- Erdélyi s különösen Csík-Gyergyói népszokás –

Kinek szive a nagy város zajában, a lélekölő szűk falak közt elfásult, - ki szabadon kíván föllélegzeni: jöjjön ide, bérchazánk havasai aljára, a gyönyörű, regényes Csík, - a kedélyes Gyergyó-„ország”-ba.

A  költő   szavai   szerint   „a hegyeken  lakoz  az  arany szabadság” – s itt valóban érezni fogja ki tanácsomat követendi, hogy kitágul melle, kellemes érzés, új élet futja át ereit.

Higgadt, szívélyes öszök, - tűzről pattant kedves fiatalok, - ős-magyaros nép derék ivadékai lakják e bérceket, a kedves kis hazánkat keretelő havasok alját; megedzettek, de el nem kérgesedtek az onnan lefelé söprő fuvatag s a hatalmas „N e m e r e” behatásaitól.

Sok még itt ez egyszerű de bensőleg-vallásos és ős-erkölcsiségben megmaradott természet-fiai közt a kedves ősi szokás, s ezek egyikét – mely legközelebbi mulatásomkor, midőn a hasonlíthatlan regényességű  kellemes  B o r s z é k-et, Erdély fürdői egyik legkedveltebbjét meglátogattam, igen kellemesen hatott meg – kísértem röviden leírni.

Mint bizonyára mindenütt úgy itt is a kis és nagy gazda gyakran szorul meg főképp’ aratáskor a munkaerő dolgában; képtelen előteremteni a sok munkást; de meg a munkabér, a napszám?... ha éppen lelhetne is annyi napszámost, amennyire szüksége van, hogy az isten áldását szépen betakaríthassa!?...

Ezen a „k a l á k a” (Kalaaka) segít.

Megfogad a gazda (persze csakis olyat értek, aki egy kis népszerűséggel bír) két-három „nagyságos” muzsikus-cigányt, készíttet jó csomó enni-innivalót, s jókor-reggel vígan indul meg a „banda” élén „k a l á k á z n i” a falun végig. Húzza, fújja a két barna atyafi s innen is – onnan is jön elé a fiatalja-vénje, aki csak akar s dolgozhat, - nemcsak szegény, de jómódú ember is, nő, hajadon, ifjú legény s koros ember egyaránt. Összevegyülnek a rögtönzött zászló alá és aztán a víg zene hangjai mellett indul a vonat ki a mezőre.

Jó reggeli után – mely alatt válogatott s változatos fölköszöntések közt a gazda egytől máshoz jár és „teszi a szépit” – összeállítják a kalákás népet (néha 70-80, sőt 100 ember is gyűlt), és elosztják a munkát. Nincs itt emellett semmi zaj, semmi válogatás vagy civódás, csak vígság és jóakarat.

Hozzáfognak most a felek: a cigány „köszörüli” gégéjét és hangszerét, - a kalákások dologra!... Húzza, húzza irgalmatlanul a „f e k e t e”1 muzsikus; a másik fújja; a harmadik – ez pedig a java – üti a „vad-gordon”-t2) s emellett vígan, szorgalmasan foly a munka.

Ezalatt a ház asszonya készíti a nagy ebédet és a gazda hosszú póznák segítségével lombos sátrat rögtönöztet, minél nagyobbat a kalákások létszáma szerint; üléseket, kantákat készíttet előre, és – egyszerre itt a dél.

Kegyetlen „tuss”-t fúj-húz a banda, és gyűlnek az improvizált asztal köré a kalákások. Imádkoznak (mert e derék s egyenes-lelkű népfaj még valóban ájtatos) s azután ki-ki – ebédhöz ül tán?... nem: tánchoz lát a fiatalság, jókedvre kerekedik, s csak ha többszöri „húzza-bá” (bácsi = bátyó helyett) után beléfáradott mindnyája, akkor megy neki az ebédnek a tűzvérű délceg ifjú-nép.

Víg dalok közt – mint:

„Vígan embör, jó a gazda”-sat, vagy:

„Fújd te nekünk, járjuk oszt münk”-sat újra táncba sodródik az egész csapat, s így elérkezik az ebéd vége – munkaidő.

Estig mármost szorgalmasan megy a munka; oly szorgalmasan: hogy tapasztalt gazdák állítása szerint minden egyes kalákás három napszámossal fölér. Estharang-konduláskor „uccuh rajta” még egy tánc s aztán haza, vígan, zene mellett.

De most jön csak a „hadd-el-hadd!”... Szegény  k a l á k á s n ő k!

Amint beérnek a faluba, ott lesi őköt a csintalan fiatalság és le-leöntik egy-egy „kártya” (cseber) vízzel s evvel – a gazda szépen megköszönve a kalákát – hazatérnek jó vizesen, gyakran saját lakuk kapujában hasonló másod-körösztöléssel fogadtatva.

Néha – főképp nagyobb faluhelyeken – még jó vacsora és tánc fejezi be az egészet – „kivilágos kivirradtig” -, de azért korareggel talpon van ismét az egész ifjú munkássereg.

Tartsa meg az ég Csík és Gyergyó derék népét egyszerűségében s maradjon fönn a „k a l á k a”. –

1)    Fekete helyett; erdélyi szójárás

2)    Rossz brúgó, melyet a vastag hurokrai folyvást ütés által taktusba kell tartani.

(Forrás: Színes könyv 313-315. old. – Kiadja Ede Khern, Brassó, 1861.)