílj meg, fogadd bé te,
Ott talán számára is terem majd béke,
Ott talán megpihen
Szegény árva gyermek - szegény árva szívem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése