- Költői elbeszélés –
I.
Piros hajnal települt
Az ég peremére,
Pirosan foly Sebőkéknél
Csirke, liba vére;
Piros lángnál sürögnek
Fiatalok, vének, -
Piros öröm ragyog arcán
Özvegy Sebőknének.
II.
„Jó barátném, kit a halál
Leszakított oly korán,
Nyughatol már, - Tercsi, Éva,
Vizet ide szaporán! –
Derék férj jut Esztikédnek,
Nem éretlen naplopó,
Megfogadtam! – Gyorsan lányok,
Nincs mindennap kézfogó!
Gyöngyöm Eszti, kis menyasszony!
Menj, ma nem nyúlsz semmihez,
Csak szívednek s szerelmednek
Élj e napon, nagy nap ez;
Szerelmednek, szép jövődnek,
Mátkád tudós és komoly. –
Elköltözött drága lélek,
Most már békén alhatol!”
Derék tudós jó Bárka Lőrinc
Azt nem tagadja senki,
Dicséretét nagy lelkesülten
Sebőkné egyre zengi;
Tanárkodott vagy harminc évig,
- Hány vesszőt nyűtt el az alatt! –
S most itt él Sárdon, s áhítattal
Nyársalgat tücsköt, bogarat.
Mondják, rút; ám az özvegy szörnyen
Protestál, küzd az ellen,
Arcán – a ránc közt – hogy sugárzik
A tudomány s a szellem!
Házához kötni őt halálig,
E vágytól szíve ég, remeg, -
Nem foghatván meg önmagának,
Nyakába varrja Esztinek.
Áldhatja sorsát Bárka Lőrinc,
Hogy ily nemtőt talála,
Nélküle kedves, szent igától
Sosem görnyedne válla.
Szép nővel eddig szólni sem mert,
Szaladt előle mint a vad, -
Csodát mívelt a lelkes özvegy,
Tudós! áldd érte sorsodat!
IV.
Kis Eszti, árva rabmadár,
Szegény fejedre jaj! mi vár?!
Szép ifjú kebled bársonyára
Vén fej hajolgat nemsokára,
Agg kéz simítja arcodat,
S ajkadra fonnyadt ajk tapad!
Egy pezsgő ifjú életér’
Redős arc, hűlt szív, lanyha vér.
Tudós fej tömve cifra lommal,
Kétségbeejtő unalommal,
S hozzá a fényes társaság:
Tücsök, bogár, pók, sáska, rák...
*
Hohó szerelmes jó barátok!
A lánykát fel ne lázítsátok,
Kin szánakoztok botorul,
Szánalmatokra nem szorul.
Idétlen ajkról zöld beszéd
Még nem zavarta meg fejét,
Szívében béke s csend lakik,
Nyugodtan alszik hajnalig,
S nappal vidám,
Mint pinty a fán.
Miért is ne volna?
Miért hajolna
A bánat vánkosára?
Helyben maradnak, hála ég!
S a bácsi jó,megszokta rég,
Hogy nem gyerek,
Kissé öreg,
Nincs abban semmi kára!
Ily józan s higgadt Esztike,
Ábrándozástól ment szíve; -
Hogy véges-végig így marad,
Azért már jót nem állok,
Mi állandó az ég alatt,
s nőnél mi biztos zálog!?
De hogy, s miképp lesz változás
Azt én tudom csak, senki más,
S nász lesz-e végül, vagy halál,
Csak tőlem függ, csak rajtam áll.
Emelni, sújtani,
Lehűtni, gyújtani,
Boldoggá tenni, meggyötörni,
Büntetlenül orozni, ölni
A költő joga egyedül, -
Csitt hát! – a sor majd rákerül.
V.
Kertjében a kis padon
Ül a nyájas hajadon,
Felhőtlen ég szeme kékje,
Szelíd arcán szende béke
S nyugalom.
Ajkáról, mint lágy kebel,
Könnyű sóhaj röppen el:
Ója isten védő karja,
Üdvét bánat ne zavarja,
Míg lehell.
Csörren a lomb csöndesen,
Kivillan két barna szem,
Nyalka legény deli korban
Nézi Esztit a bokorban
Mereven.
S amint nézi vágytele,
Hevülni kezd kebele,
Szíve dobog, arca pirul,
S elszántan zeng ajakirul:
El vele!
VI.
Hah! vakmerő leselkedő
A bokrok közt amott,
Ki vagy? beszélj, - honnan jövél?
Mi fergeteg hozott?
„Sebők Ferenc úr, születék
Sárdon, huszonhat éves,
Szakáll s haj: barna, szem: sötét,
Arcszíne: egészséges.
Orr s száj: arányos, fogzat: ép,
Kéz s láb: kicsiny, termet: közép.
Egyéb ismertetőjelek:
Vonás, azaz hogy nincsenek.”
Ekképp beszél az útlevél,
Mellyel hat éve már,
Hogy tájról tájra, mint a szél,
Lábam lebegve jár;
Hű társim festék és ecset,
Bejártam nyugatot s delet,
S most itt vagyok, búcsút vevén
A nyájas déli égtől,
Megóni árva Esztikém
Egy szörnyű dőreségtől.
Hess vén bagoly! ez étek
Nem tölti meg beled! - -
- Mit tőlem kérdezétek,
Ím itt a felelet.
VII.
Eszti! – Ah mi hang! – ki szól?
Vőlegénye ajkiról
Ilyen édes szózatot
Hajh! de sose hallhatott!
Eszti! – Ő az, visszajött,
Kivel játék s dal között
Gyermeksége szép korát
Oly vidáman élte át.
Hol van, merre? – semmi jel,
Szó a szóra nem felel;
Ám kélt erős kar nyomása
S egy forró csók csattanása,
- Élő tanúk lomb s csalit, -
Érthetően mondja: itt!
Itt van! látja a fiút
Mint kifejlett férfiút,
Látja azt a szép szemet,
Melyest égőn rávetett,
Arcát, keblét, két karát,
Mely őt hévvel fogja át;
Érzi, keble hogy feszül,
Gyújtó lángtól mint hevül,
Hogy szorítnak a karok,
Szívén szíve mint dobog, -
Ah! ily meleg férfikeblen
Álmodozni önfeledten,
- Megbűvölten érzi ő,
Milyen édes, mily dicső!
De az álom elröpül,
Felijed, mint vad a nesztül,
Tagjain láz fut keresztül
Vére mind az arcba gyűl.
Küzd, kifejlik, perc alatt
Kar, kebel s a láb szabad,
S illa berek, - semmi gát –
Fut lihegve, merre lát; -
De az ifjú már nyomában,
S hol a kertnek egy zugában
Rezgő lombú zöld gallyak
Egymás fölé hajlanak,
Hol az árnyak csendiben
Emberszív ha megpihen,
Az ég üdvét vágyva sejti:
Utoléri s rabul ejti.
- Annyi szent, hogy jobb helyet
Keresve sem lelhetett.
VIII.
- Megvagy! – Bocsáss! – Mily fogadás
Hat hosszú év után!
- Én istenem, ily hirtelen
Mint héja csapni rám!
- Széttépni téged kis tubám
Hidd, semmi szándokom,
Elég nekem turbékoló
Hangod ha hallhatom.
- Hangom hogy halljad bármikor
S akárhol rajtad áll,
Minek búvóhely, mély magány
Rejtélyes éjhomály?
- Búvóhelyek bús éjjelén
Baglyok gunnyasztanak,
Itt ugyebár a szép madár
Baglyát fogadja csak?
- Rossz gúnyoló, mit bántod őt,
Ki szemben nincs veled!
Övé szívem s majd kezem is,
Míg sírom eltemet.
- A szív nem volt, ne csald magad,
S a kéz nem lesz soha!
- Mi hang!? – hazugnak mondani
Mely ajknak van joga!?
- Jártam síkon, völgyön, hegyen,
Vizeknek partinál,
Nem láttam, önként hogy hajolt
Kóróhoz rózsaszál;
Nem láttam együtt költeni
Hollóval csalogányt,
Nem vén legényhez boldogan
Simulni ifjú lányt!
- Nem ismered, oly jó, nemes
És szíve értem ég.
- Mit tesz szeretni igazán,
Szíved nem érti még.
Nem csendes tó a szerelem,
Hullámzó tűzfolyam,
Mely szívet, lelket, - kínt, gyönyört
Felolvaszt lángiban;
Mely boldogulva boldogít
A végóhajtatig,
De poklot szül, ha célt nem ér
Vagy megcsalatkozik.
Boldogtalan, későn ha majd
Megnyíl a szív s a szem,
Késő bánatnál nincs nagyobb
Halálos gyötrelem!
- Ígéretem – a néni -, nem!
- Hallgass szívedre csak.
- Nem szólt az eddig. – S most? – Ne kérdd.
Menj -, ajkam hallgatag.
IX.
Bárka Lőrinc készül, felvirradt a nagy nap,
Kegyetlen munkája van a szegény agynak,
Gondolatnak, gondnak se száma, se vége,
Megkínozott homlokáról csepeg verejtéke.
Szóvivő lesz ő ma, este tudniillik,
Miről, mit beszéljen, ami oda illik?
Mutasson-e arcán édes boldogságot?
Gomblyukába – fogas kérdés! – tűzzön-e virágot?
Ehetik-e annyit, mint egyébkor szokott?
Hej! mire foga fáj, lesz abból ma sok ott!
Feje zúg, a falak forognak körülte,
Nem is csoda, kézfogóját még sohasem ülte.
S ím’ nagy skatulyával gazdasszonya lép be,
- Hozták! – mondja kurtán, s leteszi elébe.
- Ki, hol? – De már ott kinn morog a vén Sára,
Fenyegetett uralmáért haragszik urára.
Töri, tépi, vágja -, tíz nagy pecsét rajta,
Jaj a sok bogár, pók, sáska, csigafajta!
Kitől, honnan? – lám kis lap fehérlik ottan,
Megmondja az! – veszi, nézi, s olvas izgatottan:
Ide hoztak, jaj nekünk!
Mily kemény ítélet4
Asszonykézre kerülünk,
Nincs annál kímélet;
Tesz-vesz, hány-vet, rakosgat
Szemét neki minden,
Kipusztít egy hét alatt
Bennünket is innen.
Ármányos versezet! ki játszá kezére
Ijesztő gondoktól hül-fűl szíve vére;
De lám, van ott több is begöngyölve szépen,
Nagy sebesen felkap egyet, s olvas ilyenképpen:
Keresztespók a nevem,
Szövök hálót ügyesen,
Jobbat s többet aki sző,
Egy van csak: a csalfa nő.
A hálóban, mit csinál
Szép pillantás a fonál,
S ki bennakad, izibe
Nyájas szóval fonja be.
Jaj annak, ki odajut,
Szabadulni sose tud:
Nő, ha nyájas, fuss tehát,
Kerüld, mint a nyavalyát.
Zavar- s bámulattól eláll szeme, szája,
Hajh pokolra való, átkos skatulyája!
Vesz egy harmadikat, „gyöngykagyló” a címe,
Biztos kézzel írt sorai így hangzanak íme:
Becses gyöngyöm női könnyhöz
Lehet hasonlítani,
Mind a kettő ékít, szépít,
S nagyon drága valami.
Minden cseppért megfizetsz, mit
Hullat nőd keserve:
Hogyha nőcskéd könnyen könnyez,
Meg vagy vele verve.
Szemei kápráznak, remeg keze, térde, -
Megvénült, de ilyen még sohasem érte.
Tapogat, - mi az ott az egyik sarokban! –
Ily értelem van megírva a kurta sorokban:
Szarvasbogár vagyok én,
Heje huja, happ!
Hosszú szarvat hordok én,
Heje huja happ!
Szép asszony vén férje,
- Nem szükség, hogy kérje –
Ilyet bőven kap,
Heje huja happ!
Jaj! kínos nyögéssel feltekint az égre,
Lába megtántorul, - leroskad a székre,
Feje félrebillen, karjai lelógnak,
Álla lehull, mint az örök álmot aluvóknak.
Mit tegyen? emberül hogy álljon meg este? –
Nem, nem, nem! – ma nem megy -, törve lelke, teste.
Árva feje nincsen ilyenekhez szokva,
Hajh! miért is keveredett ily bolond dologba!
Eközben a percek haladnak előre
S kis megnyugvást hoznak a bús szenvedőre; -
Hátha talán! oh hisz angyal a kis Eszti,
Esztelenség -, balga szívét azért sem epeszti!
Beszél vele – átmegy -, kedves Esztikéje
Új örömet, vigaszt, erőt önt beléje. –
Megy -, pedig alig tud állani lábára,
Csetlik-botlik -, fejcsóválva nézi a vén Sára.
X.
Sóhajtozva üldögél
Szobájában Eszti,
Nehéz lelkifurdalás közt
Magát öli, veszti.
Meg van sértve szívében
Vőlegénye képe,
Hogy tekintsen bizton, bátran,
Gyanútlan szemébe!?
Oh, ha jóság, szerelem
Le bír mosni foltot,
Nyájasság ha bánattüzet
Valaha eloltott;
Hű szerelmet, százszorost
Fogad szíve, szája, -
Könnye csillog, s az egekből
Béke száll le rája.
Jön valaki, kopognak, -
Lőrinc bácsi lép be.
Tántorogva belebotlik
Egy nagy karosszékbe.
Veszélyben van bot s kalap
Remegő kezében; -
Eszti veszi s elhelyezi
Egymás mellé szépen.
- Tesz-vesz, hány-vet; rakosgat,
Jaj, ha igaz volna!
Tipeg-topog, néma ajka
Mozog, mintha szólna.
Hogy van? – kérdi Esztike,
hangja nyájas, szende, -
- Hogy kihevült, hogy megizzadt!
Nagy a meleg, nemde?
Simítgatja homlokát
Puha kezecskéje,
S kendőjével enyhe szellőt
Lebegtet feléje.
- Pók, sző! – nyög az áldozat
Arcából kikelve, -
Szép pillantás, nyájas szavak,
Befon szeme, nyelve!
Oh vesztünkre teremtett
Gonosz csalfa lények! –
Rémültében eltaszítja
Kezét Esztikének.
Ah mi volt ez?! – megdermed
Szegény Eszti vére,
Visszatántorg s égő bánat
Nehezül szívére.
Nincs bocsánat -, tudja tán?
Szegényt – jaj! mi várja! –
Nagy cseppekben ömlik alá
Könnyeinek árja.
- Könnyez, sír – gyöngy, - drága jaj!
Asszony csalfa éke, -
El, ki gyorsan, - oda immár
Minden reménysége!
Szalad, rohan, - tapogat,
Nem nőtt-e ki szarva,
S hazaérve, ágyra roskad,
Arcát eltakarva.
XI.
Művész barátunk nyugtalan,
Jár-kél, sóhajtoz, - láza van;
Hogy messze földről haza tére,
Őszinte részvét volt vezére:
Mely fogva tartja e helyen,
égőbb, erősb az érzelem.
Hah! ott megy Lőrinc! – fut, siet,
Arcán ijedtség, rémület.
Mi történt? – szíve oly tele! –
Ah! tán hatott már gyógyszere!
- Mert mely az átkos gyűjteménnyel
Tréfát űzött a vőlegénnyel,
Kisütni éppen nem nehéz -,
Gonosz festőnké volt a kéz. –
El Esztihez! –
Ott áll szegény
Kétség közt ring a lelke,
Szívében bánat, hogy mi lelte.
Oly vétek hát egy gondolat,
Melynek nem sejtett tőre sérte,
Egy röpke vágy oly bűn, hogy érte
Bocsánat nincs az ég alatt?
Oh! akit szívből kelt szavakkal
Mosolyra bírni sem lehet,
Ki eltaszítja vad haraggal
Az ápolgató hű kezet:
Az nem szeret, nem tud szeretni,
Őt ily embernek odavetni! –
Úgy-úgy, előre szüntelen,
Jó úton vagy már édesem.
Vállát érintik – feltekint -,
Az ifjú társ ott áll megint.
- Könnyek! – ki szerzett bánatot?
- Itt volt s haraggal távozott.
- Tán nem fogadtad nyájasan?
- Ah! méznél édesb volt szavam!
- Kevés gondod volt rája tán?
- Ah! majd tenyéren hordozám!
- És mind e jónak díja csak
Mogorva arc és mord szavak?
Ím nézd jövődet, mily pokol,
S te még remélhetsz, bízhatol?
- Nem ilyen ő, - ah érezem,
Haragja büntetés nekem,
Csábos szavad hogy hallgatám,
Az ég bosszúja küldte rám!
- Oh balga, édes, hű kebel!
Ne légy agyrémek gyenge rabja;
Fel! mígnem bú s gond bősz dühvel
Hullámit rajtad összecsapja.
Törd szét a békót, mely között
Egy lelhet üdvöt csak, - ha lel;
De hogyha ketté nem töröd
Két szívnek üdve sorvad el;
Mert kín az élet s gyötrelem
Ha nem tevéled, kebleden;
Oh ha szeretsz, szólj, ne tagadd,
S megszánva szánd meg tenmagad!
- Oh jaj! szerelmi szózatod
Fülem- s szívembe mért hatott!
Csírákat, melyek szunnyadának
Életre ajkid mért hívának,
Hogy melyben nyögni fog szívem,
A járom még súlyosb legyen!
- Szeretsz! mit lelkem égve vára,
Oh hála vallomásodért!
Ne félj, szívünk ha egyetért
Eltűn a vész, mint gyenge pára,
S ha szembe száll, ha víni kell,
Megvédlek keblem míg lehell!
- Oh víni immár nincs hatalmam,
Oltalmam, védőm légy velem!
Benned vetem hitem, bizalmam,
Reményem, üdvöm, mindenem,
Mit lelked gondol s tesz kezed,
Csak bölcs, csak üdvös, jó lehet!
XII.
Alant jár a nap az égen,
Nemsokára alkonyul,
Sebőkéknél kész az asztal,
Telerakva pazarul.
Sülve, főve ott díszeled,
Ott mosolyg száz jó falat,
S szerény nyájas pirulással
Csalogatva hívogat.
Jár, kél a jó háziasszony,
Nincs nyugalma, nincs helye,
Túláradó boldogsággal
Szíve, lelke oly tele!
Hogy ne volna? – hisz elére
Mindent, amit esdve kért:
Esztit viszik, - s az a gonosz
Édes fiú hazatért.
S már az alkony beköszöntött,
Hamvadoz az esti fény, -
Töprenkedni kezd Sebőkné:
Hol marad a vőlegény?
Ki-ki tekint, hallgatódzik,
Szentséges ég, hol lehet?! –
Ajtó nyílik s egy cselédlány
Odanyújt egy levelet.
- Levél! – kitől? – Sára hozta.
- Oh mennybéli szent atya!
Tőle levél, - s maga nem jön!
Uram isten, mi baja?!
Levél tőle! – felszakítja,
Keze reszket lázasan,
Levél tőle! – nézi -, nem lát,
Pápaszeme merre van?
Veszi -, - olvas, jaj! az írás
Kezeiből majd kihull,
Keble szorul, arca tüzel,
Majd elsápad, meg kigyúl;
Ajka fájón meg-megrándul,
Szeme könnytől nedvesül,
Kábult fejjel, ingó lábbal,
Tehetetlen székbe dűl,
S a levelet elhajítva,
Kacagni kezd görcsösen. –
Sietve jön fia s Eszti:
Mi történi odabenn?
XIII.
- Mehetsz már férjhez, rajta, hess!
Tudósnak szép arája;
Itt hágy, - köszönd meg, sose vess
Azért követ reája;
Tudós a földet megveti,
Ígéret, szó őt nem köti.
Nézz csak merőn, kis ostoba,
Tekints az égre sírva,
Nem kellesz, nem vesz nőt soha,
Olvasd, ott áll megírva.
- Felold, szabad vagy angyalom!
- Oh áldó égi irgalom!
- Mit vétettem nagy ég, - hogy ím
Karod hatalma büntet?
Ah! bíztató szép csillagim
Egemről mind letűntek, -
S az a sok sült, főtt drága kincs,
Mind kárba vész, - vendége nincs!
- Vigasztalódjál jó anyánk,
Jól fegyverzett az állunk,
Sült, főtt ellennel – bízd reánk –
Magunk is szembeszállunk;
S kerül talán még jegyes is, -
Itt áll egy,- kell-e kis hamis?
- Te, Esztit, - most? – oh balgatag!
Soká lesz, míg felépül,
A könnyek ím hogy hullanak
Befellegzett szeméből.
- Szememből boldog könny fakad,
Anyám, oh áldd meg lányodat!
- Boldog! – mit mondasz – hűtelen?
- Bocsáss meg! – Csalfa lélek!
- Fiadhoz holtig hű szívem,
Csak benne s érte élek!
- Rossz gyermekek! – Nézz áldva ránk!
- Vedd hát! – Oh hála jó anyánk!
XIV.
Csókcsattanás - csoportozat -,
S lehull a kárpit, vége van,
A földhöz vágom tollamat –
Hohó! lassabban jó uram,
Nem színdarab e versezet! –
Biz isten kár, hopp hát: mehet!
Volt kézfogó s lett esküvő,
Sugárzott arca Esztikének,
S hogy jött a tél, a férj s a nő
A fővárosba költözének.
Festőnk ott fényes hírre tett szert.
Díszokmányt, díjat nyert nem egyszer,
Csodálták, lett vevője sok,
Még magyar is -, mi nagy dolog!
S amint év évre jött s haladt,
nem lett gyermekben sem hiány.
A hű szülői gond alatt
Ép, jó s boldog lett mindahány.
Pál orvos, Zsolt atyját követte,
Irént oltárhoz gróf vezette, -
De hallgatok, - folytassa más,
Úgyis sok már a ráadás.
Csak egyet még – a gyűjteménynek
Megnyílt-e ritka? oh igen,
Az új a régi vőlegénynek
Meggyóna töredelmesen,
Az édes bácsi megbocsátott
S ők áldották a jó barátot, -
A két öreg, hogy ez lefolyt,
Már rég megint a régi volt.
Ott ülnek most is minden estve,
Ha tájt s virányt föd hópalást,
- A boldogság arcokra festve –
S ütik a csendes máriást.
Az özvegy néha megereszti:
Hajh! mért is volt oly balga Eszti,
Az volna ám az égi frigy!
De Eszti véli: jobb emígy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése