Beczásy Judit: Vetélytársak

Korai verőfény melengette az erdőt. Még csak tavaszvég volt, de a nyári-vendéglő összes asztalaival kiköltözött a nyár elé az udvarra. Csak kevés vendég ritkállott még arra, dolog alig akadt, egy sör, egy pörkölt ha fogyott naponta. A vendéglősné lánya, a Katica, telin, sugárzón, fiatalon rózsállott az ajtóban. Jenő, a nyári-pincér, ki-bejárt mellette, hogy beszívja dús egészsége illatát. Odatelepedett az ajtó mellé, késeket fényesített, vállig gyűrt ingujjából kimeztelenkedett hófehér, szőrtelen karja. Lopva Katicára pillantgatott, hogy nézi-e őt? Tervek bimbóztak benne, elvenni a lányt a vendéglővel, ezt az egészséges, erőst lányt, ezzel a pompás üzlettel. Kellette magát.

- Tetszik tudni, tavaly ilyenkor a Tátrában voltam, de jó dolgom is volt ott! Egy ügyvéd lánya belém bolondult kérem, a karomba, hogy milyen fehér. Délután, ha szabadom volt, kimentem az erdőbe, ő már ott várt, csak végighevertünk a fűben, én meséltem neki Amerikáról meg Olaszországról, sokfelé jártam én már kérem, ő meg csak a karom simogatta. Szép volt az nagyon, de az apja rájött, hazautaztak. Pedig kérem, ha még kicsit maradnak, aligha a feleségem nem lesz, nagyon úgy állt a dolog.

Katica már a karját nézte. – Hogy ebbe belebolondult egy ügyvéd lánya?... bolondok is azok a kényes kisasszonyok... A karjába?... hát nem utolsó ember, azért mégis... kihúzta magát még sudárabbra és a virulók közönyével nézett le rá.

Most egy vendég tétovázott az asztalok sorában. Látszott rajta, hogy mérlegeli a helyeket, közelebb menjen-e, vagy jobb lesz távol leülni, Gyakran jött ide. Katica ismerte, a szomszéd villában dolgozgató asztalos, jó negyvenes, életerős, pirosarcú öreglegény. Jómóddal öltözött, vadászos ruhában, nem is mesterember forma, inkább erdész, vagy ilyesmi.

A lány nem mozdult, várta, amíg köszönti.

Az tette, hogy csak most látta meg.

- Jó napot, kis Katica. De szép ma valaki! Jöjjön már közelebb, hadd nézzem meg jobban.

- Idáig is ellát, akinek még jó a szeme – éleskedett a lány.

Az asztalos szeme villant, fájt a korára való célzás, de csak visszanyelte, úgy tett, mintha meg se hallotta volna.

- Hát aztán meg se kérdi, hogy mit ennék?

Katica közelebb jött, megállt az asztalnál, szemben a férfivel egy üres székre támaszkodva és kivágott blúzából most kivillant két fiatalos melle.

Az asztalos éhes szemmel lesett be, csupa kívánság volt, ahogy nézte. Érett fejjel jó feleségnek ítélte a duzzadó, fiatal erőt, ez hozta most is ide.

- Jöjjön közelebb no, csak nem fél tőlem?

- Magától? – biggyesztette gúnyosra az ajkát. – Miért félnék már én Kovács bácsitól?

A férfit sértette a „bácsi” szó, azért mégis felé nyúlt és a kezét kereste.

Katica  nyugodtan nézte.

- Hát mit parancsol?

- Ami van. Ha maga hozza, minden jó lesz nekem.

Jólesett a lánynak a szerelmes hang, de még jobban, ha megkínozhatta ezt a vénlegényt.

- Jenő! Vigyen a Kovács úrnak egy pörköltet – mondta diadalmas kacéran.

A pincés, aki féltékeny gyűlölködéssel hallgatta a kötődést, derűsen ugrott fel.

- Igenis, kéremássan.

Ekkor az erdő felől éles sikítás hasított feléjük, mindenik döbbenten figyelt: Még egy, aztán még egy, apró, ijedt, remegő sikongás, majd egy rémült asszony lihegőn futott oda.

- Jézus Mária, csaknem megharapott... jaj Katica kisasszony, ha látta volna, mekkora kígyó, volt az két méter is, még ilyen itt sohse volt...

- Hol látta azt lelkem? – állt fel az asztalos.

- Itt éppen az erdőszélben.

- Majd én végzek vele – vetette lenézőn a férfi felé a pincér. Kihozta a szobából a flóbertet és az asszony után indult. Katica is mögöttük, félve a kígyótól és mégis kíváncsian.

De amikor odaértek a fák sűrűjéhez, a pincér meghökkent. Nagy kígyó volt és sziszegőn forgatta felmagasló fejét, mintha a támadót keresné. Azért célzott, de tétova keze mellé talált. A kígyó szembenézett vele, fehérre vált arccal eresztette le a karját, és remegett.

Katica izgatottan kiabált:

- Na, lője már hamar, elszalad!

Az asztalos a lövés után fölényes nyugalommal utánuk ment. Kezében szoros markolással fogta bunkós, zömök botját. A kígyó már kúszott az erdő sűrűje felé, ő utána indult. Megfogta a bot szöges végét és súlyos zuhanással csapott a kígyó fejére. Az szétfröccsent, még így cafatos-véresen is felágaskodott és vonaglani kezdett.

- Na, ettől ijedtél meg? – hajította a lenézését a pincér felé. – Egy hitvány siklótól remegsz? Vitéz egy legény vagy te.

Katica közelebb futott, lelkendezve csudálkozott és ragyogva nézett az asztalosra.

- Milyen bátor maga!

- Nem nagy dolog, csak nem kell nekirohanni – mondta és felülről nézett a pincérre.

Katica már meg se látta azt a fehér karjával, maga szaladt a konyhába, hozta a pörköltet az asztalosnak. Kissé elpirult, ahogy szembeült vele.

- Jenő! Egy sört a Kovács úrnak! – és tisztelettel, melegen nézett férfias arcába.

(Forrás: Vasárnapi Ujság 67. évf. 2. sz. /1920. jan. 25. – epa.oszk)