Köves Gergely épp hazafelé ment a hivatalból, mikor a levélhordó
levelet kézbesített neki.
Elsápadt, mikor azt az írást megismerte a borítékon.
Ezt ő írja, az ő régi szeretője.
Hej, de rég is volt az!
Fiatal patvarista volt még, mikor azzal a csinos
szobaleánnyal megismerkedett.
Szép leány volt s az alkalom összehozta őket. Szeretője lett
a leány az úrfinak.
Mikor a kis leányka megszületett, Köves úrfi egész havi
fizetését elküldte annak az asszonynak, hisz érezte, hogy ez kötelessége, -
vagy az ösztön csupán hajtotta erre a tettre.
Minden hónapban küldött pénzt, hol többet, hol kevesebbet. –
Később aztán a patvaristából aljegyző lett s megnősült.
Akkor már mindig ritkábban-ritkábban ment a pénz s sűrűbben
jött a levél.
Szegény asszony, nem tudott annyit keresni, hogy el tudja tartani
leányát is. Mit tudta ő azt, hogy Köves úrnak már be kell számolni fizetésével,
hogy már hazudni, hogy már lopni kell, ha küldeni akar leányának.
S mikor feleségétől is leánya született, sokszor elnézte a
gyermeket, vajon hasonlít-e ahhoz a másikhoz? S a gyermekek szaporodtak, már
három volt itt is. Vajon a negyedik mint érzi magát? Akit nem szabad szeretnie.
Próbálta egyszer, hogy elmondja nejének az egész dolgot, megkéri, fogadják ide
a többi gyerek közé azt is, hisz az is az övé.
Csak rontott a dolgon – Kövesné hallani sem akart róla.
- Úgy a te szeretőd s ki tudja még kinek a gyermekét idehozd
az én gyermekeim közé?! Nem, inkább én megyek. – Miért vettél el, ha azt
szeretted?!
Hiába volt minden beszéd s a családi béke kedvéért le
kellett mondania Köves úrnak az egész tervről.
Kövesné most már még jobban vigyázott; - az utolsó
krajcárról is megszámoltatta férjét, nehogy annak a „rossz fajzatnak” – a
másiknak küldjön.
Most is azt írta, hogy ha Istent ismer, hát küldjön pénzt.
Szegény leánya beteg, nincs pénze orvost hívatni hozzá, de még valami tápláló
ételt sem tud neki főzni...
Szegény Kövesnek úgy dobogott a szíve, érezte, hogy szereti
azt a másik gyermeket is, akiről tudja, hogy az ő véréből való vér.
Éppen elseje volt. Az egész havi fizetést vitte hazafelé s
nem tudni miképp, pedig nem is készült reá elő – hazudott. – Hazudott, azt
hazudta, csak délután kapja ki a pénzt. S míg ebédelt s gyermekeit nézte, mily
jól vannak ruházva, mily jóízűen esznek: lelke azalatt folytonosan ott járt
annál a másiknál, ki éhezik, ki betegen fekszik s nincs sem országa, sem
kenyere.
Hát nem egyformák az emberek gyermekei?
Tehet-e arról a szegény gyermek, hogy a világon van, hogy
nemcsak a becsületes nevet, de még a kenyeret meg az apai szeretetet is
nélkülöznie kell.
A szíve fájt, a lelkiismerete meg vádolta. Ezeknek enni adsz
bőven, ezeket ruházod urason, a másik meg ott elvész az éhségtől, a nyomortól.
Hogy tennéd: de nem mered. – Mert ha teszed, itt azt a
jobban szeretett világodnak a békéjét bontod föl. – A feleséged nem hibás, ő is
anya, ő is a saját gyermekeit félti. Itt, ennél a kérdésnél a nők mind
egyformák, itt mind csak a fiait féltő nőstény.
Neked, neked kell az ő tudta nélkül, itt ezektől elvenni a
jóból s annak a másiknak is juttatni belőle.
S akkor este Köves úr nem ment haza. – Tíz forintot tett fel
a postára annak a másik asszonynak.
Ő pedig beült egy kávéházba s egy fél liter bor s egy fekete
mellett kihúzta éjfél után két óráig.
Hiába néztek reá a pincérek furcsa szemmel, ő csak ült s
azon gondolkozott, hogy gyáva-e ő most, vagy erős?
S mikor hazament, tette magát, hogy be van csípve s azt
mondta nejének: hogy ellumpolt 10 forintot.
S a józan életű Köves ezután minden elsején berúgva ment
haza.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése