Csejte-vár
Az a kettős picziny kereszt
A bástyatőben, mégis áll;
S nem bir korhadni a holt test!
Hogyan ennyi idők után?
S alóla fris gyermekrívás
A vár körül miért hallik,
Nem hagyván nyugtot éjenként?
Thurzó, a nádor szép fia,
Utjában Csejtevár alatt
Elalkonyula bészálla,
Nádasdy uj özvegyéhez;
Felőle még csak jót tudván,
S közel sem azt, utóbb a mit
Iszonynyal érte atyjától.
Isten hozott kivánt vendég
Lőn itt Thurzó, övéivel.
A vár bús ifjú asszonya
Földig befátyolozva jött
Elébe, és kisirt szemmel,
De felvidult, mihelyt Thurzót
Fogadhatá vendégül el.
Az ifjusági gerjelem
Mély gyász alatt szenderge még;
S magának már el is hivé
Nagy könnyen és hamarsággal,
Hogy illy beszállásnak vége
Új házasság szövetsége.
De szép özvegy, csalatkozol!
Thurzó nem lengeteg fiú;
Nem bájlod ezt te kincscsel meg;
Nem ejti tőrbe ingered;
Drágább kő mind ezeknél is,
Mellyért ez ifju esdekel: –
S terajtad az nem tündököl!
Egy szót talála ejteni
Thurzó, a tréfa s faggatás
Között, melly grófi asszonyunk
Szivét rútúl csiklándozá,
„Ah! éretlen fiúcska én, –
Húsz évem is alig van még, –
Szeretni nem vagyok tudós!
Azért de kérhetném kezed:
Csak itt ne volna négy olly szem,
Melly rosz jelt ád, ha azt teszem.”
A téfa rég eltért másra;
Lenyúgovék vendége már:
Hogy a szerelmekben tudós
Hölgynek szünetlen most is még
E szók fülébe csöngenek.
De érteményökben kétes,
Magában szörnyüt gondola,
A négy szem hogy kiké volna.
„Özvegy vagyok, ifju – s nem rút;
Tetszném is lám herczegfinak;
S ha útban négy szem nem volna,
Szerelmemnek meghódolna!
Ahá! ti két porontyai
Ama rosz férjnek, engemet
Ki olly kemény zablyán tarta,
Mivel ti majd öröklitek
Kastélyom, várom, mindenem;
Ha kis korban nem haltok el.
Miattatok nem kell kezem,
Miattatok özvegykedem.”
Tüzön olaj imigy lángol,
Mell víz helyett borúlt reá.
A szót imigy magyarázza
Irtózatos dühében el,
Saját kicsiny szülöttire,
Kik ott futostak ártatlan
Víg nesz között benyilóban,
Seregnyi gyermektársakkal.
E nap kapott új zubbonkát
Minden leány, mivel gyorsan
Köték ma meg reczéjöket.
Nem tértek ki ma játékból.
Nagy estve is üzék, hajták
A Pásztorost: s ha vége lőn.
Meg újra körben állva mind
Kiszámolák az új pásztort:
„Énye, bénye, tábé, nyeke,
Pifi pafa. – puff ki.”
S özvegy kihúz hegyes tüket
Nyomban a fátyolból, le hadd
Bomoljék szélyt s lobogósan,
Nagy asszonya nyelvén értő
Dorkónak átadván, modna:
„E tűket fogd, s vigyed végbe!
Nem félsz te özvegyfátyoltól:
Nem félsz te négy szemektől is,
Itt nézni mellyek nem valók.
De menj mindjárt, hogy adhassam.
Közéjök ülj s velök játszál,
Hogy nékik az ne is fájjon:
S csak agyvelőbe szurd őket, –
Így a seb nem beszél aztán.”
Megy hát Dorkó, kezében tű,
A két szemes kicsiny, hamar
Feléjök jőnni megsejtik,
S vidám neszök elnémula,
Igen szívből könyörgének.
Kis gróf Béni, kucsolt kézzel
A vén latornak esdekelt:
„Dorkónk! édes, – ne szurj igen,
Hódas csikóm neked adom, –
Neked Bicskén kastélyomat;
Akár Csejtét, – ha ez tetszik;
Dorkónk, bizony nem bánod meg.”
Orsik, kis grófné is monda:
„Dorkó, mienk! hadd éljek én;
Adom neked piros bábom,
Adom (ha kell) cziczémet is, –
Csakhogy Dorkónk, ne szúrj agyon.”
De itt hiába volt szép szó,
A tűt agyukba bészurá,
S örökre játszani megszüntek.
Kelvén reggel, hirül adá
Thurzónak, a vidúlt özvegy,
Mit tétetett; s jelentgeté,
Hogy négy szem már nincs utjában,
Az ifju hüledez belé.
„Nem így volt én szóm értelme,
Saját szeminket véltem én,
Hogy nincs bennünk egy érzemény.”
Bucsúz, s siet Buda felé.
A bástyatőben ástak sírt,
E két kicsinyt temetni el,
Hol száznyi éveken túl is
Ép volt picziny keresztük még.
Soká rothadni sem birtak,
S a vár körül kisdedrivás
A föld alúl soká hallék,
Rémítve mindent éjenként.” –
Mert itt nem jó dolog történt.
1856. september 14-én (37. szám.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése