2013. okt. 23.

Kóbor Tamás: Úr a háznál



Kerzsánék délelőtt lábujjhegyen járnak. Fojtott nehéz hangulat borong a fehér függönyös kis lakásban. Suttogva beszélnek, az ajtókat óvatosan nyitják, csukják, mintha nehéz beteg volna a háznál. Kerzsánné a hálófülkés szoba ablakán ül és kötöget, Riza a lánya a konyhában foglalatoskodik, vigyázva, hogy a tányérok össze ne csörömpöljenek.

Déltájban csoszogó léptekkel, görnyedten, botjára támaszkodva érkezik az öreg Kerzsán; egy darabig künn áll a küszöbnél, majd félénken próbálgatja, nyitva-e az ajtó? Aztán megint áll, áll és habozik, végre remegve nyúl a csengettyű húzóhoz és lassan megvonja, nehogy hangosan szóljon. A konyhából Riza rémült arccal fut az előszobába és nyitja az ajtót:

- De Apa, hát nem tud vigyázni? Bizonyosan felébresztette.

Lesújtó pillantása alatt az öreg ember még jobban legörnyed, szürke vén szeme aggodalommal fordul az ajtó felé: csak föl ne ébredt volna! Aztán leül a terített asztal mellé és mozdulatlanul, szó nélkül várja a többieket, míg „Ő” fölébred.

Ő ezalatt alszik. Az ablaktáblák be vannak téve, majdnem teljes sötétség van. Föl-fölébred, nézi az órát, aztán egyet fordul és alszik tovább. Majd nyitott szemmel bámul a sötétségbe és biztatgatja magát: jó lesz már fölkelni. Aztán hallgatódzik: hallja a csengettyűt, hallja, mint pörlekedik Riza az apjával, csöndre intve őt, hallja a másik szobából a suttogást, az óvatos csoszogó lépéseket. Várnak reá az ebéddel, várnak türelmesen, míg fölkel. Most már föl kell kelnie, nehogy nagyon megéhezzenek.

Fölkel, kinyitja az ablaktáblát. Forrón, verőfényesen süt be a déli nap, bántja a szemét, az álomtól még zsibbadtak a tagjai, mámoros az agya. A mosdótál előtt révedezve áll meg, szappannal a kezében s nézi magát a tükörben. Fiatal arc, alig 25 éves, az éjjeli munkától sorvadva, a nappali alvástól elsárgulva. A bajusza lefelé áll, a haja kócos, a szemét pedig még nem látja, a szempillák rájuk nehezednek, ébren és félig csukva vannak a szemei. Ez az úr a háznál. Kerzsán Imre  éjjeli szedő az újságnál. A legkevesebb 100 forint, amit keres, de keres néha 120-at, sőt 150-et is, ebből tartja a családját úri módon.

Ezelőtt 5 esztendővel még Kerzsánék a Kálvária hegy mögött laktak egy roskadt kis ház legvégső zugában. Volt egy sötét konyhájuk és egy sötét szobájuk, melyben a csiriz szaga uralkodott. Akkoriban még az öreg Kerzsán volt az úr a házban, s nagy volt a lárma. Lármázott az asszony, lármázott a lány, lármázott az öreg a kaptafáján kalapácsolva., Sose volt annyi pénz, hogy másnapra is maradt volna. A nélkülözésben elfajultak az emberi érzések, az anya lányában, a lány az anyjában látta azt, aki miatt ő jól nem lakhatik. És a nagy szegénységben uralkodott az öreg Kerzsánné, hangosan káromkodva, parancsolva, asszonynak, lánynak, zsörtölődve, veszekedve az Imre fiúval, aki egy műhelyben sem marad sokáig, s amit keresett, annak csak egy kis részét fizeti kosztért és kvártélyért. A fiú végre teljesen összeveszett a famíliájával és elhurcolkodott tőlük. Mint független ember aztán szíves jóviszonyt tartott a családjával. Minden vasárnap meglátogatta őket és vitt nekik ajándékokat és pénzt... Szegény emberek nagyon szeretik egymást, ha nem élnek egy födél alatt. Imre most kezet csókolt anyjának, azelőtt meg csak nem is köszönt, ha hazatért s vitte húgát sétálni, holott azelőtt majd minden nap összeverekedtek. Az öreg Kerzsán pedig a hatalmából kikerült fiával komolyan tárgyalt, politizáltak és sziták a világot, mely keserves a szegény embernek. Hamar megszokták ezt az állapotot, aminthogy szegény emberek hamar mindent megszoktak.

Az öreg Kerzsán épp akkor betegedett meg, mikor Isten fölvitte a fiú dolgát és újsághoz került.

Az öreg nagy sokára összeszedte magát, de nem ment vissza a kaptafájához, mert betegsége alatt megszokta, hogy ne dolgozzék. Imre, aki amúgy is már az öreg betegsége alatt hurcolkodott vissza haza, megszokta azt, hogy ő tartsa a famíliáját, s eszébe nem jutott, hogy a kifejlődött új renden változtasson. Így lett ő családfenntartója és ura.

Imrében pedig valami úrias hajlam fejlődött ki. Elegánsan öltözködött s megszokta a külön szobát. Áthurcolkodtak a Futó utcába, új bútorokat vásároltak s a szegény emberek grófoknak érezték magukat az ú előkelő két szobás új lakásukban, ahol díványuk is volt, meg íróasztaluk. Élvezte is az ő külön szobáját, melyben az egész napot eltöltötte, s a szeretetet, mellyel körülvették. Kerzsán Imre kilép az ő külön szobájából, Lujza behozza a levest; ebédelnek, olyan az az ebéd, mint egy halotti tor, Imre mogorva az álmosságtól, étvágya nincs, hallgat. Riza szeme egyre Imrén függ, az arcáról olvassa le a kívánságait, Kerzsánné pedig vigyáz a lányára meg az urára, hogy azok meg ne bántsák valamivel Imrét. A szegények eltévesztették a természeti összetartozás érzését, s csak azt tudják, hogy ez a fiú tartja el őket s rettegnek a megbántásától, nehogy eltaszítsa őket. Imre meg keserűséggel a szívében élvezi ezt a gondos figyelmet. Tisztában van már vele, hogy ez voltaképpen a meghunyászkodás és a szánalmas önzés harca egy rettegett eshetőség ellen: ha megharagudnék és ott hagyná őket! Mi lesz akkor belőlük?

Erre a tudatra nem régen ébredt. A szülői szeretet hiányát abban a pillanatban kezdte csak érezni,  mikor az édesanyjával, a princesz Lidi a városligetbe ment, aki a legszebb, legerényesebb és legtakarosabb lány volt a nyomdában. Princesznek is azért hívták, mert nem hancúrozott a szedőkkel és az újságíróktól sem hagyta magát megcsipkedni. Egyedül Imrével, aki a legcsinosabban öltözött és legkedvesebb szedő volt, tartott jó barátságot.

Mikor édesanyjával szembejött, Imre vígan emelte meg a kalapját, de egyszerre végtelen keserű fájdalom fogta el, amint észrevette, hogy anyja rémülten néz hol őreá, hol pedig a lányra. Rögtön megértette; édesanyja kenyerét félti fia szerelmétől és ellenséges indulattal önző féltékenységgel fogadná az esetleges menyét.

(...) dac szállta meg. Hát rabja ő a családjának? Hát nincs magához semmi jussa? Ha ők nem gondolnak az ő boldogságára, ő miért gondoljon az övéivel? Odafordult a lányhoz:

- Gondoltam valamit Lidi.

- Mit?

- Legyen a feleségem.

- Miért? Azért, mert nekem szegény öreg anyám van, akit el kell tartanom és nem akarom, hogy valaki vele rosszul bánjon.

- De én nem bánnék vele rosszul.

- Nem tudhatja. Maga jó ember, de azért elüldözné az anyósát, mert az magának csak egy idegen asszony, nekem pedig édesanyám, akit nem hagyok el.

- S maga az édesanyja miatt vénleány akar maradni?

- Mit bánom én? A szegény lány jobban teszi, ha nem megy férjhez, mert a szegény emberek mind durvák és rosszul bánnak a feleségükkel.

- Én is durva vagyok?

- Nem, maga jó ember, de az anyámat nem hagyom el.

Nem beszéltek többé róla, de Kerzsán Imre szíve legmélyében megalázva érezte magát a lány komoly lemondása által. Megvetette magát, hogy ő az édes szüleit el akarta magától taszítani dacból. Dacból? Abba a pillanatban, mikor a lány előtt nyilatkozott, érezte, hogy nem puszta dac adta szájába a vallomást. Igen, ő szereti, de nem érdemli meg ezt a leányt és ha hozzá méltó akar lenni, le kell mondani róla. Ebben a hangulatban boldogtalanul, de megbékült lélekkel ment haza. Az ablaknál ült az édesanyja és félénken, kutatva nézte fia arcát. Imre szívében gyűlt a fájdalom, odalépett édesanyjához és megcsókolta a kezét. Az öregasszony összerezzent, könnyek peregtek szemeiből és mély fájdalomtól áthatott hangon mondta: Szép lány, de ugye azért nem hagysz „minket elpusztulni?”

Imre szomorúan nézett végig az anyján.

Hogy félti a kenyerét! Gondolta, de nyomban elszégyellte magát, amint képzeletében a Princesz Lidit látta, aki rongyos anyját átöleli és a kezeit csókolja. E kép hatása alatt ő is édesanyja ölébe borult és könnyes szemekkel mondta: „Nem hagylak el, nem veszem el.”

- Nem veszed el? Köszönöm, köszönöm édes fiam, az Isten meg fogja neked ezerszeresen fizetni, amit szüleidért tettél.

Eközben beesteledett. Imre a nyomdába ment, a gépház előtt elhaladt és az expeditióba kukkantott egy pillanatra, ott találta egy sarokban Lidit, amint komoly nyugalommal kötögetett.

Odalépett hozzá.

- Emlékszik még, miről beszéltünk délután?

- Igen.

- És megmaradt amellett, amit mondott?

- Meg.

- Még akkor is, ha úgy szeretne engem, mint én magát?

Lidi ráemelte fényes szemeit, két könny pergett végig az arcán, aztán halkan szólt: „Megmaradok.”

A fiú mélyen sóhajtott: áldja meg az Isten Lidi, nekünk már befellegzett.,

A Futó utcai kis lakás első ablakában azóta a déli időn túl is be van téve az ablaktábla. Imre későbben jön haza és tovább alszik, egyre alszik. Alighogy végigszenvedte az ebédet, visszamegy a szobájába és újra lefekszik. Soha még szomorúbb élet nem volt a Fut utcában, de minden nap húst főznek és a házbért pontosan fizetik.


Imre a gépházban gyakran találkozik Princesz Lidivel, de sétálni nem mennek többé.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése