Szepessy Tibor: SZOPHOKLÉSZ (Kr.e. 497?-405)

A görög „tragikus triász” második tagja a sors kegyeltje volt, vagy – ahogyan Szerb Antal mondja – az istenek és az emberek kedvence. Az isteneké, mert jómódban és jó egészségben közel száz esztendőt élt, s még inkább, mert költői ihlete, Shakespeare-hez, Goethéhez vagy a mi Arany Jánosunkhoz hasonlóan, az idő múlásával nemhogy apadt volna, de késő öregkoráig újabb és újabb forrásokkal gazdagodott. És kedvence volt az embereknek is, akik egyéniségét éppúgy szerették, mint költészetét: az athéni drámai versenyeken, ha új darabokkal jelentkezett, majd mindig őt rangsorolták elsőnek, csak ritkán szorult a második és egyszer sem a bukást jelentő harmadik helyre. A közkedvelt drámai költőre több ízben fontos állami tisztségeket ruháztak, halála után pedig hérósznak kijáró tiszteletet szavaztak meg neki.

Athénban született, nagyjából egy időben a demokratikus rend megszületésével. A görög-perzsa háború, a Dareiosz felett aratott marathóni (490) és a Xerxész ellenében kivívott szalamiszi (480) diadal gyermekkori emlék maradt számára. A háborút követő évtizedekben érett férfivá, akkor, amikor Athén Periklész vezetésével nem csupán a politika, de a kultúra területén is nagyhatalommá nőtte ki magát. Olyan nagyhatalommá, amelyet a tragédia színpadán Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész, a komédiában Arisztophanész, a történetírásban Hérodotosz és Thuküdidész, a filozófiában a szofisták, Szókratész és a fiatal Platón, a képzőművészetben az athéni Akropoliszt mesterművé álmodó Pheidiasz fémjelez. S ámbár öregkorát beárnyékolta a szülővárosa és Spárta között majd harminc esztendőn át dúló peloponnészoszi háború (431-404), a sors abban is kegyes volt hozzá, hogy az athéni fegyverek kudarcát, szeretett városának verségét nem kellett megérnie.

Hiába volt a sors kegyeltje, az istenek és az emberek kedvence Szophoklész, életművében lépten-nyomon gyötrő kételyeket sorakoztat, az emberi lét eredendő törékenységéről és fenyegetettségéről vall még akkor is, ha hősei netán győztesen kerülnek ki a drámai konfliktusokból. Az istenek akarata és szándéka, úgy látja, kifürkészhetetlen, az ember vakon, tévhiedelmek közt botladozik, törvényei a jog és az igazság helyett esetleg a durva önkényt szentesítik; jónak és ésszerűnek képzelt elhatározásai megannyiszor romlást és pusztulást okozhatnak, vélt makulátlansága és feddhetetlensége nemritkán bűnös iszonyatként lepleződhetik le – de éppen a létnek ilyen veszedelmeivel szembenézve nyernek elbukó hősei tragikus nagyságot és méltóságot.

Hosszú élete során mintegy 120 darabot írt, melyek közül, a sok – zömmel papiruszon előkerült – kisebb-nagyobb töredéket leszámítva, teljes terjedelmében mindössze hét maradt ránk: a Trakhiszi nők, az Aiasz, az Antigoné, az Oidipusz király, az Élektra, a Philoktétész és az Oidipusz Kolónoszban. Valamennyi az ötvenedik életévét már maga mögött hagyott Szophoklész alkotása.

Az Antigoné (Kr. e. 442) (versmértéke: a párbeszédes részekben hatos jambus, a kardalokban változó lírai metrumok) Thébai mitikus uralkodóházához, a Labdakida-családhoz fűződő mondakör egyik epizódját dolgozza fel. Labdakosz fia, Laiosz – így szól a történet – jóslatot kapott, hogy fia meg fogja őt ölni, és saját anyját veszi majd feleségül. Laiosz kitéteti ugyan a csecsemő Oidipuszt, hogy ez be ne következhessék, de a pásztorok megmentik, s a jóslat idővel pontról pontra teljesül. Az igazi szüleiről mit sem tudó Oidipusz, mikor férfivá serdülve Thébaiba tart, odafelé menet egy szóváltásból támadt csetepaté során halálos sebet ejt az éppen arra kocsizó Laioszon. Miután legyőzi a Thébaiban garázdálkodó szfinxet, és a polgárok Laiosz helyett hálából őt választják királyukká, a megözvegyült királynéval – azaz tulajdon anyjával – köt házasságot. Az igazságra évek múltán maga Oidipusz derít fényt (ez a tárgya az Oidipusz királynak), s szemét büntetésül önkezével vájva ki, élete hátralévő részét száműzetésben tölti. (Utolsó napjáról szól az Oidipusz Kolónoszban.) Fiai, Eteoklész és Plüneikész, úgy határoznak, hogy felváltva fognak uralkodni Thébai fölött, de mert Eteoklész a neki szabott idő lejártával sem adja át a trónt, Polüneikész szövetségeseket toboroz, és hadsereg élén vonul Thébai ellen. A védők végül is visszaverik az ostromlókat, a két viszálykodó fivér azonban a harcok során egymás kezétől esik el. A királyi hatalom legközelebbi férfi rokonukra, Oidipusz sógorára, Kreónra száll – itt indul az Antigoné cselekménye.

Az Élektra (Kr.e. 420 körül) (versmértéke: a párbeszédes részekben hatos jambus, a kardalokban változó lírai metrumok) a trójai háború köré fonódó mondakörből merít. Az előzmények messzire, közvetlenül a háborút megelőző időre nyúlnak vissza. A Trója ellen készülő görög hadsereg már egybegyűlt Aulisz kikötőjébe, de a fővezér, Agamemnón megbántotta Artemiszt, s a haragvó istennő akaratából beállt szélcsendben a hajóraj vesztegelni kénytelen. A jóslatok az istennő kiengesztelésére Agamemnón egyik leányának feloldozását követelik. A vezéri kötelességei és apai érzelmei között őrlődő Agamemnón hosszas tusakodás után magához hívatja Iphigeneiát, akit fel is áldoznak Artemisznek – és a tüstént feltámadó szélben a sereg most már vitorlát bonthat Trója felé. Míg a görögök Agamemnón vezénylete alatt tíz nehéz esztendeig Priamosz városát vívták, otthon a hadba vonult király felesége, Klütaimnésztra csalárdul Aigiszthosszal osztotta meg a hitvesi ágyat. Ez a kapcsolat olyan szorossá vált, hogy a kélt szerető a háborúból diadalmasan hazatérő Agamemnón orv meggyilkolásától sem riadt vissza. Halálra keresték az akkor még csecsemő Oresztészt is, Agamemnón egyszülött fiát, hogy a trónnak ne maradjon várományosa, de őt nővére, Élektra még idejekorán a nevelőjére bízta, és messze, hű barátok között rejtette el. Ettől fogva a leány csak apja emlékének élt a szülői házban. Anyja és Aigiszthosz leplezetlen ellenszenvvel bántak vele, de ő sem titkolta kettőjük iránt táplált érzelmeit: sem mélységes gyűlöletét, sem azt a forrón dédelgetett reményt, hogy a hazatérő Oresztész bosszuló kardja egyszer majd lesújt rájuk – így tűnik fel, a várakozásba már-már belerokkanva, a nevét viselő tragédia elején.

A két darabnak nem kevés hazai megszólaltatója akadt. Az Antigonét egyebek közt Csiky Gergely (Budapest, 1880), Csengery János (Kolozsvár, 1919), Trencsényi-Waldapfel Imre (Budapest, 1950), az Élektrát Csiky Gergelyen és Csengery Jánoson kívül Devecseri Gábor (Budapest, 1950) ültette át magyarra. Az utóbbi darab honi befogadása terén azonban , már jóval korábban, úttörő szerepet játszott Bornemissza Péter Élektrája (Bécs, 1558), amelyben Szophoklész görög szövege eredeti és jelentős mű rangját megütő átdolgozássá formálódik.

*

ANTIGONÉ

Főbb szereplők:

Antigoné és Iszméné, Oidipusz leányai;

A thébai vének kara 

Kreón, Thébai frissiben trónra lépett királya;

Haimón, Kreón fia, Antigoné vőlegénye; 

Teiresziasz, Thébai jóspapja; 

Eurüdiké, Kreón felesége.

Történik Thébaiban

Antigoné feldúltan újságolja Iszménének az új király, Kreón hirdetményét: a város védelmében elesett fivérük, Eteoklész számára díszes temetést rendelt el, viszont parancsba adta, hogy másik, ugyancsak elesett fivérük, Polüneikész, aki a támadó csapatokat Thébai ostromára vezette, megbélyegzésül maradjon temetetlen, őt szigorúan tilos elföldelnie bárkinek. Antigoné előbb igyekszik rávenni Iszménét, hogy temessék el fivérüket együtt, de mikor nővére, bár szíve mélyén egyetért vele, a király törvényerejű parancsára hivatkozva elzárkózik ettől, felháborodva jelenti ki: akkor hát nélküle, egyedül adja meg Polüneikésznek a végtisztességet.

A két leány távozása után bevonuló kar az ostrom epizódjait idézi fel, és lélekben már részint a győzelmi ünnep dionüszoszi mámorára, részint a győzelem eredményeképp várt békés és nyugalmas életre készül. Ekkor lép ki palotájából az Eteoklész halálával trónra került új király, Kreón. Trónbeszédében, röviden áttekintve az elmúlt néhány nap viharos történésein, uralkodói alapelveit foglalja össze: legfőbb értéknek a város javát tekinti, s a közérdeket mérlegelve tesz különbséget ellenség és barát között. Ebből az alapelvből fakadt temetési rendelete, melynek betartása, figyelmezteti a kényszeredetten bólogató kart, nekik is kötelességük. Alig hangzanak el szavai, futva jön a Polüneikész holtteste mellé kivezényelt strázsák egyike. Riadtan, ötölve-hatolva vallja be, hogy valaki, jelképes temetésül, porréteggel hintette be a tetemet. Kreónt elfogja az indulat: mindig sejtette, hogy ellenlábasai vannak a városban, bizonyára ők vesztegették meg a tettest, hiszen nincs a pénznél nagyobb úr. Mielőtt távoznék, fenyegető hangon azzal küldi vissza az őrt, hogy saját érdekében mihamarébb kerítse kézre parancsa megszegőjét.

A kar az emberről kezd elmélkedni, melynél nincs különösebb lény a világon: nagyszerű felfedezéseket tesz, csakhogy ezeket aztán ki jóra, ki rosszra használja; ők azonban csak a jóra és szépre törekvőket tekintik polgártársaiknak. De már jön is újra az őr Antigonéval, s nem minden sajnálkozás nélkül adja tudtára a palotából kihívott Kreónnak, hogy Polüneikész holtteste mellett érte a leányt, amint éppen síri áldozatot mutatott be. Antigoné elismeri tettét, s annak indítékára is magyarázatot ad: Kreón nemrég kihirdetett parancsával szemben, bár tudja, hogy büntetésül halál vár rá, az istenek örök, íratlan törvényeinek engedelmeskedett. S mikor Kreón a szemére lobbantja, hogy nem tett különbséget szülővárosának védelmezője és támadója között, egyetlen tömör mondattal rekeszti be a vitát: „gyűlölni nem, szeretni csak születtem én”. Közben elővezetik Iszménét, akiben a gyanakvó király Antigoné cinkosát sejti. És csakugyan, Iszméné most már, nővére mellé állva, a tettet is, következményét is vállalná, de a testvéri közösségvállalás szándékát Antigoné azon nyomban és ridegen elutasítja. Kreón értetlen dühvel vezetteti el a leányokat, s maga is visszatér a palotába.

A kar a történtekben az egész Labdakida-házra, az Oidipuszra és családjára nehezedő ősi átok hatását véli fölfedezni. Zeusz örök és végtelen hatalmáról s vele szemben az ember esendőségéről beszél, külön is kiemelve az emberi vakságot: a hiú reményeket, melyek éppen azt láttatják jónak, ami valójában rossz. Haimón jön, Antigoné vőlegénye. Kreón a palota előtt fogadja, s igyekszik neki megmagyarázni Antigoné elítéltetését. A leány nyíltan szembeszegült a parancsával, tehát büntetést érdemel, hiszen mit szólna a nép, ha a vérrokonával kivételt tenne; de különben is, ő a király, ezért akaratának, lett légyen jogos vagy jogtalan, mindenki köteles engedelmeskedni. Haimón fiúi tisztelettel azt tanácsolja neki, venné figyelembe apja mások tanácsát is, annál inkább, mert a város közvéleménye titkon Antigoné mellett van. Kreón felcsattanva, ingerülten tiltakozik. Az apa és fia közt kibontakozó heves szópárbaj végén Haimón azzal a nem is igen burkolt fenyegetéssel rohan el, hogy ha a király foganatosítja Antigoné halálos ítéletét, ő is végez magával. Kreón némileg megdöbben ugyan, s a kar tanácsára szabadon engedi Iszménét, Antigoné iránt azonban hajthatatlan. parancsot ad, zárják a leányt egy sziklaodúba, ahol majd éhhalál lesz a sorsa. A kar ezúttal a szerelem hatalmán gondolkodik el, mely családtagok között is ilyen indulatokat és viszályt tudott támasztani.

Antigoné nehéz szívvel indul utolsó útjára. A kar – tettét szépnek, bár a józan mértéket meghaladónak minősítve – könnyek közt próbálja őt vigasztalni Antigoné azonban nem annyira a rajta esett jogtalanságot fájlalja, hanem azt, hogy fiatalon, hajadon lányként kell megválnia az élettől, nem lehetett feleség, nem lehetett része az anyaság örömeiben, s hogy barát nélkül, magányosan néz szembe sorsával. Kreón türelmetlenül sürgeti szolgáit, hogy vigyék már a leányt kiszemelt sír-börtönébe, s miközben Antigoné lassan eltűnik a szem elől, a kar tagjai Danaé, a Dionüszosszal szembeszálló Lükurgosz és Phineusz két fia – csupa király és királyi sarj – példáját idézik, akiket sorsuk mind börtönbe kényszerített.

Teiresziasz, Thébai vak jóspapja közeledik. Kreón kérdésére, ugyan mi újságot hozott, kertelés nélkül szemébe mondja az igazat, amibe Kreón is beleborzong: rossz hírei vannak, a jósjelek egybehangzóan és egytől egyig riasztóak, és mindez azért, mert a király nem engedte illőn eltemettetni Plüneikészt. De bárki hibázhat, ő is jóváteheti még tévedését, csak tiltó rendelkezését oldja fel. Csakhogy Kreón kezdeti megdöbbenése ellenére makacsul ragaszkodik rendeletéhez, és már régi hívét, Teiresziaszt is a képzeletében élő ellenpárt hazug, lefizetett ügynökének tekinti. Lekicsinylően vágja oda: neki ugyan mondhat Teiresziasz, amit akar. Az agg pap mondja is: a jósjelek értelme és üzenete az, hogy az elföldelni tiltott Plüneikészért és az igaztalanul halálra ítélt Antigonéért hamarosan saját gyermekei egyikével kell fizetnie. Kreón bénultan áll, mialatt Teiresziasz távozik. Eddigi fölénye és magabiztossága egy csapásra szertefoszlik; a kartól kér tanácsot, mitévő legyen. A vének sürgetésére, még vívódva ugyan magával, de nekiindul, hogy eltemesse Plüneikészt, Antigonét pedig kiszabadítsa sziklabörtönéből. A kar most imába kezd: a Thébaiból eredő istenhez, Dionüszoszhoz esengenek, jöjjön közéjük, hozzon tisztulást a bajba jutott városra.

Hírnök érkezik. Körülményesen kezdi, Kreón balsorsáról és általában a szerencse forgandóságáról beszél, mígnem a kar türelmetlen kérdezősködésére a sajnálkozása mögött meghúzódó okot is tudtul adja: Haimón halott. Eurüdiké, Kreón felesége, aki a palotában felfigyelt a szóváltásra, szintén odasiet, s a hírnök az ő jelenlétében fog hozzá részletes beszámolójához. Kreón és kísérete eltemette Plüneikészt, aztán valamennyien Antigoné kiszabadítására indultak, de a leány, mire a sziklabarlangot elérték, már önkezével vetett véget életének. A holt menyasszonya mellett zokogó Haimón láttukra kardot rántott, előbb apját igyekezett megölni, s mikor ez nem sikerült, maga ellen fordította a fegyvert – ott lehelte ki a lelkét előttük, haláltusájában is Antigonét ölelve. Az anya, Eurüdiké meg sem várja a beszámoló végét, visszarohan a palotába. És már jön az önvádtól mardosott, hol esztelen rendeletei, hol gőgös hajthatatlansága miatt magát ostorozó király, karjában Haimón holtteste. A palota előtt azonban újabb csapás híre várja: öngyilkosságot követett el Eurüdiké is, utolsó szavaival iszonyú átkot mondva rá, Haimón gyilkosára. Az amúgy is porig sújtott Kreón most véglegesen összeomlik. Már tudván tudja, hogy minden szörnyűségért egyedül ő felelős, tovább élnie céltalan, örömöt számára csak halálának napja hozhat.

 *

ÉLEKTRA

Főbb szereplők:

  

Oresztész nevelője;

Oresztész és nővérei;

Élektra és Khrüszothemisz, Klütaimnésztra és a meggyilkolt Agamemnón gyermekei;

A mükénéi nők kara;

Klütaimnésztra, hajdan Agamemnón felesége;

Aigiszthosz, Klütaimnésztra szeretője;

Püladész, Oresztész barátja és kísérője.

Történik Mükénében

Oresztész, nevelője és Püladész társaságában, a mükénéi királyi palotához érkezik. Itt vette át őt Élektra kezéből nevelője még annak idején, mikor Agamemnónt meggyilkolták, hogy Püladész atyjának védelme alatt felnevelhesse. Évek hosszú sora után ide tért vissza most, mert Apollón parancsba adta: bosszút kell állnia Agamemnón gyilkosain. Oresztész terve az, hogy nevelője előre megy, és halálhírét költi a palota lakói között, ő és Püladész pedig áldozatot mutatnak be Agamemnón sírjánál, aztán maguk is elindulnak a palotába, kezükben egy hamvvederrel, mely – ezt fogják mondani – Oresztész földi maradványait tartalmazza. Még beszél, mikor a palota kapujánál egy leány jelenik meg. Oresztész maradna (talán Élektra az, ötlik fel benne), de nevelője figyelmeztetésére, hogy az áldozat előbbre való, mindhárman távoznak.

A leány csakugyan Élektra, aki egyedül, magában vívódva kiáltja világgá megölt apja miatt érzett olthatatlan fájdalmát és azt az izzó gyűlöletet, melyet a gyilkosok, Klütaimnésztra és Aigiszthosz iránt táplál. Könyörög az alvilági istenekhez, hogy végre segítsék hazatérni a bosszuló Oresztészt, mert ő már nem bírja tovább. A bevonuló kar, indulata jogosságát nem vitatva ugyan, mégis csillapítani igyekszik. Hiábavaló a gyötrődés, érvelnek, hiszen apjának nem adhatja vissza az életet; jobban tenné, ha belenyugodna a sors rendelésébe, mint nővére, Khrüszothemisz, s ha Zeuszra bízná, mikor küldi Oresztészt haza. Az idő gyógyítja a sebeket, várjon hát türelmesen, s bármily iszonyatos volt is a gyilkosság, dacos gyászával ne ingerelje a hatalom urait. Élektra azonban hajthatatlan marad, érvnek érvet szegez, utoljára is azt kiáltja, hogy nincs becsület a földön, ha a gyilkosok nem nyerik el méltó büntetésüket.

A szenvedélyes párbeszéd után a leány már nyugodtabb hangon sorolja mindennapos sérelmeit: Aigiszthosz és főként anyja gyűlöletét, a megvető szidalmakat, amiért apját gyászolja, a dühödt acsarkodást, ha Oresztészről kerül szó, akit ő mentett ki a kezeik közül, s akit már-már reményét vesztve vár szüntelen. Maradhat-e ember fia ilyen körülmények között józan és megfontolt? Maradhat-e valaki is a gonoszság fertőzetes légkörében tiszta? A kemény szavak hallatára a kar aggódni kezd, Élektra azonban megnyugtatja őket, hogy Aigiszthosz nem tartózkodik a palotába, épp elment valahová. A nők, nekibátorodva, az Oresztész felől kapott hírekről faggatnák a leányt, de Khrüszothemisz érkezése véget vet a kezdődő beszélgetésnek. Khrüszothemisz szelíden korholja nővérét: egyetért ugyan vele, mégis, hasztalan háborognia; ő, hogy szabad lehessen, inkább szemlesütve fejet hajt a hatalmi szó előtt. Akkor viszont, mondja válaszul Élektra, tulajdonképpen cinkosa a gyilkosoknak, s nemhogy segítene neki, aki kész bosszút állni Agamemnónért, hanem még gyáván vissza is tartaná. Khrüszothemisz végső érvként nővére tudomására hozza anyjuk és Aigiszthosz nemrégiben született elhatározását, hogy mihelyt Aigiszthosz hazatér, Élektrát világtalan börtönbe vettetik – mindhiába, Élektra dacos elszántságát ez a fenyegető hír sem rendíti meg. Érvei hatástalanok maradván, Khrüszothemisz indulna tovább. Anyjuk küldi engesztelő áldozattal Agamemnón sírjához, mondja nővére kérdésére: rossz előérzetei vannak, mert éjszaka volt férjének árnyképét látta. Élektra kérve egy-egy hajfürtjét, s könyörögjön apjuk szelleméhez: keljen oltalmukra, éltesse a bosszuló Oresztészt, hiszen biztató jel, hogy anyjuk álmában ijesztő rémlátomásként jelent meg. És Khrüszothemisz, titoktartást kérve a kartól, azzal az ígérettel távozik, hogy úgy fog cselekedni, ahogyan nővére a lelkére kötötte. A kar pedig már a bosszú, az igazságtétel közeledtét reméli, borúsan emlékezve a Pelops utódait sújtó ősi átokra s annak gyászos következményeire.

A palotából kilép Klütaimnésztra. Meglepi, hogy Élektrát ott, a palota előtt találja, s nyomban nekitámad: Élektra szüntelenül ő, az anyja ellen vádaskodik, közben szava sincs az apjáról, aki leányukat, Élektra nővérét, Iphigeneiát áldozta fel csupán azért, hogy a görög sereg végre elindulhasson Trója felé. Csakhogy – vág vissza Élektra – Klütaimnésztra korántsem Iphigeneia miatt érzett bánatában ölte meg Agamemnónt, hanem Aigiszthosz kedvéért, tehát önös és alantas indokból. Bárcsak módja lett volna rá, hogy bosszúra nevelje ellene Oresztészt! Ha anyja úgy véli, hogy ő neméhez és korához nem illő módon él és viselkedik, igaza van, de a rossz példa mindig rosszat szül. A meddő vita abbamarad, Klütaimnésztra az oltárhoz lép, és imában kéri Apollónt, hogy éji látomását az ő javára, ellenségeinek pedig vesztére fordítsa. Ekkor érkezik oda a nevelő. Előbb kurtán közli Oresztész halálhírét, aztán Klütaimnésztra kérésére hosszú történetet tálal fel arról, hogyan utazott Oresztész a delphoi versenyjátékokra, hogyan győzött minden versenyszámban, s hogyan érte a kocsiverseny során az életét kioltó baleset. Klütaimnésztra alig-alig titkolja, hogy a hír nem gyászt, inkább megnyugvást keltett enne. Élektra, aki minden reményét veszni érzi, már csak a halálra gondol, mikor pedig anyja a nevelőt vendégszeretőn a palotába invitálja, a kar részvevő-vigasztaló szavaira csak épphogy figyelve, keserűen siratja halottnak hitt öccsét.

Visszaérkezik az áldozni indult Khrüszothemisz, és lelkendezve újságolja, hogy a síron áldozat nyomaira és egy hajfürtre lelt. Mi mást jelenthetne ez, mint azt, hogy fivérük járt ott, tehát él, hazatért? Élektra komoran foszlatja szét nővére reményeit Oresztész nemrég hallott halálhírével, s igyekszik rábeszélni, hogy helyette most már ők ketten teljesítsék be a bosszú művét apjuk gyilkosán, Aigiszthoszon, hiszen úgy gyötrődés és megaláztatás helyett örök dicsőség lesz az osztályrészük. Khrüszothemisz esztelen vakmerőségnek tekinti a tervet, női mivoltukat, gyengeségüket hozza fel ellenérvül. A karral együtt intené Élektrát, tanuljon meg végre alkalmazkodni, és ne lázongjon tovább, de Élektra válaszul csak annyit mond: akkor egyedül, nővére nélkül kell bosszút állnia. Mikor Khüszothemisz egy utolsó, heves szóváltás után riadtan siet el, a kar meleg szavakkal méltatja Élektra töretlen, halált is megvető ragaszkodását az igazsághoz.

Oresztész és Püladész most érnek a palota elé. Élektra fogadja őket, s mert eleinte ugyanúgy idegent lát Oresztészben, mint az őbenne, zokogva veszi át a jövevényektől az öccse állítólagos hamvait tartalmazó urnát, ám a kialakuló beszélgetés során a két testvér végül is egymásra ismer. Könnyes örömmel, boldogan ölelkeznek össze, újraéledt reményeinek lázában Élektra szinte magából kikelve, önfeledten ujjong. Oresztész többször is figyelmezteti, legyen óvatos, gondoljon a rájuk leselkedő veszélyekre, különben is, a nagy feladat még előttük áll. Élektra lassan már ocsúdik a boldogság mámorából, de, noha a palota kapuján kilépő nevelő kemény szavakkal rója fel nekik, miért késlekednek, régi kedves embere láttán megint túlárad rajta az öröm. A nevelő azonban határozott: itt az idő, Klütaimnésztra egyedül van otthon, most kell cselekedniük. Ő tehát, oldalán Oresztésszel és Püladésszel, elindul be a palotába, Élektra kint marad az oltárnál, hogy Apollón pártfogó támogatásáért esedezzen. A kar már a bosszú könyörtelen teljesedését várja.

Az események gyorsan peregnek. Felhangzik bentről a pengéktől átjárt Klütaimnésztra jajszava. A feszülten figyelő Élektra tüstént újabb csapásra biztatja öccsét, s kisvártatva, kezükben véres karddal meg is jelenik a kapunál Oresztész és Püladész. A testvérek csak néhány szót válhatnak, mert közeleg a hazatérő Aigiszthosz. A kélt barát ismét a palotába húzódik vissza. Aigiszthosz, akihez már eljutott a szóbeszéd, hogy a nemrég érkezett idegenek Oresztész halálhírét hozták, legelső szavával utánuk érdeklődik, mihamarébb azok szájából szeretné hallani a számára örvendetes újságot. Bent vannak a palotában, mondja színleg szolgálatkészen Élektra, még Oresztész hamvvedrét is elhozták. A kapu kitárul, és Aigiszthosz gyanútlanul belép, de a gyászlepel alatt nem az urnát, hanem Klütaimnésztra holttestét találja. Egyszeriben rádöbben, hogy kelepcébe csalták, hogy mindennek vége; könyörögne, csak néhány szót hadd szólhasson még, a bosszúszomjas Élektra azonban ennyi haladékot sem ad. Oresztész belökdösi Aigiszthoszt a palotába – ugyanott kapja Oresztész kezétől a halálos döfést, ahol egykor ő gyilkolta meg Agamemnónt. Sok kín és szenvedés után Oresztész végre kivívta maga számára a szabadságot, kommentálja az eseményeket a kar.

(Forrás: 77 híres dráma 17-28. old., Móra Könyvkiadó 1993.)