I.
Mikor a szeretetre méltó ember nincs jelen
Az asszony (még sugárzó arccal):
Nagyszerű ember, remek ember. Igazán, ha ő nem lett volna
itt, valamennyien halálra untuk volna magunkat.
A férj (rágyújtott a jour alatt nélkülözött szivarra):
É jó pajtás, nagyon jó pajtás. Úgy viseli magát, mintha nem
is tudná, mennyire kiváló ember. És a hivatalban – ó csak látnád a hivatalban –
az alárendeltjei rajongnak érte, fölebbvalói pedig... ah, hiszen nincsenek is
fölebbvalói. Maga a miniszter is alárendeli magát neki.
Az asszony:
Voltaképpen nem is abban van a kedvessége, amit mond, mint a
hangjában, a mivoltában, ahogyan mondja. Rögtön meglátszik rajta, hogy
rendkívüli ember, amellett azt is megérezni, hogy jó ember. A hangjában szinte
sír meg kacag az őszinteség.
A férj:
S látod, a felesége mégis otthagyta.
Az asszony:
Igaz is, már meg akartalak kérdezni, miért hagyta el a
felesége?
A férj:
Biz én nem tudom. Feri azt mondja, hogy azért, mert nincs
maradása nála az asszonynak, mert unalmas és brutális fráter. De hát lehet ezt
hinni? Ő és unalmas, ő és brutális! Világos, hogy az igazi okot nem akarja
megmondani, azért beszél ilyen abszurdumokat.
Ez az igazi lovag! Magát okolja, hogy az asszonyt fedezze.
Nos hát én a magam részéről tisztában vagyok már vele: a felesége egyszerűen
szívtelen hárpia.
A férj (nevetve):
Az a szelíd bárány?
Az asszony (mély meggyőződéssel):
Bárány? Ugyan eredj az emberlátásoddal. Ismerem az ilyen
sima, alamuszi pofácskákat. Társaságban csöndesek, szerények, mintha kettőt sem
tudnának olvasni, otthon aztán bőven kárpótolják magukat a hallgatásért.
A férj:
De, kedvesem, ebben az esetben az ura hagyta volna el őt,
nem ő az urát!
Az asszony:
Más ember igen, hanem ő! Olyan kedves, olyan önzetlen
idegenekkel szemben, hát csak nem fogja elkergetni a feleségét? Az ilyesmi,
bármennyire megérdemelné is az a nő, ellenkezik a természetével.
A férj:
Hiszen én se hiszem, amit mondott. De mégis, mért hagyná el
a felesége őt, aki olyan ritka ember és olyan szeretetreméltó!
Az asszony:
Meg mernék rá esküdni, hogy a felesége nem méltó hozzá.
A férj:
Az valószínű.
Az asszony:
Szegény ember! De meg sem látszik rajta a csapás. Pedig
szomorítja, az bizonyos. Hanem olyan szeretetreméltó, hogy a maga baját
rejtegeti, csakhogy meg ne rontsa a mások kedvét.
A férj:
Tiszteletreméltó képmutatás.
Az asszony:
Nem képmutatás az, csak gyöngédség és büszkeség. Szégyelld
magad, a legjobb barátodat is becsméreled.
A férj:
Én! Ugyan; hiszen azt mondtam, hogy tiszteletreméltó.
Az asszony:
De azt is mondtad, hogy képmutatás! Szégyelld maga.
A férj (kissé pattogva):
Hát minek nevezed te az olyan magaviseletet, amely mást
mutat, mint ami benne él?
Az asszony:
Minek? Hát... ugyan eredj!
A férj:
De hátha – mit gondolsz? Nem lehetetlen, hogy az olyan ritka
szeretetreméltó ember, akit az asszonyok úgy portálnak, valami rossz fát tett a
tűzre
Az asszony (méltatlankodva)
Hová gondolsz! Ha ilyen hajlamai volnának, hiszen én sem
vagyok éppen a legutolsó! – én is tudnék valamit róla
II.
Mikor szeretetreméltó
ember jelen van
Az asszony:
Ugyan menjen. Ilyest nekünk, az ön régi jó barátainak, ne
mondjon.
A szeretetreméltó ember:
De komolyan, már olyan komolyan, ahogy én tudok valamit
mondani, ez az igazi ok. A feleségem megutált.
A férj:
De tanácsos úr!
A tanácsos úr:
Kívánják talán becsületszavamat? Becsületszavamra mondom.
Az asszony:
Akkor sem hihetem el. Ön a legszeretetreméltóbb ember a
világon.
A tanácsos úr (mosolyogva):
Látszik, hogy nem volt soha a feleségem.
Az asszony (elpirul):
Ugyan.
A tanácsos úr:
Bocsánat, elnézi nekem ezt a tréfát ugye? De hogy lássák,
mennyire komolyan beszélek s mennyire megbecsülöm a barátságukat, elmondom
töviről-hegyire a dolgot. De csak önöknek, kedves barátaim, csak önöknek.
Az asszony:
Hát pletykásnak ismer?
A tanácsos úr:
Be fogom bizonyítani, hogy nem tartom annak.
Az asszony (mohón):
Beszéljen, kérem, beszéljen.
A tanácsos úr:
Mindenekelőtt ki kell ábrándítanom. Ne higgye, hogy valami
különös történet, valami érdekfeszítő regényt fog hallani. Az én házasságom egészen
közönséges házasság, és az elválásunk még ennél is érdektelenebb. Nem történt
semmi, még csak össze sem pöröltünk.
Az asszony:
Ó, milyen kíváncsivá tudja tenni az embert!
A tanácsos úr:
Röviden az történt, hogy megutált. Megengedem, hogy ez
önöknek különösnek tetszik, én azonban, aki olyankor is együtt vagyok magammal,
amikor otthon vagyok, természetesnek találom. Mert otthon én egészen más ember
vagyok. Kiállhatatlan ember, utálatos ember.
Az asszony:
Lehetetlen.
A tanácsos úr (komolyan):
Tessék elhinni, hogy úgy van. Hiszen kisebb mértékben minden
ember ugyanebben a bajban leledzik. Önöktől is kérdem: idegenekkel szemben nem
figyelmesebbek, udvariasabbak-e, mint egymás irányában? Ha önnek, asszonyom,
rossz kedve van, a közömbös látogató előtt leplezi, de a férjeura társaságában
szabad folyást enged neki. Ezt a jó nevelés hozza magával, meg a bensőség joga.
Az idegennek nem tartozik számba venni az ön hangulatait, de a férjétől elvárhatja,
hogy ha rosszkedvű, hát rosszkedvű lehessen. Nos, én mindig rosszkedvű vagyok.
Mind a ketten:
Ön?
A tanácsos úr:
Én. Nem amikor társaságban vagyok, ó, akkor nem kell
erőltetnem magamat, akkor könnyű a szívem és eleven az eszem. De ha hazajövök,
ha a magam négy fala között vagyok, ó, borzasztó betegség az. Nem tudok otthon
lenni. Mintha fekete hályog hullna a lelkemre, oly végtelenül elkeseredem.
Mintha a világ minden baja rám leselkednék, oly feneketlenül borús vagyok. A
vérem fájón lüktet az ereimben, a szó bosszant, a zaj indulatba hoz, egy emberi
arc látása pedig halálos gyűlölségre fakaszt.
Az asszony:
Ön tréfál!
A tanácsos úr (reszkető ajakkal):
Nézzem rám, így nem beszél tréfáló ember. Azt hittem, ha
megházasodom, kigyógyulok ebből a bajból. Az agglegénytanya ridegségének
tulajdonítottam betegségemet. Megismerkedtem feleségemmel. Oly szép, oly
tisztalelkű, oly jókedvű teremtés volt. Elbájolt a természetességével,
elkábítottam szeretetreméltóságommal. Igen, szegény belém szeretett és ujjongva
mondtam magamban: ha hazajövök és ez a tündér jön elémbe, erőt vehetnek-e
rajtam a fekete rémek? És elvettem és a mézeshetek alatt átkoztam magamat
könnyelműségemért. Magamban óhajtottam lenni, minden csöpp vérem egyedüllét
után kiáltott. Egy darabig, amíg az idegenség érzete tartott, még türtőztettem
magamat, de mind megszokottabb lett a viszonyunk s kedvem mind rosszabb lett.
Elhanyagoltam s akkor emiatt ő szomorú lett, én dühbe jöttem. Durván támadtam
rá: hát nincs megelégedve velem? mit akar voltaképpen tőlem? Kerestem a
társaságot, mert ott nem éreztem bajomat. Ő szememre vetette, hogy nem szeretem
már. Honnan tudja? Hát megcsalom-e? Arra kértem, hogy hagyjon magamra, mert
ideges vagyok, ez az egész. Magamra hagyott, de mikor vendég jött s én derültem,
teljes jókedvvel elébe mentem s egész este eltréfáltam vele, szememre vetette,
hogy az idegességem, úgy látszik, csak az ő társaságát nem tűri meg. Igaza
volt, de éppen ez ingerelt föl. Végül pedig, mikor látta, hogy akárkivel
szemben tudom adni a szeretetreméltóságot, de otthon olyan vagyok, mint a
sárkány, akkor nem hitt a szeretetreméltóságomnak, sem a rosszkedvemnek,
egyszerűen megvetett és megutált. Így van az, kedves barátaim és nem máskép.
A férj:
Sajátságos!
Az asszony:
Különös.
A tanácsos úr:
Sajátságos, különös! Sokat gondolkodtam rajta, magam sem
értem. Csak sejtem, hogy énbennem a
végletekig van kifejlődve két olyan tulajdonság, mely a normális embereknél
szerencsés arányban és szinte észrevétlenül lappang. Hiszen mindenki egy
nemével a képmutatásnak szeretetreméltóskodik a társaságban és egy nemével a
brutalitásnak engedi át magát otthon igazi mivoltának. Kifelé fordítjuk
valamennyien az ünnepi, a szebbik formánkat, otthon pedig nem bánjuk, ha
lomposak vagyunk is. Én – önök mondják – nagyon, rendkívül szeretetreméltó
vagyok, higgyék meg, hogy amikor egy jókedvvel eltöltött est után hazamegyek s
a tükörbe nézek, kedvem volna arcul ütni magamat.
Szünet.
Az asszony (elmerengve):
Szegény tanácsos úr!
A férj:
Szegény asszony!
A tanácsos úr:
Bizony, boldogtalanná tettem teljes életére s erről felelnem
kell. De ejnye, maguk hogy elkomolyodtak! Ugyan, kedves háziasszonyom, csak nem
akarja a lelkemet terhelni azzal, hogy egy estéjét elrontottam? Sohase tudnám
magamnak megbocsátani.
(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 18. szám, 1912. ápr. 28.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése